mennem kell

Sátor

-Mindent elraktál, ami kellhet? - kérdezted.

-Azt hiszem.

Éjszakai pecázásra készültünk. Már napokkal előtte felírtam mindent, amire szükségem lehet, de még mindig bizonytalan voltam.

-Ne idegeskedj, mindent betettél.- hátulról öleltél át, álladat a vállamra hajtottad.

-Remélem, de még el kell mennem zuhanyozni és mehetünk, jó?

-Megyek veled. - mosolyogtál.

Egymással szemben álltunk a kádban. A zuhanyrózsa nálam volt, próbáltam beállítani a megfelelő hőmérsékletű vizet. Miután kisebb-nagyobb sikerrel eltaláltam, közénk vezettem a zuhanyt.

-Talán, egyszerűbb lett volna fürdeni. - mondtad.

-Lehet. - nevettem el magam.

Elvetted a zuhanyt, a kádba fektetted, kezedbe tusfürdőt nyomtál.

-Megmoslak, jó?

Aprót bólintottam, mire közelebb húztál magadhoz, majd, ahol értél a bőrömbe masszíroztad a tusfürdőt.

-Olyan puha a bőröd. - mondtad, majd még közelebb jöttél, már nem volt távolság köztünk.

A nyakamhoz hajoltál, majd belepusziltál. Kirázott a hideg, Te pedig folytattad.

-Drága.

-Hm?

-Mennünk kéne. - mondtam.

-Tudom, de így nehéz. - szádat elvetted a nyakamtól.

-Menjünk. - mondtam.

Tudtam, hogy ha most nem indulunk el, akkor csak órák múlva fogunk.

.

.

.

Minekutána sikeresen kikászálódtunk a kádból és a tónál a sátrat is felvertük, indulhatott a pecázás.

Nem volt nagy tó, de azt mondtad, hogy, aki tud  pecázni, az halat is tud fogni. Nem kellett sokat várnunk, jött az első hal, majd a második. Harmadik nem jött, legalábbis nem délután, egészen tizenegy óráig váratott mágára, de megérte, hiszen az volt a legnagyobb mind közül.

Egy pad is volt a sátrunk mellett, éjfélig azon ültünk, felelsz vagy merszet játszottunk.

-Felelsz vagy mersz? - kérdeztem.

-Felelek.

-Szeretsz?

-Szeretlek. Felelsz vagy mersz?

-Merek.

-Hm. Mit kérjek? - kérdezted.

-Nem tudom, mit szeretnél?

-Téged. - válaszoltál.

Felálltam a padról, eléd léptem, majd lehajolva megcsókoltalak. Te is felálltál közben, majd eltoltál magadtól.

-A kádjelenet óta várok rád. Menjünk be. - mondtad.

Bementünk a sátorba, majd elfeküdtünk a takarón, amit az aljára terítettünk.

Felém másztál, majd megcsókoltál. Kinntről valami furcsa hang szűrődött be, mire eltoltalak magamtól.

-Pszt, ne félj. Itt vagyok. - nyugtattál.

-Mi volt ez?

-Van egy gyár a tó mellett, dolgoznak éjszaka is, az lehetett.

Bólintottam, mire ismét közelebb hajoltál, de megérezted a nyugtalanságomat.

-Nem kell aggódnod. - nyugtattál.

-Csókolj meg. - kértelek.

A számra vezetted a szádat, én pedig kezemmel a hátadba kapszkodtam, amilyen erősen csak tudtam.

Letértél a számról, a nyakamat pusziltad. Szemeimet csukva tartottam, Te pedig a pólóm alá vezetted a kezed.

Összerezzentem az érintésedtől, kirázott a hideg, nagy levegőt vettem.

A fülemhez hajoltál.

-Vigyázok rád. - suttogtad, majd feljebb csúsztattad a kezed.

