mennem kell

Elképzeltem milyen lesz mikor már nem leszünk együtt. Mikor már soha többet nem érhetek hozzád, nem ölelhetlek meg, nem csókolhatlak meg. Nem nézhetek úgy a szemedbe. Mikor el kell mennem úgy melletted mintha mindez meg sem történt volna. Mint két idegen. És minden alkalommal előtörnek majd belőlem a régi érzések. Ugyan azzal a szenvedéllyel. Miközben te már másra nézel úgy ahogy egszer rám.
Minden elhagy.

Megutált a telefonom,
Már nem egész nap őt bújom.
Összevesztem a tükrömmel,
Szembesít vörös szemeimmel.
Az ágyam sehogy nem tud elhagyni,
Egész nap képtelen elviselni.
Megunta létezésem az egész ház
Ha ki kell mennem, a hideg ráz.

De a sötét telefon emlékeztet,
Napok óta egyszer sem keresett.
A tükröm nem mutatja mosolyom,
Inkább a beesett, sápadt arcom.
Az ágyam az egyetlen, ahol jól vagyok
Bár itt is mindig rajtad kattogok.
Legszívesebben az egész ház kidobna,
Megunta a darabjaim mindenhol szétszóródva.

Matécsa Vivien
Egyik este, úgy 10 óra magasságában eszembe jutott, hogy valamit nem vettem meg a boltban. Így hát elugrottam egy éjjel-nappaliba, hogy beszerezzem az elfelejtett élelmiszert. Mikor bementem, láttam, hogy egy idősebb bácsi fekszik a földön. Szégyellem, de elmentem mellette. Mikor kijöttem a boltból, akkor is. Mikor beültem a kocsiba, a visszapillantóból a bácsi nézett vissza rám. Tudtam, éreztem, hogy oda kell mennem hozzá. Így hát a gyújtást lekapcsoltam, kiszálltam az autóból, és odamentem hozzá. Megkérdeztem tőle, hogy segíthetek e neki valamit, mire a következőt válaszolta:
- Nagyon szomjas vagyok. Megtenné, kedves, hogy vesz nekem egy fél literes vizet?
- Persze. Ma evett már valamit?
- Ma nem ettem semmit.
- Akkor hozok ennivalót is.
- Köszönöm szépen.
- Másra nincs szüksége?
- Nincs, ennyi elég lesz. Köszönöm.
Bevallom őszintén, vártam, hogy utánam szól, hogy egy rövidet is kér, vagy esetleg valami mást, de nem tette. Bementem a boltba, és megvettem, amit kért tőlem a bácsi, plusz egy csokit is. Mikor fizettem, akkor kivettem a pénztárcámból 1000 forintot, ami valljuk be, önmagában nem egy nagy összeg, de van, akinek a világot jelenti. Az volt a szándékom, hogy odaadom neki. Szóval visszamentem a bácsihoz, aki azóta is a földön feküdt.
Odaadtam neki mindent, és mondtam, hogy a pénzt olyan helyre tegye, ahol nem találják meg. Volt humora a bácsinak, mert csak annyit mondott:
- Csak merjen odanyúlni bárki is.
Ezen jót nevettünk.
- Hívjak egy mentőt? - kérdeztem.
- Minek? Velem úgy sem foglalkoznának.
A bácsi lába láthatóan borzalmas állapotban volt. Nem tudott lábra állni.
- Mi történt a lábával?
- Be akartam menni a kisboltba, de nem engedték meg. Amikor elmondtam, hogy nagyon éhes vagyok, és ennivaló kell, akkor mondták, hogy ide nem tehetem be a lábam. Úgyhogy gondoskodtak róla, hogy tényleg ne tegyem be.
- Édes Istenem…
- Istent inkább hagyjuk. Mert ő nincs velem. De magácska igen, és ezért most hálás vagyok.
- Ha legközelebb jönnék, hol találhatom meg?
- Mindig máshol vagyok. Gyakori, hogy minket kirabolnak, ezért sosem vagyok egy helyen. Tegnap egy konténerben húztam meg magam.
- De miért nem megy hajléktalan szállóra?
- Mert ott is kirabolnak. Nem bízok én már senkiben sem.
Elgondolkodtam. Csendben meredtünk mind a ketten magunk elé. Egyszer csak megszólalt a bácsi.
- Egy dolgot még megtenne nekem?
- Persze. Mi lenne az?
- Hozna nekem egy hosszúkávét? Muszáj ébernek lennem.
És ekkor a bácsi felém nyújtotta a tőlem kapott ezrest, hogy abból fizessem ki. Elutasítottam. Ő pedig ragaszkodott hozzá, hogy márpedig most ő akar fizetni. Annyit mondtam, hogy majd egyszer meghívhat egy kávéra. Bementem a kisboltba, kértem egy hosszúkávét. Nem kellett kifizetnem. Mikor megkérdeztem, hogy miért adja ingyen, a bent lévő hölgy azt mondta, hogy végignézte, mit csinálok, és nincs szíve elfogadni a pénzt. Kivittem hát a kávét.
- Nagyon köszönöm, kedves. Egy dolgot még megtehetne nekem.
- Mondja, mit hozzak még?
- Semmit. Csak árulja el a nevét.
- Engem Enikőnek hívnak. És az ön neve, Uram?
- Engem nem kell urazni. Nem vagyok Úr. Melósnak hívnak. Végig dolgoztam 50 évet, csináltam én mindenfélét, még börtönben is ültem. Engem világ életemben Melósnak hívtak. No, de nem tartom fel, így is sokat tett már értem.
- Nem tartott fel, örülök, hogy segíthettem. Hát, akkor minden jót, Melós. Ha erre járok, akkor mindenképpen idejövök.
- Nem biztos, hogy itt talál. Nagyon beteg vagyok, mint látja, lábra sem tudok állni. Ki tudja, hol talál a holnap. Minden jót magának is. Áldja meg az Isten a jóságáért.
- Köszönöm. Vigyázzon magára.
A bácsit azóta nem láttam. Mindez áprilisban történt, és minden nap járok a kisbolt előtt. Remélem egyszer megihatom veled azt a kávét, Melós!
—  Muri Enikő

