tibo*

Gyurkovics Tibor: Szeretlek egy faluban

Mosott szagodat érzem,
pedig nem vagy sehol.
Kihajtott blúzban
egy asszony elmegy mellettem.
Egy asszony elhalad előttem,
mint Mária Magdolna,
a templomban mindenki tiszta,
öregemberek meg vannak mosva,
fiatal asszonyok meg vannak mosva,
a gyerekek aranyra sült bőre
ragyog a szem lámpája körül.
Szeretlek, kutyák fekszenek az udvarokon,
a vasárnapi porban,
amire mintákat rajzolt
tegnap a seprű,
nem is tudom, hol van ez a falu,
van valahol, Vas megyében,
vagy Szárszó ez, a halhatatlan Szárszó.
Szeretlek, megválthatatlanul.
Összeszalad egyetlen utcában a világ,
sorba állnak a fák, mert szeretlek,
ez a vallás, ez a vallásom, az Istenből valami.
Nincs tökéletesség.
Az órák elszaladnak karikalábukon
mint a keszthelyi diákok,
és itt marad az üres tér, tele hiánnyal, levegővel,
ahol kikerüli a fákat a szél.
Vonatra szállok. Holnap utánad megyek
és elmagyarázom, hogy nyitott kertben végződnek az udvarok,
ahol már kukorica van, zöld lobogóval,
a kerítésre oldalt köcsögök vannak tűzve,
ugye szeretsz,
szeretsz, ahogy akkor mondtad,
mikor a szavak öntudatlanok.
A kerítésen fehér futóka nyílik át kis szájával éhesen,
ugye szeretsz,
nem úgy, hogy megvársz ott az állomáson,
hanem a magány drótkötelein
és végérvényesen.
Megy a kocsi, a szalma száll le róla,
meg vannak mosva az emberek,
valamikor azt gondoltam, ilyenkor vasárnap
mindennél nagyobb a szeretet.
Valamikor úgy gondoltam,
szabályosak a nénikék,
kik vejükkel karjukon
végigmennek haláluk előtt a Főúton a templomból jövet.
Olyan soká éltem veled.
Gazdag vagyok.
Még mit
akarok?
Olyan tiszta volt minden óra,
mint a mai nap,
ahogy kezed két lemezébe fogta
halántékomat.
Bú, bá, viccelnék, napraforgót
forgatnék a kezem között,
hogy ne lásd a könnyemet,
mi a szemembe szökött,
nincs tökéletesség,
a művek sem azok,
mindegyik nagy, szent,
tolsztoji dolog.
Ugye szeretsz. A görögdinnyét
a műút mellett lehet venni.
Nem vagy sehol és nincs itt semmi.
Oly szép itt, hogy el se hinnéd.
Valamikor arra gondoltam,
hogy nem kell meghalni,
a fodrász előtt öt ember
várt borotválkozásra.
Valamikor még gyerek voltam,
meg voltak mosva az emberek,
az ötezerévesek, a meghajoltak,
napi húszórai munka után,
ugye szeretsz, szeretsz, szeretsz,
te vagy az egyetlen
és az összes ember,
te vagy a hordozó
s a kicserélhetetlen.
Sokáig tartott ez az év.
Sokáig tartott ez az óra.
Szeretni kell. Szeretni kell.
S az ember nem tehet róla.
Karácsonykor itt nem lesz semmi.
Nem lehet többé dinnyét venni,
ugye szeretsz, folyik a víz,
ugye szeretsz, jövőre nyár lesz,
ugye szeretsz,
ugye szeretsz,
ha meg kell halni, akkor is.

So Yesterday was a quite sunny day so I decided to go to the park in Dresden (Großer Garten). When I walked in it didn’t took long and it started to rain so I decided to rather go home, even though I was pretty far inside the park, but than on my way back I came across this little friend and it suddenly stopped raining so I couldn’t resist taking a picture of him. 

Its funny, because he even got a little smile on his face :)