Szia apa! Csak gondoltam megkérdezem:hogy vagy? Ja, nem érsz rá? Nem baj,akkor majd hívj fel később.
Szia! Nem hívtál tegnap, pedig vártam. Persze meg értem, beteg a baba értem én,a másik meg holnap temazárót ír értem persze semmi baj. Akkor majd hétvégén beszélünk.
Szia! Két hete nem hívtál… Jaa persze a feleséged beteg lett értem. Képzeld,elhívtak egy bálba! Ja, menned kell? Oké akkor majd máskor beszélünk.
Szia! Megtörtént a bál amit a múltkor meséltem! Hogy mi? Jaaa versenyen volt a fiad? Nagyon jó! Menned kell? Persze apa megértem, majd hívj.
Szia Apa! Ja most nem alkalmas? Oké akkor majd hívj.
Szia apa nem hívtál már fél éve! Elsős lett a lányod? Jaa sajnálom akkor majd máskor beszélünk.
Szia apa,tudom nem érsz rá, mivel most is hangpostára kapcsolt a telefonod,gondolom valami fontos dolgod van…majd ha rá érsz hívj fel kérlek! A ballagásomról szeretnék beszélni.
Szia! Küldtem meghívót, megkaptad? Ha majd tudsz hívni kérlek hívj fel.
Szia! Apa figyelj te engem miért nem keresel? Ja, elesett a baba? Jó persze menj segíteni.
Szia apa azt szeretném mondani, hogy keddenként nem tudok beszélni. Oké persze menj csak.
Szia! Apa boldog szülinapot! Hogy ki vagyok? A lányod! Menned kell? Oké persze menj csak!
Szia apa! Nem foglak többet keresni. Tessék? Még mindig a lányod vagyok apa. Annyit akartam hogy ha akarsz velem beszélni itt az új szàmom ezen hívhatsz. Egyetemet választotok a fiaddal? De jó! Én már lassan elvégzem,egy kis albérletben lakom Pesten. Nem tudsz segíteni? Persze a fiadnak kell a pénz a sport egyetemre. Megértem. Apa mennem kell. Lehet nem fogunk többet beszélni… Szia apa! Későn hívsz. Nem már nem az én hangom hallod a telefonban,anya szólt bele. Már fentről figyellek. Balesetem volt aznap,mikor utoljára beszéltünk. Hallottad a hírekben azért hívtál? Ja,csak a gyerektartás? Nem azt akkor már nem kell fizetned. Apa,szerdán lesz a temetésem, el tudsz jönni? Fontos lenne. A lányodnak szalagavatója lesz? Persze megértem. Vigyázz magadra apa. Többet nem küzdök érted.
Tudod...elmondom mi a helyzet. Valahogy, valamikor, valamilyen felfoghatatlan módon a szívembe loptad magad. Néhány hónap elteltével azonban minden megváltozott. Elhittem, amiket mondtál. Nem tudom, hogy miért. Mostanra túlestünk sok mindenen, de idővel egyre egyoldalúbb lett a dolog. Olvastad a Tumblim, láttad a posztot, észrevettem a viselkedéseden. Csak egy a gond: nem valódi. Azért csinálod, mert "kell", hogy meghallgassam a nyavajád akkor is, mikor (érthetően) senki nem kíváncsi már rá. Nem tudom elviselni, amit most csinálunk. Egy folyosón állok, az egyik végén egy nyitott ajtó veled, a másikon egy zárt, ismeretlen. Én pedig már félúton járok a csukott ajtó felé. Nem vetted észre, hogy kimentem. Nem vagyok már neked olyan fontos, mint korábban. Tudod, már nem Te tartasz vissza, hanem az emléked. Volt egy pillanat, amikor azt hittem, mindent helyrehozol, akárcsak eddig, de nem. Hátra kacsintgatok, hogy lássam, ha észreveszed, hogy eljöttem, de tudom magam is, hogy nem. A lábaim pedig csak egyre szaporázzák a lépéseim. Nehéz, én pedig nem tudom, hogy segíthetnék ezen, hiszen ha szólok, hogy hívj vissza... Ha azt jegyzem meg, hogy most elmegyek, elengedsz, mert azt hiszed menni akarok... Hangosan kopogok a talajon, hogy észrevedd, hogy távolodom, de már nem hallasz engem. A körülötted cseverésző, érted roskadozó lányok zajától. El akarom neked mondani, hogy vége, elmegyek, de akkor elengedsz és ez örökre lezárul. Így nyitva van az ajtó, még az utolsó pillanatban utánamrohanhatsz, de tudd, hogyha belépek azon az ajtón, soha többé nem fordulok vissza. Félek elválni tőled, nehéz elmondanom, hogy kihűlt, értelme sincs, de ha ezt bemásolnám neked el sem olvasnád. Jobb esetben győzködnél az ellenkezőjéről, vagy lezárnád egy "Aha, oké."-val én meg csak állnék idétlenül. Szóval, még pislákol bennem a remény, hogy rendbe jöhet, de órák kérdése és inkább vállalom a kínt, mintsem azt, hogy hónapokig szenvedjek, majd Te hagyj ott.

Szépítés nélkül.

