valaki

ha valaki látná ezt az órát kívülről...

azt látná, hogy ül mellettem egy fiúcska, aki folyamatosan beszél, én meg mellette a gépet bámulom és rá se nézek. a fiú végig hozzám beszél, kérdéseket tesz fel, ilyesmi, én nem válaszolok, de ez őt nem zavarja. bizarr.

ami valójában történik, az az, hogy megpróbálom ránevelni a tanítványomat, hogy egyedül dolgozzon, mert a középiskolai vizsgáin egyedül kell feladatot megoldania és amit ő csinál az az, hogy csak ül és néz, közben megy az idő, és mikor beszedik a papírt, akkor jön rá, hogy még nem csinált semmit.

elég jól haladunk, most már dolgozik is miközben beszél, de még mindig hangosan beszél, hozzám, én meg közlöm az elején, hogy nem vagyok itt és nem nézek rá. borzasztó rossz érzés egyébként.

(ja, ki nem lehet mennem, mert akkor nem csinál semmit, csak nézelődik, az majd kettővel ezután jön.)

VALAKI VIRRASZT ÉRTED

„Rágyújthatok?” – kérdeztem, és leültem az íróasztallal szemben álló fotelbe. Körbenéztem az irodában. A falon Chagall-festmények utánnyomásai lógtak fekete keretben, az íróasztal mögött  egy könyvespolc állt, rajta főleg pszichológiai szakirodalom. Egy bőrdívány volt a sarokba tolva, valószínűleg a pácienseknek. Meleg, sárga lámpa égett a szobában.

„Miért akar rágyújtani?” – kérdezett vissza a nő. Barna szoknyában és fehér blúzban ült velem szemben. Egyidősek lehettünk.

„Bármit el tudok viselni, ha dohányozhatok közben.”

A nő elmosolyodott és elővett egy kartotékot, amire a nevemet nyomtatták.

„Sajnálom, ez egy nemdohányzó intézmény.”

Elővettem a mobilomat.

„Szeretném megkérni, hogy azt is tegye el.”

„Meddig fog ez tartani?”

„Ez magától függ.”

Visszatettem a telefont a zsebembe. Hallgattunk. Megpróbáltam kivenni a háttérben álló könyvespolc címeit. Hosszasan bámultam a Diagnosztikai és statisztikai kézikönyv hatodik kiadásának gerincét.

„Most mire gondol?”

„Hogy megbaszok egy pszichiátert az íróasztalán.”

„Nem tud provokálni.”

„Kár.”

Hallgattunk néhány másodpercet, majd a nő újrakezdte.

„Meséljen a munkájáról.”

„Mire kíváncsi?”

„Mi volt a legerőszakosabb esemény, amit látott?”

„Nagy a választék.”

„Mi jut először eszébe?”

„Egyszer láttam egy herén lőtt férfit Kairóban. Előttem vérzett el.”

„Miért ez jutott eszébe?”

„Gondolom, érzékenyen érint.”

„Ismerte a férfit?”

„Nem. A herén lövés miatt.”

„Mit érzett akkor?”

„Éhes voltam.”

„Mit csinált?”

„Fotóztam.”

„És utána?”

„Elmentem enni.”

A nő hümmögött, leírt valamit az előtte lévő mappába, majd hátradőlt a széken.

„Meséljen az álmairól.”

„Nincsenek álmaim.”

„A szerkesztője szerint gondjai vannak az alvással. Az álmatlanság vagy a rémálmok az akut PTSD klasszikus tünetei.”

„Nincs PTSD-m.”

„Ezt honnan tudja. Egyáltalán, tudja, mi az a PTSD?”

„Tudom. De úgyis el fogja mondani.”

„Úgy van. Elmondom. A poszttraumás stressz szindróma, vagyis PTSD egy olyan szorongásos zavar, amely egy pszichológiailag traumatikus esemény után alakul ki. Akutnak akkor minősíthető, ha tünetei három hónapnál kevesebb ideig állnak fenn, krónikusnak pedig akkor, ha a zavar három hónapnál tovább tart. Késleltetett kezdetű PTSD-ről akkor beszélünk, ha a tünetek legalább hat hónappal a trauma után kezdődnek. Szedett valamilyen gyógyszert az álmatlanságára?”

„Mindenfélét.”

„Mióta tart ez?”

„Úgy két éve.”

„És nem érzi úgy, hogy segítségre lenne szüksége?”

„Nem érzem úgy.”

„Ugye tisztában van azzal, hogy a jellemzésemtől függ, hogy meghosszabbítják-e a szerződését?”

„Mit akar? Meséljek arról, hogy vert az apám?”

„Verte az apja?”

„A faszt.”

„Ha nem működik együtt, el fogja veszíteni a munkáját.”

„Akkor majd jelentkezem egy másik ügynökséghez. Nem tudom, olvassa-e a híreket, de hasít az üzlet. Mindenhol háború van. Kellenek az olyan emberek, mint én.”

„Feltéve, ha el tudja végezni a munkáját.”

„Sosem volt velem semmi probléma.”

„Egyszer megütötte az egyik szerkesztőjét.”

„Az magánügy volt, nem tartozik a munkához.”

„Miért csinálta?”

„Egy nő miatt.”

„Van nő az életében?”

„Vannak.”

Megint leírt valamit a mappába.

„Ha nem akar a magánéletéről beszélni, beszélgessünk az álmatlanságáról.”

„Beszélgessünk.”

„Hány napig volt a legtovább ébren?”

„120 óráig.”

„Akkor már hallucinált.”

„Igen.”

„Emlékszik rá?”

„Nem.”

„Hogyan tudott végül elaludni?”

„Xanaxszal és ópiummal. Mikor hogy.”

„Használja őket most is?”

„Nem.”

„De továbbra sem álmodik semmit.”

