unoke

És várunk. Megint, újra, megint hiába, de mindig várunk valakit. A legszebb ruhákban, kifestve, illatosan, tisztán, a lelkünket is felöltöztetve várunk, várunk arra a kib*sz*tt odavetett félmondatra, hogy bocs, ma mégse jó, mert ez meg az, hát persze oké igen, érthető, van ilyen, hogyne. Holnap? Jó, akkor hát majd talán holnap, igen. Az évek alatt csak annyi változott, hogy mostmár felnőttek vagyunk, vannak felelős döntéseink, és még mindig ugyanúgy képesek vagyunk várni, tudjuk, hogy feleslegesen, de ülünk otthon felcicomázva kényelmes kanapénkon, és várunk. Mert hátha. És ha mégis, ha jön, akkor hát megéri a sok lemondott alkalom, az összes feleslegesen elcseszett perc vagy óra, amik már lassan napokká és hetekké állnak össze, de nembaj, mert minden várakozással töltött nap megéri azt az estét. És közben valahol valaki ránk is épp vár, ünneplőbe öltözött lelkével vár minket, hogy hátha ma lesz az a nap, amikor láthat, amikor nem mondjuk le végre, de mi is csalódást okozunk, és az egész univerzumban emberek várnak egymásra, szerelmek állnak parkolópályán, hitetlenek vagyunk és hiteltelenek, egyre hamarabb fáradunk bele a várakozásokba, egyre kevésbé éri meg, és próbáljuk szeretni azt aki megérdemelné, aki szeret minket úgy igazán, dehát nem megy, mert ez nem így működik. Unok várni is, hát ti sem várjatok rám, senki sem kért ilyesmit tőletek és tőlem sem, és mégis, ha kinézek az utcára, minden második ablak mögött biztos vagyok benne, hogy valaki éppen vár valakit, napokat vár azért a boldog másfél óráért, ami után képes lesz majd megint heteket várni, mert ilyen ez, így emésztjük fel magunkat meg a legszebbnek sulykolt éveket, legyűrjük a poklokat a fejünkben, elnyomjuk a józanész tiszta hangjait, csitítjuk a lelket, balzsamozzuk ezeket a forró éjszakákat, hogy nem hiába vesznek kárba. Holnap, igen majd holnap biztosan.