Apa..
Neha ugy szeretnek el menni veled vasarolni mint mas lanyok az apukajukkal
Neha ugy szeretnek veled eltolteni egy apas napot
Beulni kavezni vagy forrocsokizni valahova
Es beszelgetni
Elmondanam mi is van velem
El mondanad hogy mennyire kivagy a munkatol
El meselni milyen a suli milyen az elet az en szemszogembol
El meselni mennyire egyedul erzem magam neha
El mondani mennyire szeretlek
Neha csak orulnek ha szakitanal ram akar 1orat is
De csak ketten lennenk
Mert fontos vagy nekem es mindennel jobban szeretlek
Szeretnem el meselni hogy is kepzelem el az eletem
Szeretnem ha meghallgatnal es segitenel nehany dologba
Csak szeretnek veled lenni akar 1 evben 1 napot de akkor kibeszelni mindent neked
Ne csak az legyen hogy haza jovok elmeselem milyen jegyet kaptam az iskolaba
Hanem ugy az egesz napomat egesz honapomat akar evemet
Hogy megersd min is megyek keresztul amit te eszre se veszel
Mert sose toltesz el velem 1 napot
Alig latlak
Alig vagyok veled
Alig beszelunk
Kerlek apa csak 1 naprol van szo
Egyre kozeledek a felnotte valashoz
2ev
Es azt veszed eszre hogy a kis lanyodbol egy felnott no lett aki mar nemis lakik veletek
Akinek sajat keresete van
Aki mar nem hisztizik ha penz kell
Aki mar nem ker semmit
Akire mar nem kell kolts
Aki mar elment
Es lehet megfogod banni hogy azt az 1 rohadt napot se adtad meg hogy elmeseljem miis van velem min kell keresztul mennem nap mint nap.
Remelem sikerul valtoztatni ezen.
Apa szeretlek
Es hianyzik hogy velem tolts egy kis idot.

Ő volt a legjobb fiúbarátom. Augusztus végén értem haza a nyaralásból, és úgy éreztem, én vagyok a világ legboldogabb embere, mivel az egész évben várt legcsodálatosabb két hetet töltöttem a kedvenc helyemen apuékkal, valamint a párommal. Ezután ráírtam a legjobb barátomra, hogy találkozzunk, de Ő mondta, hogy nem tudunk, mert hosszú napok óta rosszul van, és hiába járnak kórházról-kórházra, nem tudják az okát. Ezután megállapították, hogy leukémiás, és az ország legtávolabbi pontjára küldték kezelésekre, de hála ég pár hét után hazajöhetett. Megbeszéltük, hogy vasárnap találkozunk, de nagyon rossz kedvem volt, ráadásul az eső is zuhogott, valamint akkor ünnepelte a család nagypapa születésnapját, és csak későn tudtam volna átmenni hozzá. A párom hívott telefonon, és mondta, hogy ilyen sötétben egyedül már ne menjek át a legjobb barátomhoz, mert amúgy sem lakik jó környéken, de valahogy éreztem, hogy át kell mennem. Meglátogattam, és életem egyik legszebb élményében volt részem. Filmbeillően jó találkozás volt, s noha akkor épp kissé mélyponton voltam, rengeteget nevettem, a legjobb barátom annyira felvidított, hogy még hazafele is csak mosolyogtam az üres utcán lépdelve. Úgy volt, hogy pár napig még otthon marad, ezért másnap megbeszéltük, hogy iskola után találkozunk ismét, mint régen. Egész nap virultam, és már alig vártam, hogy mehessek hozzá, és már épp a boltban válogattam a plüssállatok között, amikor írt, hogy mentővel bevitték kórházba, mert belázasodott. Nagyon meg voltam ijedve, és még Ő nyugtatott, mint mindig, hogy semmi gond nem lesz. Soha nem engedte, hogy akár csak eszembe is jusson, hogy véget érhet az élete. Ezután hetekig kemoterápiás kezelést kapott, mi pedig minden nap beszéltünk. Könnyesre nevettem magam a telefonbeszélgetéseink alkalmával, amikor a kórházi eseményekről mesélt, és úgy nézett ki, hogy már egészen jól van. Miközben folyamatosan kapta a kezeléseket, hogy aztán elmehessen Pestre csontvelő-átültetésre, mi közösen azt tervezgettük, miket fogunk csinálni, ha majd kiengedik, és végleg meggyógyul, meg hogy majd öreg korunkban mit fogunk termeszteni a konyhakertünkben. Aztán egyik napról a másikra megszakadt a beszélgetés, de én inkább dühös voltam, amiért akkora tróger, hogy nem ír, semmint, hogy aggódjak. Aztán az anyukája írt, hogy legyek türelemmel, mert a fia nagyon rosszul van. Üzentettem vele Neki, hogy nagyon szeretem, és boldog karácsonyt kívántam, mert épp akkor volt karácsony, és hogy remélem, nincs komoly baj. Minden nap úgy keltem fel, hogy “talán ma már ott fogad az üzenete, talán ma lesz az a nap, amikor ír”, de ehelyett az egyik közös barátunk ablaka villant fel a chat-ben, egyetlen szóval: meghalt.