Ő volt a legjobb fiúbarátom. Augusztus végén értem haza a nyaralásból, és úgy éreztem, én vagyok a világ legboldogabb embere, mivel az egész évben várt legcsodálatosabb két hetet töltöttem a kedvenc helyemen apuékkal, valamint a párommal. Ezután ráírtam a legjobb barátomra, hogy találkozzunk, de Ő mondta, hogy nem tudunk, mert hosszú napok óta rosszul van, és hiába járnak kórházról-kórházra, nem tudják az okát. Ezután megállapították, hogy leukémiás, és az ország legtávolabbi pontjára küldték kezelésekre, de hála ég pár hét után hazajöhetett. Megbeszéltük, hogy vasárnap találkozunk, de nagyon rossz kedvem volt, ráadásul az eső is zuhogott, valamint akkor ünnepelte a család nagypapa születésnapját, és csak későn tudtam volna átmenni hozzá. A párom hívott telefonon, és mondta, hogy ilyen sötétben egyedül már ne menjek át a legjobb barátomhoz, mert amúgy sem lakik jó környéken, de valahogy éreztem, hogy át kell mennem. Meglátogattam, és életem egyik legszebb élményében volt részem. Filmbeillően jó találkozás volt, s noha akkor épp kissé mélyponton voltam, rengeteget nevettem, a legjobb barátom annyira felvidított, hogy még hazafele is csak mosolyogtam az üres utcán lépdelve. Úgy volt, hogy pár napig még otthon marad, ezért másnap megbeszéltük, hogy iskola után találkozunk ismét, mint régen. Egész nap virultam, és már alig vártam, hogy mehessek hozzá, és már épp a boltban válogattam a plüssállatok között, amikor írt, hogy mentővel bevitték kórházba, mert belázasodott. Nagyon meg voltam ijedve, és még Ő nyugtatott, mint mindig, hogy semmi gond nem lesz. Soha nem engedte, hogy akár csak eszembe is jusson, hogy véget érhet az élete. Ezután hetekig kemoterápiás kezelést kapott, mi pedig minden nap beszéltünk. Könnyesre nevettem magam a telefonbeszélgetéseink alkalmával, amikor a kórházi eseményekről mesélt, és úgy nézett ki, hogy már egészen jól van. Miközben folyamatosan kapta a kezeléseket, hogy aztán elmehessen Pestre csontvelő-átültetésre, mi közösen azt tervezgettük, miket fogunk csinálni, ha majd kiengedik, és végleg meggyógyul, meg hogy majd öreg korunkban mit fogunk termeszteni a konyhakertünkben. Aztán egyik napról a másikra megszakadt a beszélgetés, de én inkább dühös voltam, amiért akkora tróger, hogy nem ír, semmint, hogy aggódjak. Aztán az anyukája írt, hogy legyek türelemmel, mert a fia nagyon rosszul van. Üzentettem vele Neki, hogy nagyon szeretem, és boldog karácsonyt kívántam, mert épp akkor volt karácsony, és hogy remélem, nincs komoly baj. Minden nap úgy keltem fel, hogy “talán ma már ott fogad az üzenete, talán ma lesz az a nap, amikor ír”, de ehelyett az egyik közös barátunk ablaka villant fel a chat-ben, egyetlen szóval: meghalt.