„Nem. De lehet, hogy csak nem emlékszem.”

„Mennyit tud aludni egy nap?”

„Négy órával már kiegyezem.”

A nő felállt.

„Nézze, én nem azért vagyok itt, hogy kiszúrjak magával.”

„Nem?”

„Nem. Segíteni szeretnék és üzletet ajánlok. Megkapja a megfelelő minősítésemet és mehet Irakba, ha három napra befekszik egy alvásklinikára. Semmi mást nem fognak csinálni, csak megvizsgálják, mikor alszik. Három nap után pedig szabadon kijöhet.”

„Nem lesz elektrosokk meg ilyesmi?”

„Nem lesz. Egyszerű vizsgálatokról van szó, melyek segítenének megérteni az állapotát.”

„És függetlenül az eredményüktől aláírja a papírokat?”

„Igen. Megígérem.”

„És ha nem megyek?”

„Azt fogom írni a jellemzésembe, hogy antiszociális, kábítószerproblémái vannak, és súlyos PTSD-ben szenved.”

„Van pasija, doktornő?”

„Itt én kérdezek.”  

Elővette a tabletjét az íróasztalfiókból, és keresgélni kezdett rajta.

„Holnap megfelel magának?”

„Meg.”

Egy négyzet alapú papírlapra leírt valamit, majd a kezembe adta.

„HAJNALMADÁR KÓRHÁZ, CASTLEFORD. DR. PATRICK MITCHELLS szomnológus, klinikai pszichiáter” – állt a papíron, valamint az intézet címe.

„Felhívom Dr. Mitchellst és elintézem magának, hogy felvegyék. A cége fizeti a kivizsgálási költségeket. El tud utazni Castlefordba?”

„El.”

„Három napról van szó. ”

Felálltam, és elindultam kifelé a szobából. Végigsétáltam a folyosón, ki a bejárati ajtón. Szürke délután volt Londonban, öt óra. Sötét öltönyös férfiak vonultak a rendelő előtti parkban, idős emberek etették a galambokat a padokon ülve a nedves fű előtt. Rágyújtottam. Sétálva tettem meg az utat a metró lejáratáig, majd visszamentem a hotelhez, ahol megszálltam.  

A hideg rázott a gondolattól, hogy elutazzak vidékre, de eszem ágában sem volt új állást keresni.  Kilenckor átmentem a hotel melletti ír kocsmába és megvacsoráztam. A csirkeszárnyak mellé leküldtem négy whiskyt és három korsó sört, hogy tudjak rendesen aludni. Fél ötkor ébredtem fel.


Egy boltíves kovácsoltvas kapu volt a Hajnalmadár kórház bejárata. Abban a percben, hogy megálltam előtte, beindult az elektronika, azonnal szélesre tárult. Kövekkel felszórt, széles út vezetett a kétszintes épületig, ami talán nemesi kúria lehetett a múlt században. A bejárati ajtó előtt kis virágoskert állt, látszott, hogy napi rendszerességgel gondozzák. Az épület mindkét oldalán bokros park húzódott a nedves sötétben.

Emelkedő vitt a bejárati ajtóig. A recepciónál egy fekete férfi ült fehér, ápolói ruhában, mosolygott, amikor meglátott.

„Daniel Marosh vagyok” – mondtam, és letettem a világos csempére a hátizsákomat.

„Igen, a főorvos úr már várja” – mondta a férfi, kijött a fülkéből és elindult a folyosón.

„Erre tessék.”

A főorvos szobája a folyosó végén volt. Elhaladtunk egy közös helyiség előtt, ahol pizsamás férfiak ücsörögtek, és szólt a tévé. A recepciós kopogott az ajtón.

„Tessék” – szólt ki a főorvos.

„Menjen” – mondta a recepciós.

Kolonialista stílusban berendezett szoba fogadott, nagy bőr ülőgarnitúrákkal, festményekkel a falakon. Hárman ültek odabent, mindhárman fehér köpenyt viseltek. Amikor beléptem, mindenki felém fordult.

„Jó napot. Dr. Patrick Mitchellst keresem.”

„Én vagyok” – felelte egy negyven körüli, vörös, szemüveges férfi.

„Marosh Dániel vagyok.”

„A fotós, akiről Suzie beszélt. Isten hozta.”

Megrázta a kezem.

„Mindjárt szólok az egyik ápolónak, hogy mutassa meg a szobáját.”

„Összesen három napig tudok itt lenni.”

„Akkor jobb, ha belehúzunk, nem?” – kérdezte Mitchells, és viccesen belebokszolt az oldalamba. Kedélyes embernek tűnt. A legszívesebben ott helyben leütöttem volna.

„Ismerje meg a csapatot. Ez a hölgy itt dr. Maggie Evans, a pszichoterapeutánk, az úr pedig dr. Bartlet, a szomnológusunk.”

„Jó napot.”

Kezet fogtam a két orvossal. A nő negyvenes éveinek elején járhatott és komolyan el volt hízva, a férfi velem egykorú lehetett.

„A lehető legjobb helyre jött. Mi itt megértjük a magához hasonlókat” – mondta dr. Evans.

„Az alvásproblémásokat?”

„Igen” – búgta jelentőségteljesen. „Itt nyugodtan megnyílhat. A bizalomra épül az intézetünk. Bizalmat építünk páciens és orvos között.”

„Hát ez remek.”

„Rendezkedjen be a szobájában, öltözzön át. Mivel tényleg rövid az időnk, ezért már ma este rákötjük a gépre az alvásvizsgálóban” – mondta Mitchells.

„Poliszomnográf. Figyeli a pulzusát, a légzésszámát alvás közben” – vágta közbe dr. Bartlet, amikor elkapta a tekintetemet.

Mitchells felemelte a telefonkagylót, benyomott rajta egy gombot.

„John, bejönne, és megmutatná a szobáját az új páciensnek?” – mondta a kagylóba.