Anyu azt mondta, hogy most biztos szomoru, amiert fentrol azt latja, hogy miatta sirok es nem olelhet magahoz, mint regen. Erre persze csak meg jobban elkezdtem sirni, aztan fokozatosan jobban lettem. Elolvastam a beszelgetesunket, nagyjabol ezredszerre, es nagyon orulok, hogy idoben kiadtam magambol es leirtam Neki, hogy mennyire szeretem es milyen jo barat, mielott meg keso lett volna. Most mar ugy erzem, holnap ujra kepes leszek mosolyogni. Mosolyogni fogok, mert nekem, ahogy Nektek is, megadatott az, ami Neki sajnos mar nem: itt lehetunk. Lelegezhetunk, nevethetunk, szerethetunk, jo dolgokat tehetunk. O mindennel jobban szeretett elni, es ez mindig latszott is Rajta, ezert is kuzdott minden egyes masodpercert, mi meg kozben sokszor bele sem gondolunk, mekkora ertek is az egeszsegunk, az eletunk, folyton csak szomorkodunk es panaszkodunk az evek tavlataban jelentektelennek tuno dolgok miatt. Ezert fogok holnap, holnaputan es azutan is mosolyogni. Ket ember helyett. Mert szeretnem azt, hogy ha majd meghalok, fent O varjon es mielott a karjaiba zar, ezt mondja: “Vegig figyeltelek, es buszke vagyok Rad!”

Az üzenet, ami megoldás lenne de nem akarom elküldeni, mert nem akarok nélküled élni..

Nem bírom már tovább. Kell erre egy megoldás.. és a megoldás az, ha kettőnk útja elválik.
Nem beszélünk,nem találkozunk.
Vége a telefonoknak, a találkozóknak, a titkoknak.. vége mindennek.
Köszönöm hogy figyeltél rám, aggódtál értem, szerettél..de úgy érzem most tovább kell lépnem.
Nem mehet így tovább. Belefogok őrülni abba hogy nem lehetek veled. Fájni fog, de muszáj ezt megtennem.
Kívánom hogy minden amit elterveztél sikerüljön, hogy soha ne érezd azt amit most én..kivánom hogy boldog legyél, hogy ne legyen semmi problémád az életben. Most mennem kell, de örökké a szívemben egy kis hely a tiéd. Örökké emlékezni fogok a találkozásunk napjára, az első és az összes többi csókunkra, emlékezni fogok a talikra, a szülinapodra, a telefonokra, az üzenetekre, mindenre emlékezni fogok.
Nagyon szeretlek, eszméletlen nehéz lesz, de elfoglak felejteni .
Jobb lesz így neked is.
És talán majd egy idő után nekem is.

talán a legszebb magyar vers?

Kosztolányi Dezső: Hajnali részegség

Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád.
Múlt éjszaka - háromkor - abbahagytam
a munkát.
Le is feküdtem. Ám a gép az agyban
zörgött tovább, kattogva-zúgva nagyban,
csak forgolódtam dühösen az ágyon,
nem jött az álom.
Hívtam pedig, így és úgy, balga szókkal,
százig olvasva s mérges altatókkal.
Az, amit irtam, lázasan meredt rám.
Izgatta szívem negyven cigarettám.
Meg más egyéb is. A fekete. Minden.
Hát fölkelek, nem bánom az egészet,
sétálgatok szobámba le- föl, ingben,
köröttem a családi fészek,
a szájakon lágy, álombeli mézek
s amint botorkálok itt, mint részeg,
az ablakon kinézek.

Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam?
Te ismered a házam
s ha emlékezni tudsz a
a hálószobámra, azt is tudhatod,
milyen szegényes, elhagyott
ilyenkor innen a Logodi-utca,
ahol lakom.
Tárt otthonokba látsz az ablakon.
Az emberek feldöntve és vakon
vízszintesen feküsznek
s megforduló szemük kancsítva néz szét
ködébe csalfán csillogó eszüknek,
mert a mindennapos agy-vérszegénység
borult reájuk.
Mellettük a cipőjük, a ruhájuk
s ők egy szobába zárva, mint dobozba,
melyet ébren szépítnek álmodozva,
de - mondhatom - ha igy reá meredhetsz,
minden lakás olyan, akár a ketrec,
Egy keltőóra átketyeg a csöndből,
sántítva baktat, nyomba felcsörömpöl
és az alvóra szól a
harsány riasztó: «ébredj a valóra».
A ház is alszik, holtan és bután,
mint majd száz év után,
ha összeomlik, gyom virít alóla
s nem sejti senki róla,
hogy otthonunk volt-e, vagy állat óla.

