napok

Nem tudok megváltozni. Én csak így tudom lekezelni. Ha lehiggadok csak utána lehet velem beszélni. Legyen az napok kérdése. Nem tudok rajt változtatni teljesen mindegy mi az indok amiért változtatni kéne.
Vannak azok a napok es hetek, mikor a hulyefaszkodas merteke az egekbe szokkent

Es akkor pentek delutan meg erkezik egy level a navtol is, hogy huuu mennyi penzzel tartozom, mert most felfedeztek egy hibat a !!3!! evvel ezelotti adobevallasomon.

Na ilyenkor dontom el, hogy - mivel nekem meg honap vege van - a maradek penzem inkabb eliszom. Pontosan ilyen nap a mai.

Mire vágyom? Egy üveg piára. Egy doboz cigire. Egy korlátok nélküli napra. Egy szabály mentes éjszakára. Egy következmény nélküli holnapra.
Arra hogy végre tombolhassak. Kiadhassam magamból a feszültséget ,anélkül hogy aggódnom kéne, mi lesz másnap.
Meg legalább egy barátra aki ugyan ezt akarja.
Meguntam annak a lánynak lenni, aki mindig másokra vár. Órákat. Napokat. Heteket.
Ezentúl másképp lesz. Más igazodik majd hozzám és nem fordítva.
Aki látni akar, fog is. Aki viszont csak játszadozik, előbb utób eltűnik az életemből. Nem tűröm tovább, hogy feleslegesen rabolják az időmet és hitegessenek.
Többé már nem.
—  Kálmán Cintia
“Neha csak ugy elgondolkozom,milyen jo lenne ha lenne valami sulyos balesetem es korhazba kerulnek.. De tudod..ugy elet es halal kozott. Napokig. Tudatlansagban. Aztan napok mulva kinyitni a szemem,es ranezni azokra az emberekre,akik vegig ott ultek mellettem,aggodtak ertem. Es meglatnam,hogy kinek is vagyok igazan fontos annyira,hogy azt varja napokig,hogy felebredjek. Tudod mi lenne ebben az egeszben geciseg? Ha kibaszottul senki nem lenne ott mellettem, mikor felebredek.”

Ő volt a legjobb fiúbarátom. Augusztus végén értem haza a nyaralásból, és úgy éreztem, én vagyok a világ legboldogabb embere, mivel az egész évben várt legcsodálatosabb két hetet töltöttem a kedvenc helyemen apuékkal, valamint a párommal. Ezután ráírtam a legjobb barátomra, hogy találkozzunk, de Ő mondta, hogy nem tudunk, mert hosszú napok óta rosszul van, és hiába járnak kórházról-kórházra, nem tudják az okát. Ezután megállapították, hogy leukémiás, és az ország legtávolabbi pontjára küldték kezelésekre, de hála ég pár hét után hazajöhetett. Megbeszéltük, hogy vasárnap találkozunk, de nagyon rossz kedvem volt, ráadásul az eső is zuhogott, valamint akkor ünnepelte a család nagypapa születésnapját, és csak későn tudtam volna átmenni hozzá. A párom hívott telefonon, és mondta, hogy ilyen sötétben egyedül már ne menjek át a legjobb barátomhoz, mert amúgy sem lakik jó környéken, de valahogy éreztem, hogy át kell mennem. Meglátogattam, és életem egyik legszebb élményében volt részem. Filmbeillően jó találkozás volt, s noha akkor épp kissé mélyponton voltam, rengeteget nevettem, a legjobb barátom annyira felvidított, hogy még hazafele is csak mosolyogtam az üres utcán lépdelve. Úgy volt, hogy pár napig még otthon marad, ezért másnap megbeszéltük, hogy iskola után találkozunk ismét, mint régen. Egész nap virultam, és már alig vártam, hogy mehessek hozzá, és már épp a boltban válogattam a plüssállatok között, amikor írt, hogy mentővel bevitték kórházba, mert belázasodott. Nagyon meg voltam ijedve, és még Ő nyugtatott, mint mindig, hogy semmi gond nem lesz. Soha nem engedte, hogy akár csak eszembe is jusson, hogy véget érhet az élete. Ezután hetekig kemoterápiás kezelést kapott, mi pedig minden nap beszéltünk. Könnyesre nevettem magam a telefonbeszélgetéseink alkalmával, amikor a kórházi eseményekről mesélt, és úgy nézett ki, hogy már egészen jól van. Miközben folyamatosan kapta a kezeléseket, hogy aztán elmehessen Pestre csontvelő-átültetésre, mi közösen azt tervezgettük, miket fogunk csinálni, ha majd kiengedik, és végleg meggyógyul, meg hogy majd öreg korunkban mit fogunk termeszteni a konyhakertünkben. Aztán egyik napról a másikra megszakadt a beszélgetés, de én inkább dühös voltam, amiért akkora tróger, hogy nem ír, semmint, hogy aggódjak. Aztán az anyukája írt, hogy legyek türelemmel, mert a fia nagyon rosszul van. Üzentettem vele Neki, hogy nagyon szeretem, és boldog karácsonyt kívántam, mert épp akkor volt karácsony, és hogy remélem, nincs komoly baj. Minden nap úgy keltem fel, hogy “talán ma már ott fogad az üzenete, talán ma lesz az a nap, amikor ír”, de ehelyett az egyik közös barátunk ablaka villant fel a chat-ben, egyetlen szóval: meghalt.


Anyu azt mondta, hogy most biztos szomoru, amiert fentrol azt latja, hogy miatta sirok es nem olelhet magahoz, mint regen. Erre persze csak meg jobban elkezdtem sirni, aztan fokozatosan jobban lettem. Elolvastam a beszelgetesunket, nagyjabol ezredszerre, es nagyon orulok, hogy idoben kiadtam magambol es leirtam Neki, hogy mennyire szeretem es milyen jo barat, mielott meg keso lett volna. Most mar ugy erzem, holnap ujra kepes leszek mosolyogni. Mosolyogni fogok, mert nekem, ahogy Nektek is, megadatott az, ami Neki sajnos mar nem: itt lehetunk. Lelegezhetunk, nevethetunk, szerethetunk, jo dolgokat tehetunk. O mindennel jobban szeretett elni, es ez mindig latszott is Rajta, ezert is kuzdott minden egyes masodpercert, mi meg kozben sokszor bele sem gondolunk, mekkora ertek is az egeszsegunk, az eletunk, folyton csak szomorkodunk es panaszkodunk az evek tavlataban jelentektelennek tuno dolgok miatt. Ezert fogok holnap, holnaputan es azutan is mosolyogni. Ket ember helyett. Mert szeretnem azt, hogy ha majd meghalok, fent O varjon es mielott a karjaiba zar, ezt mondja: “Vegig figyeltelek, es buszke vagyok Rad!”

Sokszor az emberek azért szomorúak, depressziósak, mert teljesen hozzá szoktak a mindennapjaikhoz. Ugyanazok a napok, mindig minden annyira megszokott, nem történik semmi. Hiányzik az életünkből az izgalom, változatosság. Lényegében hiányzik az életünkből az élet.