Néhány másodpercen belül bejött az ápoló és felvezetett egy lépcsőn a felső szintre, ahol a betegek szállása volt. Előtte persze elvette a telefonomat. „Ez egy mobiltelefon-mentes intézmény.”

A szoba, amit kaptam, egy ágyból és egy ruhásszekrényből állt. A berendezés nem hasonlított a kórházakhoz. Kolonialista típusú bútorok voltak, a falon pedig egy vízfestmény lógott. Kipakoltam a hátizsákomból. A szekrényben, egy fogasra akasztva találtam egy fürdőköpenyt az intézet monogramjával, ezt vettem fel a bokszeralsóra és pólóra. A derekánál kötöttem át, majd elindultam megkeresni az orvost.

Dr. Bartlet szobája közvetlenül a társalgó mellett volt. Meg kellett kérdeznem az egyik ápolót, hogy merre is találom.

Az „alvásfigyelőben” egy ágy volt, mellette egy gép állt, melyekből különböző diódák és egy maszk lógtak ki. Sokkal rémisztőbbnek képzeltem el. Dr. Bartlet éppen állítgatott rajta valamit, amikor beléptem.

„Áh. A fotós” – mondta. „Meg akartam magától kérdezni pár dolgot.”

„Mondja.”

„Mennyi a testsúlya.”

„Kilencven kiló.”

Dr. Bartlet beállította a gépet.

„Álmos?”

„Nem igazán.”

„Mikor szokott elaludni?”

„Mikor hogy.”

„Használt a mai nap folyamán bármilyen stimulánst?”

„A kávén és a cigarettán kívül semmit.”

Ránéztem az órámra. Fél tíz felé járt.

„Helyezze magát kényelembe. Ezeket előtte magára fogom szerelni.”

Lefeküdtem az ágyra. Fel kellett húznom a pólómat, hogy a diódákat a mellemre tudja erősíteni. A légzőmaszkot a számra csatolta.

Miután ezzel megvoltunk, dr. Bartlet kiment a szobából.

Teljes sötétségben feküdtem.


Nem tudom, mennyi idő telt el, de éreztem, hogy kiszáradt a szám. Rá akartam gyújtani. Felültem az ágyon.

„Tarthatnánk öt perc cigarettaszünetet?”

Senki sem válaszolt. Elkezdtem leszedegetni magamról a tappancsokat. Miután ezzel végeztem, kitapogattam az ajtó kilincsét, és kiléptem a szobából. A fény bántotta a szemem a folyosón, hunyorogtam, amíg hozzá nem szoktam. Hajnali négyet mutatott az óra a falon.

A levegőben megéreztem a cigarettafüst szagát. Elindultam az irányába. Az étkező felé vezetett. Ötvenes éveinek végén járó férfi ült az asztalnál, pizsamában. Egy műanyag pohárba hamuzott. Májfoltos pasas, kísértetiesen fehér bőrű, bevérzett szemekkel.

„Jó estét” – mondtam, kivettem a köpenyem zsebéből egy cigarettát, leültem, rágyújtottam.

„Maga kicsoda?” – kérdezte a férfi reszelős hangon.

„Daniel Marosh” – mondtam.

„Ja. Maga is egy azok közül a gyerekek közül, akik öltek, és most nem tudnak aludni.”

„Nem öltem.”

„Gondolja azt maga. Csak nem robbant fel valami maga mellett, lőttek magára, és az egója nem tudja feldolgozni a halálfélelmét? Szegény kicsi fiú nem érti, miért akarták megölni, és most retteg.”

„Lófaszt nem tud rólam, vén buzeráns.”

„Nem vagyok buzeráns.”

„Nem úgy értettem. Semmi bajom a buzeránsokkal. A faszokkal van problémám.”

Az öreg röhögött.

„Akkor elmondaná nekem, Daniel Marosh, hogy mit keres itt, ebben az intézetben?”

„Attól tette függővé a minősítésem egy londoni pszichiáter, ha kivizsgáltatom magamat.”

„És tudják már a problémáját, Daniel Marosh?”

„Még csak ma érkeztem.”

„Maga tudja a problémáját?”

„Nincs problémám. Keveset alszom. Ezzel nem vagyok egyedül a történelemben.”

„Miért alszik keveset, Daniel Marosh?”

„Gondolom, a munkával jár együtt.”

„Tényleg ezt gondolja, Daniel Marosh?”

„Nem tudom.”

„Már hogy ne tudná.  Az ember azért azzal tisztában van, miért nem tud aludni.”

Beleszívtam a cigarettába.

„Ketyeg az óra. Nem érek rá.”

„Na, látja Daniel Marosh, ez már válasz.”

„A faszt. Nálam nagyobb faszok simán végigalusszák az éjszakát.”

„Kár, hogy ez magán nem igazán segít. Irigyli őket?”

„Leszarom őket. Mindent leszarok.”

„Van egy cigarettája?”

Felállt az asztalától és kinyújtózott. A kezében hozta a műanyag poharat és letette az asztalra. A zsebembe nyúltam és megkínáltam.

„Hisz maga a lélekben, Daniel Marosh?” – kérdezte az öreg, és beleszívott a cigarettába.

„Nem igazán.”

„Ezzel máris egy lapon van Dr. Mitchellsszel. Ő is úgy gondolja, hogy az ember biokémiai folyamatokból, tudatból és idegrendszerből áll.”

„Igen. Én is ezt gondolom.”

„Akkor nem kell miért aggódnia. Meg lesz gyógyítva.”

„És ha nem akarok meggyógyulni?”

„Miért ne akarna meggyógyulni? Az emberek nem szeretnek betegek lenni.”

„Az, hogy nem alszom sokat, nem betegség.”

