parlamenti

A gondolkodókrúl, akik a politikával vannak elfoglalva.

Szóval értem én, hogy rendszert akartok váltani, egyet is értek vele, nem jó ami van. Én a helyetekben úgy csinálnám, hogy belépnék az egyetlen átvehető, parlamentben jelen is levő pártba-esetünkben az LMP-be. Ott már nem kell bajlódni a parlamentbe jutással, az pipa és ez a sarkalatos pontja az egésznek.
 Aztán a rengeteg eszemmel szépen kicsavarnám a pártvezetés kezéből a hatalmat a picsába akár az eszetekkel, akár korrumpálással, akár zsarolással (mindenkinek van gyenge pontja, nektek azért ne legyen, szóval drogozzatok/kurvázzatok keveset vagy nagyon titokban), nekilátnék pozícióból ötletelni (nem a pályán kívülről a tumblin, ami senkit nem érdekel, mert nem vagytok tényezők), hogy hogyan meg miként kellene csinálni. Sőt ha kellően meggyőzően tudjátok előadni a mondandótokat és ehhez találtok megfelelő médiafelületet (444, faszomtuggya), akár a kutyával összefogva olyasvalakik lehettek, akik nem hiába nyomkodják azt a kurva gombot a parlamenti szavazáson. Ja, meg hagyjátok már a picsába, hogy a kormány lop. Az energiátok 80%-a a teljesen nyilvánvaló bizonygatására megy el, mindenki tudja. 5-6 tökös legény elég lenne.
Különben nyugdíjas korotokban az lesz a legfőbb sikeretek, hogy 70+ lájkot kapott a tumbliposzt és 2 lépéssel közelebb kerültetek Orbán Ráchel leváltásához. Persze ha a posztok lassan emelkedő olvasottsága elég, akkor hagyjátok ezt itt figyelmen kívül.

Szívesen.

youtube

Ez a csávó, ez.

- aki Labour MP, tehát ellenzéki
- akinek a választókörzete brexitre szavazott
- aki szembemenve a választókörzete akaratával a brexit ellen szavazott a parlamenti szavazáson (”not in my name”), azt állítva, hogy ő meg van arról győződve, hogy a brexit negatív hatással lenne a választókörzetére, akkor is, ha ezt az ott élők nem így gondolják.

Cojones.

vox.com
How to stop an autocracy
The danger isn’t that Trump will build an autocracy. It’s that congressional Republicans will let him.
By Ezra Klein

ez így a múltkori frum-cikkre egy érdekes válasz, egyben jól mutatja a magyar rendszertől való eltérést: bár valamilyen mértékben (morálisan legalábbis) a magyar rendszerben is a parlamenti képviselők felelőssége (volt), ami történt (leginkább a 2010-14-es ciklus kétharmadának mezei pártkatonáié), de ők amellett, hogy nem is állt szándékukban irányt váltani, nem is nagyon sok opciójuk volt, a pokornizoltánok, akik akár csak egy egy-két kérdésben is önálló álláspontot próbáltak képviselni, gyorsan parkolópályára kerültek. persze, amerikában is nyomás alatt lehetnek trump-párti republikánusok attól függően, hogy a saját államukban mekkora trump támogatottsága, van-e erős párton belüli kihívásra esély (ezeket a fivethirtyeight elég jól összegyűjti amúgy, hogy melyik szenátoron mennyi a “trump-nyomás”), esetleg kik a donorjaik, de azért nyilván lényegesen nagyobb az egyéni mozgástér, egyszerűen a politikai berendezkedés miatt. viszont egyelőre nem látszik, hogy egy-egy elszigetelt dologtól függetlenül (és főleg a külpolitikát illető kérdéseket leszámítva) hajlandóak lennének a kongresszusi republikánusok nagy ellenállást mutatni.

(azt amúgy hozzá kell tenni, hogy bár a cikk eléggé úgy festi le, hogy a közhidelemmel ellentétben azért megmaradt az erős-kongresszus-gyenge-elnök felállás, ez nem biztos, hogy teljesen igaz így. az elmúlt két hét mutatta azt meg - de persze ezt már obama is elkezdte valamennyire -, hogy elnöki rendelettel is elég sok mindent el lehet érni, főleg a bevándorlás/külpolitika/belbiztonság témakörben, ahol alig van kongresszusi kontroll. egy esetleges rendkívüli szituációban pedig, mind a tapasztalatok, mind a jelenleg hatályos kongresszusi felhatalmazás alapján szintén elég széles lenne trump mozgástere. persze, ott a 25. kiegészítés meg az impeachment, de azért ezek eléggé nukleáris opciók a republikánus többség számára is.)

rájöttem, a szürke 50 árnyalata a magyar útfelújításokról szól, a sötét 50 árnyalata pedig egy parlamenti tudósítás
a magyarság keresztényként érkezett a Kárpát-medencébe
—  Hegedüsné egy átlagosnál unalmasabb parlamenti napból is ki tudja hozni a történelemalkotást
Palmira, la storia e l’orrore


Se il direttore del Louvre o di Pompei o del Prado venisse sgozzato in pubblico e il suo cadavere decapitato appeso a una colonna, con l’accusa di avere difeso il Louvre, Pompei, il Prado e l’arte in essi contenuta, noi saremmo così pieni di orrore e di rabbia che per giorni l’apertura dei telegiornali, e le prime pagine dei giornali, non parlerebbero d’altro. E nei Parlamenti, infocati dall’emergenza, sarebbe quello l’argomento che tiene banco. Non è stato così per la morte atroce del professor Khaled Asaad, direttore del sito siriano di Palmira (uno dei più importanti beni archeologici al mondo), assassinato dall’organizzazione genocida che si fa chiamare Stato Islamico.

È ufficiale: noi europei siamo razzisti. Non sappiamo riconoscere “crimini contro l’umanità” se non rivolti contro noi stessi, non sappiamo riconoscere “umanità” se non in noi stessi, e vera cultura se non a casa nostra. Khaled Asaad è un martire della cultura e un eroe planetario, il suo volto e il suo nome dovrebbero campeggiare in ogni piazza civile del mondo. Anche Sarajevo fu città martire nella quasi indifferenza di governi e Stati maggiori europei. Ed era sotto il nostro naso. Figuriamoci Palmira, che è in fondo al deserto, figuriamoci il professore arabo morto perché difendeva, tra le altre cose, anche le vestigia della civiltà classica. Che sarebbe la nostra, almeno così ci dicevano a scuola.

MICHELE SERRA Repubblica 21 agosto 2015

Marco Polo descrive un ponte, pietra per pietra.
- Ma qual è la pietra che sostiene il ponte? - chiede Kublai Kan.
- Il ponte non è sostenuto da questa o da quella pietra, - risponde Marco, - ma dalla linea dell'arco che esse formano.
Kublai Kan rimase silenzioso, riflettendo. Poi soggiunse: - Perché mi parli delle pietre? È solo dell'arco che mi importa.
Polo risponde: - Senza pietre non c'è arco.

Italo Calvino “Le città invisibili”