paplan

A gyerekkorom egyik markáns élménye, hogy fázok. Meg hogy állandóan száraz a bőröm, mert otthon is harisnyát hordok a nadrág alatt. Reggel átbújok a paplan alatt azért, hogy elérjem a konvektort és feltekerjem a fűtést, mert éjjelre mindig levette az anyám - nem tud melegben aludni és zavarja a konvektor kattogása -, és betakarózva várom, hogy felmelegedjen a szoba.

Azt mindig is tudtam, hogy apámat piedesztálra emeltem a halála után, és nem vagyok hajlandó emlékezni a rossz dolgaira. De az mellbevágó volt, hogy most, a gyerek születése után (meg egy kényszerű hosszabb összezártság alatt) jöttem rá, hogy az elmúlt években hazudtam magamnak egy jó anya-lánya kapcsolatot. Mert abban a pár napban, amit az elköltözésem óta együtt töltünk pár havonta, meg a napi két-öt perc telefonbeszélgetés során tényleg, de hosszabb távon nem. Mikor megpuszilja a gyerekemet csak úgy, vagy könnyes lesz a szeme, ha ránéz, az első, ami eszembe jut mindig, hogy ez annyira idegen. Már nem vagyok benne biztos, hogy az, hogy annyi mindent megengedett/rám hagyott, az tényleg annak a jele volt, hogy megbízott bennem, vagy egyszerűen nem érdekelték a dolgaim. 

(Nem akartam én ilyeneket írni ide, de volt egy thread itt az apákról meg hogy mikor kapcsoljuk be a fűtést, és csak úgy eszembe jutott megint egy csomó minden, akkor már legyen itt. Az a legrosszabb, amikor csinálod a kis dolgaidat, történik valami, vagy olvasol valamit, és hirtelen feljönnek a nem kellemes emlékek. Többször érzem, mint kellene, hogy talán keresnem kellene egy pszichológust, de egyrészt tudom (legalábbis van amiről tudom), hogy mit mondana, másrészt félek attól, amit mondana…)

anonymous asked:

Elég éles volt a váltás. Éjjel már 7-8 fok is lehet, jól betakarózós a buli.

A nasa pokrócom segít, ha nagy baj van, de szerencsére a galérián még így is jó idő van, ég az átmeneti paplan. A lakás többi részén csípi a tollam a hideg :(