Újabb cigarettára gyújtottunk, megint megkínáltam az öreget, majd felálltam és az étkező oldalánál álló automatához léptem. Csak teát lehetett kapni. Hosszasan keresgéltem a köpenyem zsebében, mire rájöttem, hogy nincs nálam semmi pénz. Az öreg felállt, odajött mellém és aprót szórt a gépbe. Kivettem két teát, majd az egyiket letettem elé. Egy darabig csendben ültünk és kortyolgattuk a meleg, citromos porteát.

„Tudja maga, mi az a virrasztás?” – kérdezte végül.

„Valami régi szokás.”

„Az. A halottakért virrasztottak régebben. Bűnbánati gyakorlat volt. Jézus Krisztus is virrasztott a Getshemáné-kertben, mielőtt megfeszítették. Egyébként a szó eredetileg őrködést jelent.”

„Aha” – mondtam, és felhajtottam a maradék teámat. „Ateista vagyok. Maga itt a tábori lelkész?”

„Virraszt valamiért, Daniel Marosh?”

„Akkor legalább lenne értelme a dolognak.”

„A semmiért virraszt.”

Az utolsó mondatot már nem is nekem mondta az öreg, csak maga elé motyogta, miközben bámult kifelé az ablakon.

Kelt fel a nap. Először csak halványan derengett, majd a feketeségből félhomály lett, a félhomályból pedig szürkület. Végül bevilágította a szobát.


A zuhanyzóban kicsit meginogtam, hogy végig tudom-e bekkelni fapofával az elkövetkező napokat. Arra jutottam, hogy voltam már sokkal szarabb helyeken. Miután végeztem, visszamentem az étkezőbe. A betegek éppen reggeliztek az asztaloknál, csupa huszonéves fiú, pár középkorú pasas. Az öreg egyedül ült a sarokban. Fogtam egy tálcát, amire előre ki volt készítve a reggeli, és leültem hozzá.

„Megissza az üdítőjét?” – kérdezte.

„Nem” – mondtam, és átnyújtottam neki a dobozos narancslét. Beleszúrta a szívószálát a dobozba, hangosan szürcsölve itta ki. Az a fekete ápoló lépett az asztalunkhoz, aki tegnap beengedett az intézménybe.

„Richard, megmondtam magának, hogy nincs dohányzás az épületben.”

„Pereljen be, John.”

„Ne gonoszkodjon, vén gazember, mert nem hozok magának többet cigit. Különben sem kellene dohányoznia a maga állapotában.”

Felém fordult.

„A főorvos úr megkért, hogy mondjam el önnek, hogy vegyen részt a csoportterápián, utána pedig légzésterhelési vizsgálatok következnek. A csoportvezető orvos szólítani fogja önt.”

„Rendben.”

Próbáltam enni valamit, de nem igazán volt étvágyam. Dr. Evans hömpölygött be a szobába.

„Jó reggelt, uraim, ha végeztek a reggelivel, az A2-ben találkozunk, és a terápia alatt isszuk meg a teánkat. Arra kérem az újonnan érkezetteket, hogy ők is tartsanak velünk” – mondta, majd kiment.

Többen felálltak az asztaloktól és mentek utána. Legyűrtem a torkomon egy fél kiflit, majd felálltam és indultam a többiek után.

Az A2-es szobában székek álltak félkörbe rendezve egy asztal előtt. Az asztalon egy piros termosz, mellette műanyag poharak és egy tál keksz. Dr. Evans ült az asztal mellett és mosolygott. Négyen ültek bent a teremben, amikor bementem. Sokáig nem tudtak bámulni, mert közvetlenül utánam belépett a két másik újonc.

Amikor mindenki helyett foglalt, dr. Evans elkezdett arról beszélni, hogy mi a csoportterápia célja. Végignéztem az arcokon. Mérget mertem volna venni rá, hogy a legtöbben már gyógyszerezve voltak. Tompa tekintetek vettek körül.

„Mivel vannak új barátaink is a csoportban, ezért megkérek mindenkit, hogy mutatkozzon be. Az óra járásával ellentétes irányban haladjunk” – mondta Evans, és egy pillanatra sem hagyta abba a mosolygást. Rögtön kiszámoltam fejben, hogy a hatodik leszek.

„Kezdjük” – adta ki a vezényszót a doktornő.

A sort egy fekete hajú, borotvált férfi nyitotta.

„John Lewis vagyok, PTSD-s.”

„Köszönöm, John. Tudom, hogy cukor nélkül issza a teát” – mondta dr. Evans. A termoszból kinyomott egy adagot a műanyag pohárba, majd letette az asztalra. A férfi felállt a székéről, elvette a teát, vett mellé néhány szem kekszet, majd visszaült.

Őt egy idősebb, negyvenes pofa követte.

„Mick Stanton vagyok. Balesetünk volt a családommal, azóta nem tudok aludni.”

„Nagyon bátor dolog szembenézni a múlttal, Mick. Két cukorral, ugye?”

A doktornő az asztal mellől felvett egy porceláncsészét, amiben zacskós cukrok voltak és műanyag kanalak. Két zacskót az előrehajoló férfi kezébe nyomott a tea mellé.

A harmadik páciens következett. Fiatal, húsz év körüli, szőke fiú volt, riadt tekintettel. Idegesen hintázott előre-hátra a széken.

„Ön jön. Mi is a neve fiatalember?” Dr. Evans felemelte az eddig az ölében nyugvó kartotékot és kinyitotta. „Jack.”

„Láttam az őrület kiégett városát. Jártam a fekete utcáin.”

„Hát ez roppant érdekes” – mondta mosolyogva Evans. „Hogyan issza a teát?”

„Két cukorral.”

„Kekszet kér?”

„Igen.”

Felálltam a székről és elindultam a kijárat felé. Hallottam a papírlapok zizegését dr. Evans kezében, ahogyan az ajtóhoz értem.