De fönn, barátom, ott fönn a derűs ég,
valami tiszta, fényes nagyszerűség,
reszketve és szilárdul, mint a hűség.
Az égbolt,
egészen úgy, mint hajdanába rég volt,
mint az anyám paplanja, az a kék folt,
mint a vízfesték, mely írkámra szétfolyt,
s a csillagok
lélekző lelke csöndesen ragyog
a langyos őszi
éjjelbe, mely a hideget előzi,
kimondhatatlan messze s odaát,
ők, akik nézték Hannibál hadát
s most néznek engem, aki ide estem
és állok egy ablakba, Budapesten.

Én nem tudom, mi történt vélem ekkor,
de úgy rémlett, egy szárny suhan felettem
s felém hajol az, amit eltemettem
rég, a gyerekkor.

Olyan sokáig
bámultam az égbolt gazdag csodáit,
hogy már pirkadt is keleten s a szélben
a csillagok szikrázva, észrevétlen
meg-meglibegtek és távolba roppant
tűzcsóva lobbant,
egy mennyei kastély kapuja tárult,
körötte láng gyult,
valami rebbent,
oszolni kezdett a vendégsereg fent.
a hajnali homály mély
árnyékai közé lengett a báléj,
künn az előcsarnok fényárban úszott,
a házigazda a lépcsőn bucsúzott,
előkelő úr, az ég óriása,
a bálterem hatalmas glóriása
s mozgás riadt, csilingelés, csodás,
halk női suttogás,
mint amikor már vége van a bálnak
s a kapusok kocsikért kiabálnak.

Egy csipkefátyol
látszott, amint a távol
homályból
gyémántosan aláfoly
egy messze kéklő,
pazar belépő,
melyet magára ölt egy drága, szép nő
és rajt egy ékkő
behintve fénnyel ezt a néma békét.
a halovány ég túlvilági kékét,
vagy tán egy angyal, aki szűzi,
szép mozdulattal csillogó fejékét
hajába tűzi
és az álomnál csendesebben
egy arra ringó,
könnyűcske hintó
mélyébe lebben
s tovább robog kacér mosollyal ebben.
aztán amíg vad paripái futnak
a farsangosan-lángoló Tejutnak
arany konfetti-záporába sok száz
bazár között, patkójuk fölsziporkáz.

Szájtátva álltam
s a boldogságtól föl-fölkiabáltam,
az égbe bál van, minden este bál van
és fölvilágolt mély értelme ennek
a régi, nagy titoknak, hogy a mennynek
tündérei hajnalba hazamennek
fényes körútjain a végtelennek.

Virradtig
maradtam így és csak bámultam addig.
Egyszerre szóltam: hát te mit kerestél
ezen a földön, mily silány regéket,
miféle ringyók rabságába estél,
mily kézirat volt fontosabb tenéked,
hogy annyi nyár múlt, annyi sok deres tél
és annyi rest éj
s csak most tünik szemedbe ez az estély?

Ötven,
jaj ötven éve - lelkem visszadöbben -
halottjaim is itt-ott, egyre többen -
jaj, ötven éve tündököl fölöttem
ez a sok élő, fényes, égi szomszéd,
ki látja, hogy a könnyem morzsolom szét.
Szóval bevallom néked, megtörötten
földig borultam s mindezt megköszöntem.

Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem
s azt is tudom, hogy el kell mennem innen.
de pattanó szivem feszitve húrnak,
dalolni kezdtem ekkor azúrnak,
annak, kiről nem tudja senki, hol van,
annak, kit nem lelek se most, se holtan.
Bizony, ma már, hogy izmaim lazúlnak,
úgy érzem én, barátom, hogy a porban,
hol lelkek és göröngyök közt botoltam,
mégis csak egy nagy, ismeretlen úrnak
vendége voltam.

#133 Mostanság mindig felriadok hajnalban, és forgolódom, próbálok visszaaludni, de nem megy. Gondolkozom, hogy mégis mièrt, de nem jutok semmire. Aztán megint csak forgolódom, nyom a szívem, nem tudom miért, le kell nyelnem a gombócot a torkomban , nem értek semmit, csak ismét forgolódom. Aztán azon kapom magam, hogy mennem kell az iskolába, ahol még jobban lefárasztanak, és aztán kezdődik minden előröl.
—  Sebezhetetlen
-Talán, ideje lenne menned…
(Még akkor is, ha fogalmam sincs, hogy hogy foglak elengedni, mert jelenleg létezni sem tudok nélküled. De nem baj, megoldom, mert így lesz a legjobb. Tudom.
Neked is, aztán később nekem is. Vagyis, azt hiszem. Mármint remélem. Vagy inkább szeretném, azt hinni.
Szóval, most menj, mert menned kell, eljött az idő, ezért búcsút intünk, és elengedlek. Nem tudom meddig, az is lehet, hogy örökre. De semmi gond, erősnek kell lennem, tudom, hogy neked sem könnyű, de menned kell. Ezúttal tényleg. Egyszóval…)
Szia:)
-…igen, azt hiszem. Szia.
—  M.H.
Minden elhagy.

