zongora

Szösszenetek

Fáj a tüdőm a cigarettától.

Az elalvás előtti pillanatok.

Tükör.

Vízcseppek az ablakon. Esik.

Szívdobogás.

Lescreenshootolni a szívmelengető Messenger üzeneteket.

Folyton tépkedem a bőrt az ujjamról. Azt kérdik, miért bántom magam?

Zongora dallamára megpróbálni sírni.

Nyugtató ringat el a szebb világba.

Két vonat süvöltve száguld el egymás mellett.

Száj széléről lepergő morzsa.

Horrort is csak azért nézek, mert a lelkem vágyik a sötét dolgokra. Amúgy kurvára félek tőle.

A másnapos vágott seb fájdalma.

Az elmosódott képek.

Adele, Sia, Melanie Martinez, Birdy, Lana Del Rey.

“A Tumblr alkalmazás sajnos leállt. ”

Vérzik a szív, sorvad a lélek.

Halk dallamok szűrődnek ki a zeneiskola ablakán.

Ötször elrontani a feloldási kódot. Majd várni 30 másodpercet.

Megértés, elfogadás hiánya.

Nem vagy képes kitörölni a képeit. A szívszaggató fájdalom ellenére sem.

Citromfű teával bevenni a Frontin-t.

Amikor kezd beütni az alkohol.

Halottként élni.

Bolond hangszer: sír, nyerit és búg.
Fusson, akinek nincs bora,
Ez a fekete zongora.
Vak mestere tépi, cibálja,
Ez az Élet melódiája.
Ez a fekete zongora.

Fejem zúgása, szemem könnye,
Tornázó vágyaim tora,
Ez mind, mind: ez a zongora.
Boros, bolond szívemnek vére
Kiömlik az ő ütemére,
Ez a fekete zongora.

—  Ady Endre- A fekete zongora
A katona és a zongora

Kietlen földön járok,
körülöttem romok,
kezemben fegyver,
s lépek előre,
csak tudnám merre.

Emberek sehol,
háború honolt,
kipusztult minden,
velem együtt itten,
semmi sincsen.

Elvesztem, igen,
nincs miben hinnem,
egykor szolgáltam hűséggel,
most várom a békét,
de az nem jő el.

Erdőben menekülvén,
reménykedek, én,
természet támasz tán,
lehet nékem megnyugvás,
enyhíthet ily magányt.

El sem hiszem mit látok,
réges-régi barátom,
hogy kerül ide?
Nem értem,
minek?

Szép lassan elébe lépek,
felhajtom, s megnyomom,
eszembe jutnak régi dallamok,
emlékek,
elfeledett életek.

Koszos e hangszer,
és leharcolt,
ahogy mindenem,
inkább ez a fegyverem,
én nekem.

Hisz könnyeket hullajtok mindenkiért,
kik háborút vesztenek szerelmükért,
értem már minek a puska!
Lövése hangosabb, rusnya,
mint a pillanat, mely itt maradt.

Melankólia Melódia

Kalapál szívem,
mint egy zongora,
ha billentyűjét
lenyomják, ütik,
s kezdődik lassan

az IQ melódia,
majd melankólia,
léleknek: fóbia.
Én összerezzenek,
akár a hangjegyek,

hallgatom, amit az
élet adhat nekem.
Örömmel hagyom itt
ezt a prűd világot!
Meggyújtom pilácsom,

és útnak indulok
a csendes sötétbe,
vándor erdejébe.
Minden ismeretlen,
mégis oly ismerős
(zenében nincsen hős).

Félek, de ritmusra lépek
elkap egy suhanó szellem,
Ő a jazz-dob, mikor perget
valaki, a szép hangszeren,
vigyázz, megszállja a kezed!
Meglásd, és észre sem veszed

hogy elillan egy szürke nap,
s hirtelen a melódia
egyre inkább rabszódia,
(vagy már-már, sors-paródia..?)

Igen, így komplett a mestermű,
mint könyvkötészeti hengermű.
Összeáll a kép, a könyvgerinc,
és az ember szinte már legyint

olyan naggyá nőt a (ki)tartása,
mint fúvós zenész tüdő-tartálya,
s idő után, végül az is öröm,
hogy friss levegőhöz jutva, nyögöm

ki nektek, ama utolsó szavakat:
vezető egyén, karmester nem lettem,
és nem követtem bandákat, hadakat.
Azt viszont jól tudom, miképp szólal meg
egy érzés, merre csábít, majd tűnik el!
Mint bukott vers: apránként, betűnyivel…