„Még nincs vége a terápiának, Marosh úr. Nem mondott magáról semmit.”

„Én is két cukorral iszom a teát.”


Gyors léptekkel haladtam a folyosón a kijárat felé. A köpeny zsebéből kivettem a cigarettát és az öngyújtót, a recepcióba pedig beszóltam, hogy kimegyek dohányozni. Kiléptem a bejárati ajtón, a szél belecsapott az arcomba. Rágyújtottam.

„Látom, nem igazán nyerte el a tetszését a csoportterápia” – hallottam jobbról. Dr Mitchells ült egy padon és dohányzott. Ez lehetett a kijelölt dohányzóhely, mert két nagy talpas csikktartó állt a pad előtt. Végiggondoltam, hogy mit válaszoljak, de a főorvos megelőzött.

„Nem kell erőltetni. Sok emberen egyébként tényleg segít. Nem ül le?”

Leültem mellé a padra.

„John mondta, hogy összeismerkedett Ronalddal.”

„A bolond öregember az étkezőből.”

„Valóban rosszabbodik az állapota, de bolondnak nem nevezném.”

„Mi baja van?”

„Nem tudjuk pontosan. Illetve sejtéseink vannak, ezzel azonban nem sokra megyünk. Ronald egy olyan ritka betegségben szenved, amit végzetes familiális inszomniának neveznek. Nagyjából minden mást kizártunk, egészen biztos vagyok benne, hogy ez a betegsége. Ennek a tünetei a hallucinációk és a téveszmék.”

„Miért nem kezelik?”

„Mert nincs gyógymód a familiális inszomniára, tekintve, hogy egy örökletes prionbetegség. Egy fehérje mutálódott az agyában, ami folyamatosan stimulálja az agykérget és megakadályozza az alfa fázist.”

„Ez mit jelent?”

„Nem tud aludni. Soha. Olyan ritka betegség, hogy összesen 8 embert diagnosztizáltak vele a történelem során. A halálozási arány száz százalék.”

„Ha nem tud aludni, mért van még életben? Azt olvastam, hogy az ember maximum egy hétig bírja alvás nélkül, utána meghal.”

„A betegség egy meghatározott életkorban aktivizálódik. Lassan, évek során éri el azt az állapotot, amikor a beteg már konkrétan semmit sem tud aludni. Attól tartok, hogy ez éppen bekövetkezett Ronald esetében, csakúgy, mint korábban az apjánál.”

„Az apja ebben a betegségben halt meg?”

„Amikor elhatalmasodott rajta a betegség, és már nem volt képes ellátni magát, az egész vagyonát afrikai árvákra hagyta, azt hiszem.”

„Jótékonyságból fogadták be?”

„A tanítványa voltam. Amit tudok a szomnológiáról, azt tőle tanultam meg. Ennyivel tartozom neki. Na, jöjjön, menjünk be, mert megfázik. Ha jól tudom, terhelési tesztje lesz a délután.”


A folyosón az óra fél négyet mutatott, amikor kijöttem az alvásvizsgálóból. Az étkezőben megint égett a villany és éreztem a dohányfüst szagát. Ronald Helms ült az egyik asztalnál, a kezében Dosztojevszkij Bűn és bűnhődésének angol fordításával. A bal keze mellett egy papír teáspohár volt, abba hamuzott. Felnézett a könyvből, amikor beléptem.

„Hallom, kiborította dr. Evanst.”

„Hallom, hogy meg fog halni.”

Leültem vele szemben az asztalhoz, és rágyújtottam. Letette a könyvet.

„Szóval Patrick azt hiszi, hogy maga majd meggyőz arról, hogy egy újabb kóma segít rajtam.”

„Nem kért semmi ilyesmit.”

„De ezt akarja.”

„Nem tűnt úgy, mintha bármit is akarna.”

„Figyeljen jobban. Semmit nem mondott volna magának rólam, ha nem akarna valamit.”

Hallgattam. Folytatta az olvasást.

„Ha tényleg haldoklik, miért utasítja el a kezelést?”

„Maga miért utasítja el?”

„Én nem vagyok beteg.”

„Én sem.”

„Mitchells szerint meg fog halni.”

„Igen, ez eléggé valószínű.”

„Akkor?”

„Az állapotomon nem fog segíteni semmilyen kezelés.”

„Miért nem?”

„Ha elmondom, hülyének fog nézni, mint Mitchells és mindenki ebben a kurva intézetben.”

„Már most hülyének nézem.”

„Az mindjárt más.”

Felállt az asztaltól, az italautomatához lépett, aprót szórt bele, benyomott egy gombot, majd két teával a kezében jött vissza, és az egyiket elém tette.

„Hisz maga az átkokban, Daniel Marosh?”

„Nem. Hiába próbáltam, senki sem halt bele.”

„Az apám sem hitt bennük. Ami azt illeti, a hippokratészi esküjében sem igazán. Amikor elvégezte az egyetemet a hatvanas években, nem tudott elhelyezkedni sehol. Egy gyógyszergyár klinikai részlegének lett az igazgatója. 1957-től ’60-ig Zimbabwében dolgozott mint kísérletvezető főorvos a mbumai kórházban. Ott ismerkedett meg az anyámmal, aki nővér volt. Én 1961-ben születtem Londonban.”

„Mi köze van ennek ahhoz, hogy meg fog halni?”

„Ne siettessen. Mint mondtam, én már Angliában születtem. Átlagos családi életet éltünk Gypsy Hillen. A szüleim mindketten ugyanabban a laboratóriumban dolgoztak. A halálom szempontjából semmi említésre méltó nem történt egészen 1969. május 5-ig. Ekkor jött el a házunkba a fekete ember.”

„Fekete ember?”

