mindez

Tinédzserek vagyunk. Még mindig tanulunk. Történnek szar dolgok. Csalunk, hazudunk, kritizálunk, átharcoljuk magunkat buta dolgokon. Szerelembe esünk, és a végén megsérülünk. Panaszkodunk, panaszkodunk, PANASZKODUNK. Partizunk hajnalig, iszunk még el nem ájulunk. Utálunk embereket ok nélkül, neveket adunk egymásnak. Fent maradunk későig mély beszélgetés miatt, vagy fent maradunk későig csak gondolkozni. Kimegyünk, és kirúgunk a hámból a barátainkkal, és ezek lesznek az emlékek. Egy nap, mindez elmúlik. Vesztegetheted az idődet arra, hogy a rossz dolgokra fókuszálsz, de egy nap azt fogod kívánni bárcsak tinédzser lennél még. Szóval, hozd ki a legtöbbet, abból, amid van, és felejtsd el az összes marhaságot és a drámát, ÉS ÉLD AZ ÉLETED EGY SZEXI MOSOLLYAL AZ ARCODON.
Minden nap, amikor felkelsz, döntést kell hoznod. Dönthetsz úgy, hogy haragban leszel világgal, vagy dönthetsz úgy is, hogy mindez nem fog rád hatni.
valahol ott van most is
talán nevet
talán sír
talán csak ül egy buszon
vagy villamoson
lehet hogy épp részeg
az is lehet hogy alszik
vagy csak csukva van a szeme
lehet hogy mást néz
másokat
vagy üres falat
lepedőt
betűket esetleg
akár beszélhet is
magában
vagy valakihez
vagy énekel a zuhany alatt
szomorú zene is szólhat
vidám nem valószínű
de akár az is lehet
sőt, lehet hogy ruhát válogat éppen
csomagol
ki
vagy be
azt kérdezi hova menjen?
kihez?
kivel?
lehet, hogy mindez megvan
és épp a szentléleken gyújt meg
egy cigitvagy az oktogonnál
sörrel a kezében
bármi lehet, de egy biztos:
hogy én nem vagyok ott
mert nem akarja, hogy ott legyek
és ennyi nekem,
pont elég.
“Amikor Isten a nőt teremtette, késő estig dolgozott a hatodik napon. Egy angyal arra járt, és megkérdezte: "Miért töltesz annyi időt ezzel?” 
És az Úr azt felelte: “Láttad az összes specifikációt, aminek meg kell felelnem, hogy megformáljam őt?"
 "Mosható legyen, de ne legyen műanyag. Több, mint kétszáz mozgó alkatrészből áll, melyek mindegyike cserélhető kell, hogy legyen és mindenféle étellel működnie kell, képesnek kell lennie egyszerre több gyermeket a karjában tartani, megölelni őket úgy, hogy az meggyógyítson mindent, a lezúzott térdtől a széttört szívekig, és mindezt mindössze két kézzel."
Az angyalra mindez mély benyomást tett.
” Csak két kéz… Lehetetlen! És ez a standard modell?!! Túl sok munka ez egy napra…várj holnapig, és fejezd be őt reggel!“
"Nem. - mondta az Úr - már annyira közel vagyok, hogy befejezzem ezt a teremtményt, mely szívem legkedvesebbje lesz. Meggyógyítja magát, ha beteg, és egy nap 18 órát tud dolgozni.” 
Az angyal közelebb jött, és megérintette a nőt.
 “De Uram, olyan puhának teremtetted őt.” 
"Igen, puha - mondta az Úr - de erősnek is alkottam. El sem tudod képzelni, mit elvisel és legyőz.“
 "Tud gondolkodni?” - kérdezte az angyal.
Az Úr azt felelte: “Nemcsak gondolkodni tud, de érvelni és egyezkedni is. "
Az angyal megérintette a nő arcát… "Uram, úgy tűnik, a teremtmény ereszt! Túl sok terhet róttál rá!"
"Nem ereszt… Ezek könnyek” - javította ki az Úr az angyalt. 
"Az mire való?“ - kérdezte az angyal.
 És mondá az Úr: "A könnyekkel fejezi ki bánatát, kételyeit, szeretetét, magányosságát, szenvedését és büszkeségét."
Ez igen nagy hatást tett az angyalra: "Uram, te zseniális vagy! Mindenre gondoltál. A nő valóban csodálatos! "
Valóban csodálatos!
 Olyan erő birtokában van, melyekkel ámulatba ejti az embert. Képes kezelni a gondokat és nehéz terheket hordozni. Magában tudja tartani boldogságát, szeretetét és véleményét.
 Mosolyog, mikor sikoltani szeretne.
 Dalol, mikor sírni volna kedve, sír, mikor boldog és nevet, mikor fél.
 Harcol azért, amiben hisz.
 Kiáll az igazságtalansággal szemben.
 Nem fogadja el a "Nem”-et válaszul, ha tud egy jobb megoldást. Átadja magát, hogy családja gyarapodhasson. Elviszi a barátját orvoshoz, ha fél.
 Szeretete feltétel nélküli.
 Sír, ha gyermekei győzedelmeskednek. Boldog, ha barátai jól vannak.
 Örül, ha születésről vagy esküvőről hall.
 Szíve összetörik, ha közeli rokona vagy barátja meghal. De megtalálja az erőt, hogy elboldoguljon az élettel.
 Tudja, hogy egy csók és egy ölelés meggyógyíthat egy összetört szívet.
 Csak egyetlen hibája van…
 ELFELEJTI, MENNYIRE ÉRTÉKES…“
Nem vagy olyan kibaszott egyedi. Nem fogod megváltani a világot. Nem leszel szupersztár, nem fognak a nevedre később emlékezni. És mégis ki a faszt érdekel mindez? Élj, legyél boldog a többi meg majd alakul.
Szabó Lőrinc: Különbéke

Ha tudtam volna régen, amit
ma már tudok,
ha tudtam volna, hogy az élet
milyen mocsok,

nem fütyörésznék most az uccán
ilyen vigan:
valószínűleg felkötöttem
volna magam.

