napok

szia uram

megazork miatt napok óta a szia uram körül pörög a fejem és persze eszembejutottak Zrínyis éveim egyik legnagyobb lelki megnyomorítói a “szerbusz rendfokozat úr” formátumú köszönések.

példa:
- szia őrnagy úr
- szerbusz ezredes úr, alászolgája

– Megint csak ragaszkodom Gouffé hagyományaihoz, midőn ezúttal egy déltengeri, pézsmával illatosított portóiban sütött hurkácskát készítendek.
– Melynek titka? – érdeklődött Colin.
– A következő: „Vegyünk egy hurkácskát, és nyúzzuk meg, bárhogy acsarkodik. őrizzük meg gondosan a bőrét. Tűzdeljük meg a hurkácskát vékony szeletekre vágott homárlábbal, amelyet lóhalálban megfuttatunk elég meleg vajban. Aztán jéggel bélelt könnyű kukta fenekére hullajtjuk. Szítsuk fel a tüzet, és az így nyert helyen ízlésesen helyezzünk el lassú tűzön főtt borjúmirigy-karikákat.
Amikor a hurkácska mély hangot hallat, íziben vegyük le a tűzről, és ontsuk nyakon jó minőségű portói mártással. Piszkáljuk meg platina lapickával. Zsírral kenjünk ki egy formát, és tegyük el, nehogy megrozsdásodjon. Tálaláskor készítsünk erőlevest egy kis szódavízből meg negyed liter friss tejből. Körítsük a miriggyel, tálaljuk, és menjünk a fenébe.“
– Egészen paff vagyok – mondta Colin. – Ez a Gouffé irtó nagy ember lehetett. Mondja, Nicolas, nem lesz holnap pattanás az orromon?
Nicolas megvizsgálta Colin szirtisas-orrát, és nemleges eredményre jutott.
—  Boris Vian, Tajtékos Napok
A tegnapi napomat a szagok és az illatok határozták meg.

hajnal: friss pékárú amikor a reggelimet vettem
delelőt: joghurt-vadmeggy tea
kora délután: hot-dog és gyros
este: egy olyan, de olyan büdös lány volt a koncerten, hogy marta a szemem, és felénél ki is jöttem.
éjjel: tavaszi eső utáni friss illat

Az utolsó szombati munkanapomon meglátogatott az  a csapatnyi 15 éves, akik miatt ki kellett hívnom a rendőröket 4 hónapja.

Az egyikük venni akart valamit én meg közöltem vele, hogy senkit sem fogok kiszolgálni abból a társaságból. Azt mondta igazságtalan vagyok, ő nem csinált semmi rosszat, mondtam, hogy sajnálom, de akkor sem lesz senki kiszolgálva abból a társaságból.

Erre bejött mindegyik. Aki leverte a sapkám, a két lány akik az arcomba röhögtek. Megint megkaptam, hogy csak egy vicc vagyok és hogy nevetséges a nevem, mit keres ott egy z és egyébként is nevetséges ahogyan nem akarom őket kiszolgálni és nevetséges ahogy a rendőröket hívom.

Csak álltam ott tök egyedül, mert a munkatársam inkább elbújt hátul és megkértem őket, hogy távozzanak. Végül az egyik srác aki egész idő alatt próbálta őket rávenni, hogy menjenek ki, mert felesleges a balhét keresni kiterelte mindet én meg bezártam 10 perccel 9 előtt az ajtót, hogy ne tudjanak vissza jönni.

Még sohasem kellett kiállnom annyi megaláztatást, mint itt az elmúlt egy évben 14-17 éves angol gyerekektől, pedig kövér, szemüveges, fogszabályzós kamasz voltam.

Tök jó lenne tudni hova van írva rajtam, hogy “áldozat, rúgj bele egyet te is” mert nagyon szeretném végre eltakarni.

Egy csöndes őszről.

Beszélgettem a hugommal, aki az állatorvosira jár, és akiről csak nagyjából tudom, hogy hány éves, de ez mindegy is. Meg még vívóversenyen is voltam, közben végeláthatatlan őrlődéssel gondoltam a falam festésére. Az igazság az, hogy ebben a plafon is benne foglaltatik, viszont egy egész fal nem, ezért mondom, hogy falfestés, mert a plafon kiváltja az egyik falat. Furcsa vagy sem, szomorú vagy sem, mostanában a lagymatag emberi kapcsolataim inkább könyvekkel próbálom pótolni. Valahol azt olvastam a könyvek feledtetik a magányt. Valamiért mindenki szomorúnak, elkeseredettnek és magányosnak gondol, pedig nem vagyok az, csak néha. Főleg nyáron voltam. A nyarak olyan céltalanok. Inkább csak ember vagyok, jó? Vettem citromlevet is, nevezzük inkább citrom ízű édesítőnek a teához. Hoztam otthonról egy nagy teás csészét, ami eper alakú, de repedezik az alja, úgyhogy mindig attól félek egyszer csak elkezd kifolyni belőle a forró víz egyenesen a vastag pamacs zokniban csokszogó lábamra. A zokni meg azért kell, mert náhány helyen parketta vagy márvány kő van a lakásomban. Utóbbinak azthiszem nem lenne szabad hidegnek lennie, de mit tudom én, mégis az. 

Beszélgettem a legjobb barátommal, ágybabújtam Kittivel, ami az előző próbálkozásainkhoz képest viszonylag kielégítő volt. Nem adott engedélyt arra, hogy elélvezzek, de mégis megtettem. Furcsa világ ez. 