„Nganga, ahogyan utólag kinyomoztam. Sóna törzsi varázsló. A szüleim nem voltak hajlandóak arról beszélni, hogy mi történt Afrikában. Amikor pedig apám mesélt róla, már régen késő volt.”

„Szóval beállított magukhoz egy törzsi varázsló, egyenesen Afrikából.”

„Igen. Tisztán emlékszem. Kilencéves voltam. Délután volt, amikor csöngettek a bejárati ajtón. Én mentem ajtót nyitni, mert azt hittem, hogy Tom az, a szomszéd gyerek. Hát nem Tom volt. Egy ötven körüli, fekete férfi állt az ajtóban, csíkos fekete gyapjúöltönyben és keménykalappal a fején. A szemeit nagy fehér festékcsíkok rajzolták körül. Amikor meglátott, kivillantotta a fogsorát. Aranyfogai voltak. Azt kérdezte: Itt lakik a Helms család?”

„Mit akart?”

„Csak állt, és nézett. Én nem tudtam megszólalni. Egy idő után apám is lejött a lépcsőn. Amikor meglátta a fekete férfit, elsápadt. Azt mondta: menj be, Ronnie. Le voltam dermedve, mozdulni sem tudtam.

„Mit akar?” – kérdezte apám.

„A mbumai nők és a meg nem született gyerekeik üdvözletét hozom” – mondta a férfi, és cigarettára gyújtott, majd a füstöt kifújta ránk. „Mivel elvették az álmainkat, most mi is elvesszük a magukét.”

Az öreg meggyújtotta a kezében gyűrögetett cigarettáját.

„Apám elzavarta a fenébe. Na, nem mintha nagyon biztatni kellett volna, mert ment magától is, csak elmondta, amit akart.”

„És ezért fog meghalni? ”

„Nem egészen. Már a dédnagyapám is orvos volt. Én éppen medikus voltam a londoni orvosi egyetemen, amikor az apám megbetegedett. Rossz alvással kezdődött. Először nem tudta végigaludni az éjszakát. Altatókat szedett, de nem segítettek rajta. Az átaludt óráinak száma egyre csökkent, három évvel később már alig érte el a napi egy órát. Persze kivizsgálásról kivizsgálásra járt, de a szomnológia akkor még csak nem is azonosította a végzetes inszomniát. Apám 1990-ben halt meg. Az utolsó éjszakáján magához rendelt és a tiltakozó anyám jelenlétében azt mondta, hogy az ágyánál áll a fekete ember és suttog. Őt látta az utolsó napjaiban. Apámnak folyamatos dühkitörései voltak.”

„Szóval ezért lett pszichiáter.”

„Igen, többek között. Minden energiámmal belevetettem magam abba, hogy megértsem, mi ölte meg az apámat. Mivel a témának nemigen voltak kutatói, ezért hamar megtettek szakértőnek.”

„És mire jutott?”

„Semmire. Akkor sem jutottam semmire, amikor az anyámon jelentkezni kezdtek a tünetek. Tíz évvel volt fiatalabb az apámnál, később lett beteg. Én már praktizáló szomnológus voltam, klinikai pszichiáter, de semmit nem tudtam tenni, hogy megmentsem. Csak variáltam a különböző gyógyszereket, de egyik sem hatott. Anyám a betegségének harmadik évében kezdte el látni a fekete embert. Meggyőződése volt, hogy elátkozták. Egy este a betegágya mellett elmondta, miért. A gyógyszercég, melynek apámmal Afrikában dolgoztak, egy új fogamzásgátlót tesztelt az embereken. Mivel még a mai Zimbabwe sem létezett, a zavaros politikai helyzetben ezt meg lehetett tenni, csak pénz kérdése volt az egész. Szóval 1960. május 5-én apámék háromszáz nőn, egy teljes falu fogamzóképes lakosságán tesztelték az új szérumot. Mivel a szer az állatkísérletekben jól vizsgázott, egy pillanatra sem gondolták, hogy ekkora baj lesz. Mind a háromszáz nő meghalt belső vérzésben egy héten belül.”

„Gondolom, szép kolonialista szokás szerint felelőse nem lett az esetnek.”

„Persze, hogy nem. Apámék visszatértek Angliába, az ügyet eltussolták, felelős nem volt. Ugyan már, ki képviselt volna egy afrikai falut a nemzetközi bíróságon?”

„Hát például az a fekete ember.”

„Anyámnak meggyőződése volt, hogy a fekete ember miatt haldoklik. Meg akarta keresni és tisztázni a helyzetet vele, lefizetni, vagy helyrehozni a dolgokat.”

„Londonból?”

„Nem. Elutaztunk Zimbabwéba, elmentünk a kórház épületéhez, ahol megölték az embereket.”

„Gondolom, semmit sem találtak.”

„Csak a falak álltak a kórházból, mindent benőtt a gaz. A közeli falvakban érdeklődtünk. Majdnem meglincseltek, amikor megtudták, kik vagyunk.”

„És?”

„Látták az anyámon, hogy haldoklik, hagyták. Amikor a fekete emberről kérdeztük a túlélőket, nem tudták megmondani, hogy kicsoda. Azt mondták, nem ők küldték az átkot.”

„Érdekes.”

„Igen. Miután visszatértünk Londonba, végeztem egy kis kutatást. A faluból összesen hárman jutottak el Európába. Két nő és egy férfi. A férfit Patrice-nak hívták és alapítványokon keresztül került Angliába.”

„Ő lenne a fekete ember?”

„Igen, bár a fényképét már nem tudtam megmutatni anyámnak, mert meghalt.”

„Maga beszélt vele?”

„Nem. Patrice N'botu már évek óta halott. Autóbalesetben halt meg, idős emberként. Azok, akik ismerték, azt mondták, hogy a gyógyszerkísérlet megszállottja volt, minden eszközzel igyekezett felelősségre vonni a bűnösöket. A hatóságokat azonban nem érdekelte egy tízéves bűntény, bizonyítékok nélkül.”

