zongora

A katona és a zongora

Kietlen földön járok,
körülöttem romok,
kezemben fegyver,
s lépek előre,
csak tudnám merre.

Emberek sehol,
háború honolt,
kipusztult minden,
velem együtt itten,
semmi sincsen.

Elvesztem, igen,
nincs miben hinnem,
egykor szolgáltam hűséggel,
most várom a békét,
de az nem jő el.

Erdőben menekülvén,
reménykedek, én,
természet támasz tán,
lehet nékem megnyugvás,
enyhíthet ily magányt.

El sem hiszem mit látok,
réges-régi barátom,
hogy kerül ide?
Nem értem,
minek?

Szép lassan elébe lépek,
felhajtom, s megnyomom,
eszembe jutnak régi dallamok,
emlékek,
elfeledett életek.

Koszos e hangszer,
és leharcolt,
ahogy mindenem,
inkább ez a fegyverem,
én nekem.

Hisz könnyeket hullajtok mindenkiért,
kik háborút vesztenek szerelmükért,
értem már minek a puska!
Lövése hangosabb, rusnya,
mint a pillanat, mely itt maradt.

Szösszenetek

Fáj a tüdőm a cigarettától.

Az elalvás előtti pillanatok.

Tükör.

Vízcseppek az ablakon. Esik.

Szívdobogás.

Lescreenshootolni a szívmelengető Messenger üzeneteket.

Folyton tépkedem a bőrt az ujjamról. Azt kérdik, miért bántom magam?

Zongora dallamára megpróbálni sírni.

Nyugtató ringat el a szebb világba.

Két vonat süvöltve száguld el egymás mellett.

Száj széléről lepergő morzsa.

Horrort is csak azért nézek, mert a lelkem vágyik a sötét dolgokra. Amúgy kurvára félek tőle.

A másnapos vágott seb fájdalma.

Az elmosódott képek.

Adele, Sia, Melanie Martinez, Birdy, Lana Del Rey.

“A Tumblr alkalmazás sajnos leállt. ”

Vérzik a szív, sorvad a lélek.

Halk dallamok szűrődnek ki a zeneiskola ablakán.

Ötször elrontani a feloldási kódot. Majd várni 30 másodpercet.

Megértés, elfogadás hiánya.

Nem vagy képes kitörölni a képeit. A szívszaggató fájdalom ellenére sem.

Citromfű teával bevenni a Frontin-t.

Amikor kezd beütni az alkohol.

Halottként élni.

Elnémulás

Holdfény töltötte meg a fagyos szobát. A falakról sárgán omladozott az egykor díszes, büszke tapéta. Sok mindent láttak már ezek a falak, és a sok tudástól - vagy tán az időtől, már recsegtek mögöttük a tartógerendák. A régi ódon zongora is épp ugyanott állt, mint amikor még fényesen, felhangolva viháncolt a dallamokkal ifjú korában. Csak ült ott. Lóbálta a zongoraszéken ülve a lábát. Lassan, nem úgy mint egy szeleburdi kisgyerek akit túlhajtott a cukor és más gyerekek zsivaja. Nem. Ő lóbálta a lábát, és minden mozdulatából tekintély sugárzott. Borzasztó hideg volt a szobában, de nem vacogott. Nem törődött semmivel, csak nézte a kopott zongorabillentyűit. Lassan és óvatosan tette fölé a kezét, és úgy csalt elő dallamokat a zongorából, hogy soha nem érintette meg azokat a billentyűket. Csak játszott rajta. A zene szétáradt a szobában és egyszer csak eltűnt a fagy. Eltűnt az a hátborzongató, csikorgó érzés, amit semmilyen meleg bunda nem tud eltüntetni az emberek bőréről. Csak játszott. Beleadta lelke minden erejét, fájdalmát és szeretetét ebbe a dalba. Nem tudom, vajon tudta-e, hogy ez lesz az utolsó dolog amit alkothat ebben az életben, mert a hangok sokasága, olyan erővel bírt, hogy a recsegő gerendák már nem tudták tovább tartani súlyos terhüket, és egyetlen pillantás alatt dőlt magába a ház. Csak a sikítását lehetett hallani a falaknak. S a zongora örökre elnémult… 

A zongorista ezer arca


Emlékszem egy zongoristára. Kiskocsmában játszott, ahol hetente összegyűltünk, bandában jártunk, ittunk, énekeltünk, minden fontos dolgot megvitattunk, játszottunk.
A zongorista általában 10 óráig játszott, néha szünetet tartott, magányosan üldögélt, megivott egy-egy italt. Vékony, feketébe öltözött férfi volt, 30 és 40 év között. Néha kinéztem zajongó társaságunkból a zongoristára, és arra gondoltam: – Édes Istenem, csak ilyen helyzetbe ne kerüljek, hogy magányosan, egyedül üldögéljek valahol! –
A sorsomat hívtam meg ezzel a kéréssel. Ma én is olyan vagyok, mint ez a zongorista, és amikor ez eszembe jutott, már nem tartottam magányos embernek, már nem tűnt rémisztőnek, hogy egyedül üldögélt. Bárki lehetett. Lehetett szomorú, boldog, magányos, társas. Akárki. Csak én láttam benne saját jövőm ijesztő rémképét.
S aztán éveken át jártam kocsmáról kocsmára, körülöttem mindig sok ember, társaság. Ha nem hívtak sehová, én hívtam meg másokat. Sose legyen csend, mindig legyen társ, hogy ne legyek olyan, mint a zongorista. Aztán lassan rájöttem, hogy hiába futok, kergetem az időt, a sorsomat, hiába ismerek sok embert, ülök a legnagyobb társaság középén, mégis olyan vagyok, s minél tovább időzöm, annál olyanabb leszek.
S akkor már nem volt rémisztő egyedül ülni, és nem gondoltam többé, hogy a zongorista ettől boldogtalan lett volna. Sőt, azt gondolom, ilyen is az élet. Ilyen az én életem. S nem kell társtalannak lenni, de a társat nem keresem többé a zajban, a zsibongásban, hanem azontúl a csendben, a magányban, az elvonultságban. Ismeretlen arcok jönnek az utcán, akik valahonnan mégis ismerősnek tűnnek, de nem emlékszem rájuk. Ők rám köszönnek, csendesen mosolyogva. Én visszaköszönök, és keresem a csendet, szeretem a csendet, s látom a zongorista ezer arcát. Mert bárki lehetett. Bármelyikünk.

—  Elek Katalin