ligetmuhely.com
HÁZIVARRÁS | Liget Műhely
Be­cses kegy­tárgy­ként őr­zött egy el­sár­gult új­ság­cik­ket, ami ar­ról adott hírt, hogy a ki­rá­lyi és csá­szá­ri apos­to­li fel­ség, ezer­ki­lenc­száz­ti­zen­hat no­vem­ber hu­szon­egye­di­kén, ked­den es­te ki­lenc óra há­rom perc­kor át­ad­ta lel­két az Úr­nak. „Én meg ugyan­ak­kor, ugyan­ab­ban a perc­ben jöt­tem vi­lág­ra…” – mon­do­gat­ta rej­té­lye­sen, és mi szin­te lát­ni vél­tük a hold­fény­ből szőtt kö­te­lé­ket, ami őt és Fe­renc Jó­zse­fet össze­fűz­te. mo­gor­ván sze­de­get­te Kis, csú­nya vén­lány volt. Irén. Ma­gán­há­zak­hoz járt varr­ni. Há­tát el­gör­bí­tet­te az arthritis, uj­ja­it is de­for­mál­ta, de ez nem za­var­ta a var­rás­ban. A házivarrás egy le­tűnt vi­lág mes­ter­sé­ge, csak­úgy, mint a lám­pa­gyúj­to­ga­tás. És ho­vá let­tek a szem­fel­sze­dő kis­as­­szony­ok? Egyet is­mer­tem, ta­lán az utol­só volt, ma­gá­nyo­san, mo­gor­ván sze­de­get­te a sze­me­ket, „ha jó, ha rossz a sors, én meg­kö­töm és kez­dem…”, fél­tem tő­le, ez a ma­gá­ra ha­gyott norna, azt hi­szem, utál­ta a gye­re­ke­ket. A mi há­zi­var­ró­nőnk más­mi­lyen volt, ha jött, uj­jong­tunk, itt van a Var­ró Ircsi! „Me­sélj…” – kö­ve­tel­tük. Az volt a leg­jobb, ha Odette-ről me­sélt, …