„Hát ez pech.”

„Nekem mondja? Próbáltam kitalálni, hogy mit lehet tenni az ilyen típusú inszomniával. Esettanulmányokat készítettem, praktizáltam. Aztán elkezdtem látni én is a fekete embert. Tudtam, hogy harangoztak. Próbáltam elmagyarázni a helyzetet a kollégáknak, de mind azt gondolta, hogy az inszomniától hallucinálok. ”

„Most is látja?”

„Igen. Maga mellett ül.”

„Mit csinál?”

„Nevet.”

„Azt hittem, nem lehet ébren maradni évekig.”

„Nem is lehet. Ez azonban egy különleges állapot. Nem egyhuzamban szűnik meg az alfa szakasz, ami az agy normális működéséhez kell, hanem folyamatosan csökken, míg el nem tűnik. Szerintem én olyan napi 30 perc körül járhatok, tehát van még fél évem.”

„Látott már más ilyen esetet?”

„Már a szüleimen kívül? Nem. Vannak azonban régi esetrajzok, de maga a diagnózis is csak a század közepe óta létezik.”

„Mitchells azt mondja, maga remek pszichoterapeuta volt.”

„Ó igen. Azt hiszem, a poszttraumás stressz szindróma egyik legkomolyabb szaktekintélyének számítottam, amíg meg nem őrültem. A legjobb aránnyal dolgoztam és egy rakás pénzt kerestem. Kaptam például egy pácienst, egy iraki veteránt, akit borzalmas rémálmok gyötörtek. Azon rimánkodott a szerencsétlen, hogy vegyem el az álmait. Azt mondta: doktor úr, vegye el ezeket az álmokat, nem akarok álmodni semmit. Addig nem engedte el a kezemet, amíg azt nem mondtam neki, hogy rendben, elveszem. Másnap hálálkodva és kialudtan érkezett a terápiára.”

„Ilyenről még nem hallottam.”

„Én sem. Ellenben másokkal is működött. Több mint kétszáz pácienssel. Persze fent kellett tartanom a tudományos hercehurca látszatát. Beszereztem egy kanapét és négy-öt hónapon keresztül hallgattam a hálás páciensek faszságait, száz fontos órabérért. Próbáltam magyarázatot találni a dologra. Úgy tűnik, ez egy mellékhatása az átoknak. El tudom venni más emberek rossz álmait, mert a büntetésem a virrasztás.”

„Vagy téveszméi vannak az álmatlanság miatt.”

„Vagy az. Ellenben kétszáz ember, meg a családjuk, kifejezetten hálás nekem. A köszönőlevelekhez külön mappát kellett nyitnom. Magának vannak rossz álmai?”

„Nem, nincsenek. Tejszínhabot fújó angyalkákról álmodok.”

„Akkor mit keres itt?”

„Keveset alszom.”

„Akarja, hogy elvegyem az álmait?”

„A világért sem szeretném terhelni a problémáimmal. Éppen elég őrült így is.”

„Eggyel több vagy kevesebb, olyan mindegy.”

„Mondom: nincsenek rémálmaim.”

„Higgye el, sokkal egyszerűbb, ha valaki virraszt az emberért. A legtöbben abba halunk bele, hogy senki sem virraszt értünk. Én majd virrasztok magáért, Daniel Marosh.”

„Hát ez remek.”

„Fogja meg a kezem.”

Megfogtam.

„Valaki virraszt érted” – mondta. Hosszú másodperceken keresztül bámultam bele az eszelős, vörös tekintetébe.

„Rendben, most már elengedheti a kezem.”

„Valaki virraszt érted” – mondta, majd elengedte. Felálltam az asztaltól.

„Megyek, lezuhanyzom” – mondtam.

Hajnalodott.


Croissant volt reggelire, szilvadzsemmel. A csoportterápiáról ismerős arcok rágtak körülöttem. Az öreget nem láttam sehol. Miután végeztem a reggelivel, kopogtam Mitchells szobájának ajtaján, de senki sem válaszolt.

„A vizsgálóban van” – mondta az egyik ápoló, aki észrevett az ajtó előtt.

Odamentem. Az ajtó nyitva volt. Az ágyon, melyen én is feküdtem korábban, most az öreg feküdt. Le volt szíjazva. Tappancsok voltak a mellkasán, a fején. Egy maszkon keresztül lélegzett. Infúzió csepegett a jobb karjába, nem volt eszméletén. Dr. Mitchells a gép mellett állt, amibe az öreg testéről a drótok futottak, és gondterhelten ráncolta a homlokát.

„Bocsánat” – mondtam.

„Marosh úr! Jöjjön.”

„Mi történt?”

„Ronald nekiugrott a műszakváltó ápolónak, Johnnak. Le kellett nyugtatózni.”

„Sajnálom.”

„Én is. Ezt nézze meg” – mondta Mitchells, és felém fordította a monitort. Különböző ábrák ugráltak rajta, olyan betűjelzésekkel, melyeket nem értettem.

„Mit nézzek?”

„A felső ábra az agyműködést mutatja. Nézze, milyen aktív.”

„Látom. Nem kellene ilyennek lennie?”

„Nem. Ronald agya most is úgy működik, mintha ébren lenne, és mondjuk, mintha beszélgetne valakivel. Amennyi haloperidolt kapott, gyakorlatilag csak vegetatívan kellene működnie.”

„Akkor most sem alszik?”

„Nem.”

Hallgattunk.

„Gondolom, azért jött, hogy kijelentkezzen.”

„Igen.”

„Jöjjön velem az irodámba, ahol alá tudja írni a papírokat.”

Mitchells leült az íróasztalához, én vele szemben.

„Megjöttek a teszteredmények” – mondta.

„És mi bajom van?”

„Alvási apnoéban szenved.”

