pozvakowski

hazatérés

Arra ébredtem ma, hogy lecsúszok a vonat irdatlan kényelmetlen székéről a földre, és már pont kivilágosodott. Kibaszott szegedre érkeztem, megfázva, fáradtan és fájó lábbal, hála a nyomorék lúdtalpamnak, mely minden egyes alkalommal teljesen cserben hagy. Azt hiszem nem lennék túl jó iron manes. Be kéne még ugrani Vendeléknek venni két pizzás csigát a közeli pékségbe, de a villamos is az imént állt be. Vasárnap van, szinte soha semmi nem jár ilyenkor vidéken, a kondícióm is eléggé a föld alatt van, mégis elhúzgálom a fájó lábám a boltba, ahonnan ahogy kijövök, egyből látom elindulni a villamost. Fasza, fél óra várakozás jöhet. A többiekkel együtt akartam megenni a csigát, de szerintem már csak ez tud éberen tartani valami. Miközben a legendás csigát rágom, és tudat alatt realizálódik, mennyire ki van spórolva ez a cucc, mondhatnám, “régen minden jobb volt”, de helyette csak a tegnapon gondolkodok, mert hosszú idő után újra Salgótarjánban jártam és zenéltem a barátaimmal és a barátaimnak.

Hetek óta ezen stresszelek, nem haladok a beadandóimmal, zenekarjaimmal, fanzinejeimmel, filmjeimmel és szinte semmivel sem, mégis mi mást csinálnék, mint az ország másik felébe mennék el zenélni és kiadni a lelkem. Ez persze most kicsit negatívan hangzik így visszaolvasva, mármint az utolsó pár szó biztos, de én ezt szeretem csinálni, csak is úgy van értelme, csak is akkor tudom azt mondani, hogy egy jó koncertet adtunk, ha legalább 110%-ot tépek ki magamból és dobom azt oda. Bárkinek. Négy asztalon alvó csepeli punknak, öt egri cigiző deszkásnak, hat teljesen illuminált debreceninek, bárkinek, nem ez a lényeg. Kicsit ahhoz az érzéshez tudnám ezt hasonlítani, mint mikor Vendellel stoppoltunk, és a spanyol Burgos városát próbáltuk valahogy gyalog megkerülni az autópálya/körgyűrű mellett, aminek az lett a vége, hogy 10 méter magasan a sötétben a zsákjainkkal kapaszkodtunk a szalagkorlátban, hogy ne essünk le az iszonyat meredek lyukba, amit az emelkedő út mellett hagytak valamilyen megfontolásból. Fáradtak és idegesek voltunk, de a mosoly ott rohadzott a szánk szélén, és csak mentünk tovább a sötétbe, amit a közelgő gyorshajtó autók reflektora tört csak meg néha-néha.

Zenei karrieremet többek között a Reflecteddel, és a Corrodal elődzenekarával, a Zharmaq-kal kezdtem, együtt osztogattunk meg zenéket kazettán, cd-n és majd dvd-n, ahogy haladt az idő, adott volt hogy a hangszereket is valahogy együtt kezdjük el próbálgatni. Ennek tekintetében nagyon örültem, hogy végre játszhattunk velük, ráadásul “hazai pályán”. Egész este igazából csak egyetlen egy emberrel szerettem volna beszélgetni, de az emlékek, ismerősök és régi barátok annyira elleptek, hogy ez a nosztalgia hullám teljesen elsodort magával, és minden máshogy sült el. Beszélgetés a zenekar előtt, a zenekar alatt, és a zenekar után. Rég hallottam ennyire őszintén spirituális zenét, nagyon, kiváló aláfestése volt az estének és a beszélgetéseknek, melyek néha bent, néha kint játszódtak, de bent sem zavart minket, hogy a belünket ki kellett ordítani egy-egy kérdésért/válaszért.

Hasonló volt a Pozvakowski alatt. Mindig is irigyeltem a 8mm-es vetítéseiket, ez tegnap se volt másképp. Apropó más kép. Két zenekar között hazaugrottam meglátogatni anyukámat is, és úton odafelé még a nagy sötétben is látszódott, hogy bár salgótarján egy kibaszott lepra város, azért maga  környék és környezet teljesen magával ragadó, még így este is. Van valami északi hangulata az egésznek, és ez pár év szeged után tényleg szinte kézzel fogható. Mint ahogy a kanyargó emelkedőkön a látótávolságot teljesen minimálisra fogyasztó köd is, szinte be lehetett volna habarni az egészet és hazavinni. Van valami ilyesmi magától adódó természetesség is a Pozvakowskiban, amit nehéz leírni, de ha képes vagy ráhangolódni és belevetni magadat az általuk keltett hullámaikba, akkor az egész tényleg csak sodor magával a végtelenbe.

Persze semmi sem tart örökké, így előbb vagy utóbb kénytelenek voltunk mi jönni a Fuseismmel. Nagyon szar fizikai formában vagyok, kétszer majdnem elájultam koncert közben, pedig még nyomni szerettem volna sokkal energikusabban, de egyszerűen képtelen voltam átlépni a határaimat. Eléggé. Mert azért így is sikerült szerencsére, így az ott maradt embereknek sikerült kiadni azt a bizonyos 110%-ot szerintem. És így már nem is érdekelt, hogy el vagyok csúszva mindennel, hogy megint másra koncentráltam, mint szerettem volna, hogy van a zoknimban százezer forint és azt a vonaton simán lenyúlhatnák tőlem, hogy hulla fáradtan kell majd befejeznem a határidős projektjeimet, hogy… nincs semmi, mégis minden megy a maga menetében tökéletesen, és ez jó érzés volt újra megtapasztalni, mert mostanában túlságosan bezárkóztam a magam kis savanyodó burkába.

És ahogy beléptem a szobámba ma reggel nyolckor és beleszagoltam a levegőbe, éreztem, hogy nem a burok volt savanyú, csak én kentem ki savval és salakkal, én is tettem most tisztába.

képek: dash shaw (bodyworld)

6

pOzvakowski 2012.05.26 A38 bUdapest

o.K. here’s a little story for ya. a Couple of years ago Acid Mother’s Temple did a gig with Pozvakowski in A38 - where I made some photos. tHis year I’ve sent a message to the band that I have this shit and I can’t wait to show them. bUt I couldn’t find the material. iT was fuckin embarassin. aT least for me. sO when I met with them in the backstage (when they opened for VHK in May) I told them, that this time, they will have some pictures. yEah right. NOW. fOur month later. yEah I was fuckin lazy, whatever.

aNyway I hope they will like it. and you too. cHeers!

15. Pozvakowski Ádám

Ádám, nem félsz tőle, hogy egyszer annyira TRÚ leszel, hogy már nem bírsz el a tudattal, és inkább elvándorolsz Tibetbe hét évre? Reméljük nem, ugyanis te a magyar TRÚság megkerülhetetlen, gigantikus Buddha-szobra vagy. Évek óta zenélsz Magyarország egyik legTRÚbb post-rock (legalábbis a nem TRÚ arcok így hívják) zenekarában, minden egyes kiadványotokat epekedve várja a közönség TRÚ része, ráadásul a város egyik legTRÚbb helyén, a Vittulában szolgálsz ki készségesen minden betévedő TRÚ arcot. Ádám, maradj ilyen TRÚ, szeretünk!