Anyu azt mondta, hogy most biztos szomoru, amiert fentrol azt latja, hogy miatta sirok es nem olelhet magahoz, mint regen. Erre persze csak meg jobban elkezdtem sirni, aztan fokozatosan jobban lettem. Elolvastam a beszelgetesunket, nagyjabol ezredszerre, es nagyon orulok, hogy idoben kiadtam magambol es leirtam Neki, hogy mennyire szeretem es milyen jo barat, mielott meg keso lett volna. Most mar ugy erzem, holnap ujra kepes leszek mosolyogni. Mosolyogni fogok, mert nekem, ahogy Nektek is, megadatott az, ami Neki sajnos mar nem: itt lehetunk. Lelegezhetunk, nevethetunk, szerethetunk, jo dolgokat tehetunk. O mindennel jobban szeretett elni, es ez mindig latszott is Rajta, ezert is kuzdott minden egyes masodpercert, mi meg kozben sokszor bele sem gondolunk, mekkora ertek is az egeszsegunk, az eletunk, folyton csak szomorkodunk es panaszkodunk az evek tavlataban jelentektelennek tuno dolgok miatt. Ezert fogok holnap, holnaputan es azutan is mosolyogni. Ket ember helyett. Mert szeretnem azt, hogy ha majd meghalok, fent O varjon es mielott a karjaiba zar, ezt mondja: “Vegig figyeltelek, es buszke vagyok Rad!”

#133 Mostanság mindig felriadok hajnalban, és forgolódom, próbálok visszaaludni, de nem megy. Gondolkozom, hogy mégis mièrt, de nem jutok semmire. Aztán megint csak forgolódom, nyom a szívem, nem tudom miért, le kell nyelnem a gombócot a torkomban , nem értek semmit, csak ismét forgolódom. Aztán azon kapom magam, hogy mennem kell az iskolába, ahol még jobban lefárasztanak, és aztán kezdődik minden előröl.
misinek meg kell tanulnia egy verset, szabadon választott, de legalább 3 versszak

nem valami lelkes, de elkezdtem írni neki egyet, aszongya jó. be is fejezem akkor.

minek van az iskola,
nincsen semmi indoka,
hétfőn mennem kell oda,
szarabb, mint az óvoda.

kriszti néni, bogi néni,
nem tudják ők minek élni,
könyvek, példák, feladatok,
baszki, én egy gyerek vagyok!

számítógép, focipálya,
nagymamámnak unokája,
őszi napfény, legó kocka,
az iskola le van tojva!

9:36

18 hónapon át minden szombaton 9:36ra mentem eléd.
30 napja nem jöttél. De én minden szombaton 9kor felriadtam és menni akartam ki eléd,de pár perc után ráeszmélten hogy nem már nem kell mennem. Akárhányszor az állomás felé megyek eszembe jut minden pillanat mikor mentem eléd vagy épp már hazaindultál. Hogy hányszor ugrottam a nyakadba és percekig csak szorosan ölelkeztünk némán. Mikor búcsúztunk el tudtuk 5 nap múlva látjuk egymást mégis úgy köszöntünk el és olyan hosszan csókoltál mintha egy évig nem láttuk volna egymást. Mikor már felszálltál a vonat ablakra tetted a kezed ahogy én és mindenki minket nézett. Vagy mikor elindult a vonat csókot és sziveket küldtünk egymásnak. Egy ilyen alkalomnál az aluljáróból felfelé egy idős néni állított meg és megjegyezte milyen aranyos pár vagyunk,majd megkérdezte mióta vagyunk együtt,feleltem majd beszélgetésbe elegyedtünk kifelé menet,elmesélte neki is volt egy ilyen fiatal szerelme távkapcsolatban még el nem vitték katonának és el kellett engedniük szerelmüket. Sírni kezdett,láttam hogy anyu már vár a kocsiban,sietni kellett voltam én odaintettem neki hogy menjen,majd buszozok. Az idős néni tovább mesélt,elújságolta mennyi szerelmes bolondságot csináltak együtt és hogy mennyire boldogok voltak. Majd kitért ránk,és kérte meséljek a kapcsolatunkról. Én hát meséltem neki. A végén megjegyezte hogy még beszéltem róla csillogtak a szemeim és hogy látta mennyire fájt végig nézni ahogy elment a vonat még ha csak 5 napig nem látjuk egymást. Búcsúzásként annyit mondott “Az elengedés mindig nehéz,de olykor muszáj”. Minden jót kívánt majd elsétált.
Hazafelé a buszon ezen tanakodtam…nem értettem ezt az elengedés dolgot,azt gondoltam én már tudom mi az hisz minden vasárnap azt tettem…5 napra elengedtem azt akit mindennél jobban szeretek. 
30 nappal ezelőtt értettem meg a néni szavait.Mikor végleg elmentél,mikor utoljára kísértelek ki,mikor utoljára öleltelek és csókoltalak meg. Hirtelen kellett elengedem minden boldogságom mikor itt hagytál és elengedtél.Életem legnehezebb napját/hetét lassan már hónapját élem meg.
De muszáj elengedjelek..hiába nehéz.