Régen, mint az álmok tékozló
más fiai,
azt hittem, lehet a világon
segíteni,

azt hittem, szép szó vagy erőszak
ér valamit
s az élet, ha sokan akarjuk,
megváltozik.

Minden szörnyűbb, mint hittem akkor,
fiatalon,
de, hálistennek, egyre csökken
az undorom,

egyre jobban bírom az évek
förtelmeit,
és az idő és a közöny már
fertőtlenít.

Mert fátylát sorra dobta minden,
egymásután,
s harminchárom évem ma átlát
minden szitán:

látom, sokkal több a mocsok, mint
az ifjukor
sejteni bírta volna bennem
valamikor,

látom, milyen rútúl becsapják
a baleket,
s hogy a balek azért balek, mert
mást nem tehet,

s hogy az ész az érdek rimája,
és hogy magát
sugaras hőssé a bitang is
hogy költi át,

s ha van is, kézen-közön elvész
az ideál,
és hogy nem hozhat egyetértést,
csak a halál, –

s mert mindez mégcsak nem is aljas,
nem szomorú,
s minden dolgok apja valóban
a háború:

úgy nézem, elszánt nyugalommal,
az életet,
mint reménytelen lepratábort
vagy harcteret.

Ha egyszerre tudok meg mindent,
hogy itt mi van,
egész biztosan felkötöttem
volna magam.

De valamit a sors, úgy látszik,
akart velem:
megmutatott mindent, de lassan,
türelmesen:

különbékét ezért kötöttem
a semmivel,
ezért van, hogy csinálom, amit
csinálni kell,

ezért becsülök úgy egy-egy jó
pillanatot,
ezért van, hogy a háborúban
verset irok

s a leprások közt fütyörészek
és nevetek
s egyre jobban kezdem szeretni
a gyerekeket.

Nem is értem, hogy lehetsz ilyen.(?) Hogy tehetted ezt.(?) Hogy bánhatsz igy velem.(?) Tudod számtalanszor gondoltam már rád. Mond te hányszor? Szerintem egyáltalán nem hiányzom neked. Csak vagyok. Te viszont elvárod,hogy én elmenjek és ott legyek és úgy tegyek mintha semmisem történt volna, de történt. Az történt hogy összetörted a szívemet. Mert én hittem benned, bíztam benned, reménykedtem benned. Reménykedtem abban,hogy mindenaz hogy számodra egy senki vagyok nem igaz. És rohadt nagyot tévedtem, TUDOD? Tudod azt hogy mennyit sirtam miattad? Tudod azt hogy reggelente vörös, kisirt szemekkel ébredtem? Tudod azt hogy nekem mennyire fontos lenne a szereteted és a biztatásod? Csupán az hogy érezzem, hogy itt vagy és segítesz?! De nem. Te le se szarsz. Ne várd azt tőlem hogy én ezek után is kitartó legyek, mert nem hiszem azt hogy mindez megváltozik és megjavul a helyzet. Nem leszek nagyobb a szemedben. Sose szerettél. De legalább tudom és később már nem fog annyira fájni mint most.

1689 people like this. 296 shares.

És nem, a dolog nem egyedi, és nem kamu:

Szeretném megjegyezni, hogy két hónapja a kutyának sem volt baja a menekültekkel, még a kőrasszista niggerezőknek sem jutott volna eszükbe, hogy bármit szerveződjenek. Két hónap alatt eljutottunk odáig, hogy törvényben limitáljuk a bevándorlók munkavállalását, falat húzunk a déli határra, kormányzati plakátokról és kérdőívekről dől a menekültek bűnözőként beállítása, amit 24 órában pörget a közmédia világháborúról és háttérhatalmakról vízionálva, miközben széljobbos csapatok menekültvadászatokat szerveznek a határra, pénteken menekültellenes demonstráció lesz a Keletinél, és a jelek szerint átlagállampolgárok ezrei érzik jó ötletnek a legalattomosabb módon kibaszni a legnyomorultabbakkal.

Két hónap, ennyi kellett, hogy szinte nulláról eljussunk ide. Extrapoláljuk akkor ezt, hogy hogy fog kinézni mindez újabb két hónap, vagy két év múlva. 

Nekem gimis töriórákon az egyik legérthetetlenebb az volt, hogy jóval a holokauszt előtt hogy válhatott többségileg támogatott, mainstream állásponttá az antiszemitizmus pár röpke év alatt, hogy lehetséges, hogy emberek tömegei képesek voltak ilyen gyorsan velük élő embertársaik ellen fordulni, és azt követelni, hogy “valamit tenni kell a zsidókérdésben”. A numerus clausus 1920-ban született, 13 évvel Hitler hatalomra jutása előtt, az első és második zsidótörvény pedig 5 és 6 évvel Szálasi előtt. Hát mégis miféle kollektív őrület kellett ahhoz (még a trianoni traumával együtt is), hogy önszorgalomból ilyen mélyre süllyedjünk?

Ezután a két hónap után egyáltalán nincs kérdésem, csak azt kívánom, bár soha ne szereztem volna idevágó tapasztalatot.