„Ez mit jelent?”

„Leáll a légzése a mélyalvási szakaszban, és erre felébred.”

„Értem. És ez veszélyes?”

„A folyamatos kialvatlanság az. Változtatnia kellene az étrendjén, le kellene szoknia a dohányzásról, kerülnie kellene a stresszt. Ezek mind előidézhetik.”

„Értem. Hol írjam alá?”

„Itt van a kilépője” – tolt elém egy papírt. Aláírtam.

„Egyébként vannak gyógyszerek, amelyek segíthetnek az alvásban. Ezeket megküldtem Londonba a pszichiáterének. Biztosan nem tud tovább maradni? Lenne még néhány vizsgálat, amit el kellene végeznünk.”

„Biztosan.”

„Hát, akkor örülök, hogy megismertem.”

Délután négyre értem Londonba. Bejelentkeztem a hotelbe, majd bekapcsoltam a laptopomat. Az e-mailjeim között ott volt a doktornő „megfelelt” minősítése, és egy privát üzenet, melyben írta, hogy hívjam fel, mielőtt elindulok vissza, a Közel-Keletre. Az örömhírre kinyitottam a minibárt és megittam két kis üveges Jack Danielst, majd kimentem a Hyde Parkba és ücsörögtem a padon.

Amikor sötétedni kezdett, felálltam, és ugyanabba az ír kocsmába mentem, ahol pár napja voltam. Megvacsoráztam, de meccs kezdődött kilenckor, nekem pedig nem volt kedvem a tömeghez. Fél tízre visszamentem a szobámba, rátettem a telefonomat a töltőre, majd elterültem az ágyon.

Úgy aludtam, mint a tej.

csodálatos

a múlt héten egy másik tumblim egyik kedves követője ajánlotta, hogy lépjek be a Budapest Minden Ingyen fészbuk csopiba, mert kellett volna valami (szinte) ingyen. így is tettem és bár én még nem találtam meg amit keresek, amit találtam, az nagyon elszomorított: egy csomó embert, akinek semmije nincs, és bármi jó. gazdát cserél itt szobanövény, vagy fél doboz kávé (komoly!), vagy csorba bögre és ha valaki kiírja, hogy van egy íróasztala, senki nem kérdezi, hogy mekkora vagy milyen színű, csak hogy tök jó, nekünk nagyon kéne, meg ilyenek. pörgetem ma az oldalt, keresem azt, ami nekem kell és ezt látom:

logice, én is szeretnék, aztán gyorsan eladnám és vennék belőle egy csomó sört, meg pl. azt, amit most ingyen keresek. nem, négy olyat, amit most ingyen keresek. a kommentek a legjobbak, az embereket nem lehet kihozni a sodrukból:

nekem ma kurva szar kedvem volt, meg voltam róla győződve, hogy szar a világ, de most visszaszívom.

Szóval rendeltem ocsmány összecsukható szekrényt.

Ma hív a kiszállító, hogy akkor kedd vagy péntek. Mondom mi az hogy így két nap? Hogy ők csak két nap szállítanak a körzetemben. Mondom, jó, akkor péntek 11 előtt. Ők nem mondják meg mikor szállítanak ki, egész nap bármikor jöhetnek. 

Hívom a központjukat, hogy mi a fasz ez, senki sem veszi fel.

Hívom a helyet, ahonnan rendeltem, közlik, hogy márpedig minimum azt meg kellene mondaniuk, hogy am vagy pm, de itt egy szám hívjam azt fel.

Egy órán belül hív a számról valaki aki közli velem, hogy őt nem igazán érdekli mit ígért a hely ahonnan rendeltem, ők csak kedden és pénteken szállítanak ki a környékemre és nem mondják meg mikor.

Még szerencse hogy már elég jó az angolom ahhoz, hogy mindezek után burkoltam elküldjem a büdös picsába őket.

DSV, rohadjál meg bazdmeg.

444.hu
Attól, hogy valaki azt hiszi mondhat bármit következmény nélkül, attól még nem mondhat - 444
Miért jelentette fel két budapesti ügyvéd rémhírterjesztés miatt Csepel két fideszes alpolgármesterét? Mert nem szeretjük szó nélkül tűrni, amikor Iustitia a Parlament lépcsőjén vagy a bíróságon válik egy gangbang nem egészen önkéntes szereplőjévé - mondta a 444-nek Ésik Sándor, az egyik feljelentő.
By Szily László
Annyira helyes fiút láttam ma a metrón.

Gyönyörű arc, szép szemek, tökéletesen nyírt haj és szakáll, összeillő és előnyös ruhák. A barátjával volt. Ilyenkor mindig sírok kicsit, miért, miért vagytok ilyen kiiiibaszott szépek, meleg fiúk. Mondjuk amikor összejöttem a pasimmal, még táncikálás közben valaki megkérdezte, hogy ez a srác amúgy nem meleg?! Remélem nem, mondtam. Nekem is feltűnt, hogy mennyire jól riszálja a kis kerek seggét és milyen szép szabályos arca van, na de csak nem. És nem :)

Szükségem van valakire, aki megnyugtat, ha félek.
Szükségem van valakire, aki aggódik értem.
Szükségem van valakire, aki fogja a kezem.
Szükségem van valakire, aki tisztel engem.
S
zükségem van valakire, akivel beszélgethetek.
Szükségem van valakire, aki félt, hogy elveszíthet.
Szükségem van valakire, akire számíthatok.
Szükségem van valakire, akivel tequilát ihatok.
Szükségem van valakire, akihez odabújhatok.
Szükségem van valakire, akivel játszhatok.
Szükségem van valakire, aki feldobja a napom.
Szükségem van valakire, akinek a tekintete csupa izgalom.
Szükségem van valakire, akit szerethetek.
Szükségem van valakire, aki viszont szeret.