Megutált a telefonom,
Már nem egész nap őt bújom.
Összevesztem a tükrömmel,
Szembesít vörös szemeimmel.
Az ágyam sehogy nem tud elhagyni,
Egész nap képtelen elviselni.
Megunta létezésem az egész ház
Ha ki kell mennem, a hideg ráz.

De a sötét telefon emlékeztet,
Napok óta egyszer sem keresett.
A tükröm nem mutatja mosolyom,
Inkább a beesett, sápadt arcom.
Az ágyam az egyetlen, ahol jól vagyok
Bár itt is mindig rajtad kattogok.
Legszívesebben az egész ház kidobna,
Megunta a darabjaim mindenhol szétszóródva.

Matécsa Vivien

Csak sétáltam előre. Mentem és mentem. Nem érdekelt semmi.
Nem is emlékszem mikor voltam utoljára teljesen feketében, tetőtől- talpig. Az utcán senki. Bár olyan lelki állapotban, mint amilyenben voltam, nem vettem volna észre még azt sem, ha 2 centiről ordibált volna nekem valaki.
Nem szólt fülemben zene, mint azt már megszoktam. Csak a tücskök ciripelése és én. Na meg természetesen az éj-fekete sötétség. Milyen romantikus. Felnevettem. Jól összeöltöztünk! Talán ki is mondtam hangosan. Ha valaki meglátott volna, megállt volna egy fél percre és elgondolkodott volna azon, milyen szerencsés is, hogy olyan élete van amilyen.
Különben nekem sem volt rossz. Szerető család, aggódó barátok… akkor hogy jutottam idáig? Mi történt velem? Annyira elkényeztetett vagyok? Lehet. De akkor hidegen hagyott ez a gondolat. Ám legyek. Nekem ez a célom. Mennem kell. Nem akartam tovább agyalni, ki akartam kapcsolni legalább egy kevés időre. 
Nem is emlékszem mikor voltam utoljára erre. Régen… talán 6 éve egy fiú loholt utánam pontosan ugyanitt. De most…  csak én voltam és a csillagok. Mégis hátranéztem reménykedve. Megint elfogott a nevethetnék. Fájdalmas volt és száraz. Ebben nem volt semmi öröm. Az esélytelenek nevetése. Többet nem néztem vissza, csak ballagtam, néztem a lábaimat, ahogy szedem őket egyre egymás után.

