📷: Ivan Kislov

Up (2009)

hmmm

— Salvador Dalí (via goodreadss)

Szilágyi Domokos: Gyűlöllek

Gyűlöllek téged - s ez a gyűlölet azé, ki alul van, legyőzetett.

Gyűlöllek, mint virág a harmatot, mert csillogni neki nem adatott;

gyűlöllek, mint virágját a növény, mert úgy óvsz gonddal, úgy hajolsz fölém

széttárt szirommal, ékes-ragyogón, ahogy én viszonozni nem tudom;

gyűlöllek, mint ahogy a fényt az árnyék, mert nem lehetek az, hiába vágynék;

gyűlöllek, akár árnyékot a fény, mert hűvös árnyék nem lehetek én;

gyűlöllek, mert, mint kenyérbe a kés, úgy hasít belém a fölismerés,

hogy úgy szeretni, mint ahogy te engem, nem adatott meg senkit sem szeretnem;

gyűlöllek, mert ÉN sosem lehetek TE, gyűlöllek, mert nem vághatom szemedbe,

hogy ne szeress, mert gyűlöllek, eressz el, hagyj magamra ádáz gyűlöletemmel -

gyűlöllek, mert a szerelmeddel ölsz. Gyűlöllek addig, amíg meggyűlölsz.

@meghasadt-szakadek-szelen-allok

moodboard for @pressedfloral

Az asztronauta

anya a nappaliba hívott, leültetett a kanapéra, és akkor mondta el, amit neki is aznap az orvosok.                                             hogy danival valami nincs rendben, beteg a vére, de még nem tudják pontosan, és vigyázzak rá nagyon.

dani az öcsém, hétéves. űrhajós akar lenni, a súlytalanság miatt, mert manapság gyakran fáradt, véraláfutásokkal ébred, és tudom, hogy éjszaka csinálnak vele valamit, hallom néha a retinák rianásait, műholdak keringenek a szemgolyók egyenlítője fölött, hogy amíg alszik, letapogassák az utolsó szárazföldeket.

beteg a vére, mondja anya, de tegnap láttam egy kórházi papírt, amire egészen más volt írva: akut mieloid leukémia, de előttem erről nem beszélnek. délutánonként lemegyünk a játszótérre, én lököm a hintában,és érzem, hogy napról napra egyre könnyebb, már elég egy kézzel is.

egyre sekélyebbek a lábnyomai a hóban, és egyre korábban sötétedik. mi lesz, ha egyedül indul el haza, és egy hajszálér elpattan az orrában? a kapualjakból a ragadozók – igazán csak tőlük féltem – összegyűlnek a beteg vérre is? a rémálmok szagára?

túl sok a fehérvérsejt, kevés a vörös, de dani azt mondja, ne aggódjak, mert az asztronauták, amikor visszatérnek, bennük is. de nem tudom, lesz-e belül valaki, aki elkezdi pakolni a homokzsákokat az artériák falánál, ha felhorzsolja a térdét, vagy beüti a könyökét. és már mindig sapkát hord, és jobb is nem látni anélkül.

és nem találnak senkit. és én reggel a villamoson úgy nézek végig a tömegen, hogy vajon ki lehetne ideális donor, mert különben már csak legfeljebb egy hónap, és én szó nélkül megölném, ha az kéne, vagy erőszakkal magammal vinném oda, ahol a csontvelő-átültetést végzik.

péntek volt, nem sokkal az ünnepek előtt. délután mentünk volna be hozzá, de reggel felhívták anyát a kórházból. a visszaszámlálásnak vége, az asztronauta felszállt.

idén lenne 18 éves. már hazahozott volna néhány barátnőt, párszor elkéri a kocsit, és egyszer egy kocsmában én védtem volna meg.                             

és a szomszéd fiú, aki augusztusban költözött ide, mert most lett nagykorú, ez az első albérlete, sosem fogja érteni, mit akarok tőle. miért néztem rá úgy a postaládáknál, miért fogtam vele olyan gyengén kezet, miért túrtam bele a hajába, miért csöngettem be kötszerekkel, amikor hallottam, hogy eltört egy poharat…

                                valószínűleg melegnek gondol vagy pszichopatának, pedig csak ugyanabban az évben született. pedig csak túlságosan hasonlít az öcsémre.