Engem a füvezésben az az egy dolog idegesített mindig, hogy szerezni kell. Emlékszem gimnáziumban azok a barátaim, akik rendszeres élvezői voltak, a fél életük arról szólt, hogy elmentek szerezni. várakoztak x megállóban, elkéstek programokról, nem lehetett velük időt tölteni, mert épp rajta voltak az ügyön, itt sefteltek, ott tartoztak, innen oda utaztak, valakit el kell érni, meg lemondani, a ferinek szar a cucca, a béla eltűnt, bocs most mennem kell, de majd másfél óra múlva vissza, ki kér belőle, van-e kölcsön, holnap mi lesz, tudok egy számot, bocs, elaludtam, most sietnem kell, a Géza nem érkezik meg, àtmegyunk a moszkvara, hol toljuk el, itt nem lehet, baszki, figyelnek, stb.
Szerintem ebben az egészben nem is a szívàs volt a lényeg, hanem a szervezkedés.

hamar be kellett látnom, hogyha ez a dolog nem lesz legális, ezeket a barátaimat elvesztem, mert örökké el lesznek foglalva a szervezkedéssel. Így is lett.

- Ígérem neked, hogy harag és háború nélkül elengedlek, ha eljön az ideje. Ha eljön. - Ígérem, én se bántalak, ha nem úgy sikerül, ahogy kívánjuk. Ha mennem kell, szépen búcsúzom. Ha te távoznál, nem terhellek fájdalmammal.

-Vavyan Fable

Ilyen szorongással csak ritkán ébredek

Egyrészt reggel 10-re kell mennem meetingre a főnökkel, ami borítja rutinom, és önmagában is elég lenne a freak-outhoz,
és persze álmomban lebaszott, mert nem mentem az egyik főzdetulaj után az éjszaka közepén, amikor az elhagyott valamit,
vagyis majdnem mentem, de Andrea lebeszélt róla,
Andrea visszajött, és már úgy volt, hogy mi sem természetesebb, mint hogy este hazajön velem, amikor észhez térítettem magam, ugyanis semmiért nem kért elnézést. Csak visszajött, mintha mi sem lenne természetesebb.
Végül elküldtem. Diadal.

Borzasztó ez a reggel.

atkozott sziv!
—  megbant 1x….6x… 100x… 10859506727182x..
hazudik neked 4x…567x…1838348x…
hamis igeretet tesz [ mar nem szamolod]
a lelki allapotod 0
az onbizalmad megszunt mar letezni
nincs olyan perc amikor ne sirnal
DE TE MEG MINDIG KIBASZOTTUL SZERETED ES NEM BIROD ELHAGYNI…
Miert kell ?
miert van erre szukseg?
En se tudom!
csak azt tudom, hogy az eletem adnam erted , ha te le is szarsz. de ne feledd dragam. A lofasznak is van vege!
addig csinalod ezt velem ameddig ossze nem torok teljesen es a feled taplalt szeretetbol gyulolet lesz…
csak magamat hitegetem…
teged meg gyulolve is szeretnelek..
de el kell most mennem…
faj de nem tehetek mast…
orokke bennem elsz…
DE AZERT REMELEM LEGKOZELEBB A TEMETESEDEN TALALKOZUNK!!!

kollégám: valakinek bent kéne maradni túlóráznia. nekem el kell mennem, de most jött egy sürgős reklamáció.
én: és ki csinálja meg?
főnököm: mondjuk te.
én: most azért mert én kérdeztem vissza? :(
kollégám: nem, azért, mert téged senki se szeret.
én: :((((((((((((