Persze az agytekervényeim nem álltak le egy pillanatra sem. Zörögtek szakadatlanul. Gondoltam akkor én mindenre és mindenkire. Főleg magamra. Hogy hogy lehetek ekkora szar, gyenge ember.
Elértem az út végét. Na eljutottál eddig. Most mi lesz? Tényleg megteszed?Visszafordulhatsz már. Kiszellőzött valamennyire a fejed, valamit elértél. Legalább sétáltál egy jót. Leültem, hisz még volt idő. Le a kellemesen hűvös betonra. Elővettem a zsebemből a még ajándékba kapott cigitartómat. Kivettem belőle egy szálat és ráérősen rágyújtottam.  Felnéztem az égre és elfogott a sírhatnék. Ez vagy te.  Csináld csak amihez a legjobban értesz! Sajnáltasd magad! De megszólalt a tudatomban egy másik távoli ismerős hang is. Nem! Nincs igazad! Ez nem Te vagy! Szoktál vidám is lenni, még van jövőd. LEHET jövőd! Menj csak vissza, feküdj le! Kelj fel reggel és mosolyogj, hisz új nap köszönt rád. Új remény. Legszívesebben arcon köptem volna e hiszékeny, optimista hang  arcát. Már elsüllyedtem teljesen. Remény? Ez a világ legkegyetlenebb átverése. És mégis… reménykedjek? Miben? Hogy egy darabig jó lesz? Nem. Már régóta tudom, hogy számomra más van előírva. 
Felálltam, dactól remegő kezemből kiesett a félig elszívott utolsó boldogságnyaláb. Idő van. Elindultam hát jobbra egy kis ösvényen, körülöttem csak gaz és bokrok. A tücskök egyre harsogták éjszakai szerenádjukat. Megbotlottam, világítanom kellett volna a telefonommal, de ekkor eszembe jutott, hogy nem hoztam magammal. Így hát jobban összpontosítottam a lépteimre. Valahol éppen házibuli volt. Hallottam a dübörgő, vidám zenét. De jól esne most egy kis alkohol. Nem ismertem a számot. Talán így is volt a legjobb. Semmi régit, emléket nem akartam magammal vinni.
Bátor voltam, életemben a legbátrabb, mégis a leggyávább is egyben. Megláttam a dombot. Mindjárt ott vagyok. Már egyre nehezebb volt megtalálni a járható utat. Nemrég esett, minden csupa sár volt. Ügyeskednem kellett. Az enyhe emelkedő után elkezdett eget rengetően kalapálni a szívem. Megérkeztem. És most mi lesz? Mit csináljak? Először vagyok itt ilyen céllal. Hangosan felnevettem ismét. Egyszerűen nem tehettem máshogyan. 
Leültem a sínekre. Rágyújtottam még egy cigarettára. Arra gondoltam, hogy a dohányzás valóban halált okoz. Megnyugtattam magam. A humorom még mindig a régi. Ezt szerettem csak. Az én elcseszett humoromat. Félelem söpört végig a mellkasomban. Tényleg megteszem? Mi lesz velük? Jézusom! Mennyire kegyetlen és önző vagyok. 
Hirtelen egy távoli fényt láttam meg a kanyar melletti bokrok megül. Hát hamarabb jött? Talán jobb is így. Hanyatt dőltem. Fekete ruhámban senki sem vett volna észre. Hallottam fejem alatt közeledni a mozdonyt. VÁRJ! Ne csináld! Itt vagyok, szeretlek! Ne legyél barom! Azonnal gyere le, különben hazáig rángatlak! Lebaszom otthon a fejedet, majd akkorát szexelünk, mint még soha. Akkorát, hogy minden kurva agymenésedet elfelejtetem veled! Mindig is imádtam az alpári stílusát… Szemem csukva maradt. Pilláim között patakzottak a szánalmas könnyek. Fel sem néztem. Ez nem egy romantikus film. Itt ne várja senki a nagy Happy End-et. Feküdtem nyugodtan.
Gondolataim egyre csak cikáztak. Sajnáltam mindent és mindenkit, aki valaha is szeretett, és én mégis hátra akartam hagyni az egészet.
Muszáj önzőnek lenni. Legalább egyszer ebben a kibaszott életben. Most már hangosan zokogtam. Remegtem, nedves lett az orrom, és reszkető szám sarkából kis nyálfolyam vándorolt lassan a fülem irányába, de nem törődtem mással, nem hallottam semmit, csak az ütemes, egyre közeledő zakatolást. Nem vettek észre? Tökéletes.
Feküdtem, és vártam az én nagy, szenvedélyes megmentőmet.

Elképzeltem milyen lesz mikor már nem leszünk együtt. Mikor már soha többet nem érhetek hozzád, nem ölelhetlek meg, nem csókolhatlak meg. Nem nézhetek úgy a szemedbe. Mikor el kell mennem úgy melletted mintha mindez meg sem történt volna. Mint két idegen. És minden alkalommal előtörnek majd belőlem a régi érzések. Ugyan azzal a szenvedéllyel. Miközben te már másra nézel úgy ahogy egszer rám.

bereczkytamas  asked:

Én szeretném, ha írnál egy verset arról, hogy megszakad a szívem, amiért nem tudok itt élni tovább.

mennem kell

gombóccal a torkomban járom a várost
egy-egy sarkot csak homályosan látok
minden fa, ház, bolt már a barátom
ami történik, valami gonosz átok

itt az utcán minden olyan békés
itt voltam gyerek, szűz, hódító
visszhangzanak a vallomások, viták
de ha haza tudsz menni, az gyógyító

s most magam mögött hagyok mindent
a városmajort, deákot, az ócska trolit
fáj, hogy minderről nem ők tehetnek
megválasztottunk néhány prolit

odakint majd minden idegen
minden fa új, a házak a boltosok
de mennem kell, itt zokog egy nemzet
s úgy tűnik, odakint boldogok

kérte:  bereczkytamas
kérj verset te is a költőmatától!

Idő

az idő az egyetlen ellenségünk,
nem vár ránk, oh dehogy.
kacagva rohan el vállunk felett,
egy gúnyos mosolyt ejt,
s mi nem látjuk őt többet.
reméljük a bekövetkezetlen dolgokat,
hiszen számunkra már csak
pár hónap maradt.
szívem összeszorul a beismerés
gyalázatos fájdalmára,
adj időt-
hogy rendbe hozzam, hogy szeresselek,
hogy te viszont szeress,
hiszen erre van szükségünk.
de most be kell fejeznem a gondolatot,
mennem kell, szorít az idő.
talán majd egyszer visszajövök.