Amúgy rájöttem, hogy sok embert nem érdekel igazán semmi. Azt mondják érdekli őket, de csak azért, mert álmodoznak valakiről, akik lenni szeretnének. Ilyen a filozófia, a pszichológia. Mindenki azthiszi, hogy már olvasott róla, már tud róla valamit, de igazából nem. 

Aztán csak mondják az életüket. Hogy nincs idejük, vagy éppen egy kutyával vonatoznak. Mások az anyjukkal viaskodnak, van, aki az iskolát utálja. Nem is tudom miért fáraszt ennyire ez az egész. Talán túl sok hétköznapiságot kaptam már az életemben. Lehet ez? Bele lehet unni az emberek hétköznapiságába? Beleértve a saját hétköznapiságom is?

De Rebeka sem jobb. Múltkor a liftben lefejelt, mert bolondnak neveztem. Mostanában mindenkit bolondnak nevezek. Erikát mondjuk ketyósnak, de meg is érdemli mind ak ettő. Persze mind a ketten máshogy őrültek. Rebeka kiszámíthatatlanabb. 

Rávágtam a lift ajtót és felfutottam, bezártam magam mögtöt a rácsot, és soha többet nem találkozom vele. Nem azért, mert bántott a dolog, az első gondolatom az volt, hogy megdugom a liftben ezek után. De félek, hogy legközelebb egy kést állítana a hátamba. Múltkor is ettől féltem, amikor egy csaj itt aludt. 

Olvasok egy könyvet, aminek a címét és a szerzőjét direkt nem írom le, mert sznobságnak tartom. Amolyan intellektuális értelmiségi emberi szokás, akik részletekbe menőleg elemeznek mindent. Én csak a történeteket szeretem. Szeretem a könyv karaktereit, a másságukat, az emberiségüket. Ha meg kéne mondanom vajon a való emberek emberek-e, vagy a könyv szereplői emberek-e, azt mondanám róluk sokkal valóságosabbak. Talán, mert nem olyan lusták. Talán mert egy író már tollszorítások közepette formálta meg őket, és így eleve nem lehetnek sem lusták, sem jellemtelenek. Valamiért karakterek. Ez a nevük, és ennek meg is felelnek. Nem nyünnyögnek, nem problémáznak a hétköznapjaikon, de ha megteszik, azt is ízesen és szagosan teszik. 

Szóval Sándorról, Lajosról Máriáról és Lenkéről szól a könyv.

Írigylem a régimódiságukat, írigylem a vágyakozásukat. Írigylem, hogy a könyvekben a nők mindig tudnak mit mondani. Nem csücsörítenek, nem kaptafa módra járnak az utcán, hanem könnyedek és tiszteletreméltóak, még ha könnyűvérűek is. Talán régen sem volt mindenki így. Elnézve az időseket, épp olyan szánalmasak lehettek, mint ma akárki. 

Írigylem a szerelmi történeteket. Írigylem a bonyolultságukat.

Írigylem a beteljesülést, hogy a szereplők a körülményektől függetlenül egy leírható életet élnek át. 

A mai életet még nem tudjuk leírni. Megismerkedni facebookon, néhány üzenetet küldeni, találkozni, ágybabújni nem olyan prózai, nem olyan romantikus, mint egy színházban megismerkedni bugyuta kézfogások közepette a mögül kórusban csititgató embertömeg előtt. 

Azt nem mondom, hogy ez rossz világ. Mindenki azt mondja, hogy a világ rossz, hogy az emberek rosszak, pedig nem hiszem, hogy rosszabbak. Csak mások. Csak nehéz elfogadni ezeket a változásokat, nehéz alkalmazkodni hozzájuk. Azthiszem néhány évtized múlva majd ezekről az online szerelmekről is jó történeteket írhatnak, de mégsem érzem őket magamának.

Nem. Így, ilyen formában nem.

Nem akarok meríteni a ‘friends’-ek tengeréből, ránézni néhány fényképre és azt mondani 'na ráírok erre a csajra hátha lesz valami’. És mi az a valami? Kongok tőle, olyan üres az egész.

Nem kell mindenkinek fennkölt filózifiáról beszélnie, de a szavakat lehet élvezni. A mozdulatokat lehet élvezni. És az emberek nem tudják élvezni ezt a hatalmat. Nem tudják élvezni, hogy kis színészek egy kis színdarabban, nem tudnak felszegett fejjel játszani, csak görnyedt háttal, gomolygó gyomorral mélabúsan morogni, vagy éppen nemlétező királyi históriákat kergetni igaz szerelembe képzelve magukat. Az élete párja.

Amikor valaki ezt mondja, vagy azt, hogy szerelmem, és a másikat látom mellette mindig elfog a gúny. Hogy lehet egy olyan embert élete párjának vagy szerelmének nevezni? Rossz az elnevezés. Rém értelmetlennek tűnik ez az egész, és nem is tudom igazán mi tehet tartalmassá egy férfi-női viszonyt. De talán idővel ezt is megélem majd. 

Pedig néha igazán le sem tudom venni a szemem egy-egy előttem elhaladó gesztenya barna hajú vékony nőről, olyan csinosan ugrándoznak a felkötött hajtincsei. A nők könnyen szépek tudnak lenni, a nők könnyen vonzók tudnak lenni, de valami mégsem áll össze ebben a világban. És már megint Mélyrepülés haverkám jut eszembe, mert ilyen dolgokról néha vele levelezgetünk.