mosolygás

Megint itt tartunk. Éjszakai sírások, folyamatos fáradtság, ami baszik elmúlni. Nem lehet hozzám szólni, mert rohadtul nem akarok beszélgetni senkivel. A suliban minden egyes nevetés, mosolygás, hülyéskedés kínszenvedés és legszívesebben üvöltenék a fájdalomtól. És akkor már az állandó öngyilkosságról való gondolkodásról már ne is beszéljünk. Azt hittem vége. Visszaestem.

Barátnő: Nem vagytok ti szerelmesek egymásba véletlenül ?


Én: Jézusom! Dehogyis!


Barátnő: Pedig amikor beszéltek egy másodpercre se tudjátok abbahagyni a mosolygást…


Én: *mosolyog*


Barátnő: Látod! Még ha róla van szó akkor se.

Megint itt tartunk. Éjszakai sírások, folyamatos fáradtság, ami baszik elmúlni. Nem lehet hozzám szólni, mert rohadtul nem akarok beszélgetni senkivel. A suliban minden egyes nevetés, mosolygás, hülyéskedés kínszenvedés és legszivesebben üvöltenék a fájdalomtól. És akkor már az állandó öngyilkosságról való gondolkodásról már ne is beszéljünk. Azt hittem vége. Visszaestem.

Csak néztem a szemét, ahogy a távolba meredve néz. Csak néztem az arcát, ahogy felém fordul s mosolyog, amikor észreveszi, hogy nézem. Csak néztem, ahogy magához ölel. És én éreztem, hogy szeretem