Egyik este, úgy 10 óra magasságában eszembe jutott, hogy valamit nem vettem meg a boltban. Így hát elugrottam egy éjjel-nappaliba, hogy beszerezzem az elfelejtett élelmiszert. Mikor bementem, láttam, hogy egy idősebb bácsi fekszik a földön. Szégyellem, de elmentem mellette. Mikor kijöttem a boltból, akkor is. Mikor beültem a kocsiba, a visszapillantóból a bácsi nézett vissza rám. Tudtam, éreztem, hogy oda kell mennem hozzá. Így hát a gyújtást lekapcsoltam, kiszálltam az autóból, és odamentem hozzá. Megkérdeztem tőle, hogy segíthetek e neki valamit, mire a következőt válaszolta:
- Nagyon szomjas vagyok. Megtenné, kedves, hogy vesz nekem egy fél literes vizet?
- Persze. Ma evett már valamit?
- Ma nem ettem semmit.
- Akkor hozok ennivalót is.
- Köszönöm szépen.
- Másra nincs szüksége?
- Nincs, ennyi elég lesz. Köszönöm.
Bevallom őszintén, vártam, hogy utánam szól, hogy egy rövidet is kér, vagy esetleg valami mást, de nem tette. Bementem a boltba, és megvettem, amit kért tőlem a bácsi, plusz egy csokit is. Mikor fizettem, akkor kivettem a pénztárcámból 1000 forintot, ami valljuk be, önmagában nem egy nagy összeg, de van, akinek a világot jelenti. Az volt a szándékom, hogy odaadom neki. Szóval visszamentem a bácsihoz, aki azóta is a földön feküdt.
Odaadtam neki mindent, és mondtam, hogy a pénzt olyan helyre tegye, ahol nem találják meg. Volt humora a bácsinak, mert csak annyit mondott:
- Csak merjen odanyúlni bárki is.
Ezen jót nevettünk.
- Hívjak egy mentőt? - kérdeztem.
- Minek? Velem úgy sem foglalkoznának.
A bácsi lába láthatóan borzalmas állapotban volt. Nem tudott lábra állni.
- Mi történt a lábával?
- Be akartam menni a kisboltba, de nem engedték meg. Amikor elmondtam, hogy nagyon éhes vagyok, és ennivaló kell, akkor mondták, hogy ide nem tehetem be a lábam. Úgyhogy gondoskodtak róla, hogy tényleg ne tegyem be.
- Édes Istenem…
- Istent inkább hagyjuk. Mert ő nincs velem. De magácska igen, és ezért most hálás vagyok.
- Ha legközelebb jönnék, hol találhatom meg?
- Mindig máshol vagyok. Gyakori, hogy minket kirabolnak, ezért sosem vagyok egy helyen. Tegnap egy konténerben húztam meg magam.
- De miért nem megy hajléktalan szállóra?
- Mert ott is kirabolnak. Nem bízok én már senkiben sem.
Elgondolkodtam. Csendben meredtünk mind a ketten magunk elé. Egyszer csak megszólalt a bácsi.
- Egy dolgot még megtenne nekem?
- Persze. Mi lenne az?
- Hozna nekem egy hosszúkávét? Muszáj ébernek lennem.
És ekkor a bácsi felém nyújtotta a tőlem kapott ezrest, hogy abból fizessem ki. Elutasítottam. Ő pedig ragaszkodott hozzá, hogy márpedig most ő akar fizetni. Annyit mondtam, hogy majd egyszer meghívhat egy kávéra. Bementem a kisboltba, kértem egy hosszúkávét. Nem kellett kifizetnem. Mikor megkérdeztem, hogy miért adja ingyen, a bent lévő hölgy azt mondta, hogy végignézte, mit csinálok, és nincs szíve elfogadni a pénzt. Kivittem hát a kávét.
- Nagyon köszönöm, kedves. Egy dolgot még megtehetne nekem.
- Mondja, mit hozzak még?
- Semmit. Csak árulja el a nevét.
- Engem Enikőnek hívnak. És az ön neve, Uram?
- Engem nem kell urazni. Nem vagyok Úr. Melósnak hívnak. Végig dolgoztam 50 évet, csináltam én mindenfélét, még börtönben is ültem. Engem világ életemben Melósnak hívtak. No, de nem tartom fel, így is sokat tett már értem.
- Nem tartott fel, örülök, hogy segíthettem. Hát, akkor minden jót, Melós. Ha erre járok, akkor mindenképpen idejövök.
- Nem biztos, hogy itt talál. Nagyon beteg vagyok, mint látja, lábra sem tudok állni. Ki tudja, hol talál a holnap. Minden jót magának is. Áldja meg az Isten a jóságáért.
- Köszönöm. Vigyázzon magára.
A bácsit azóta nem láttam. Mindez áprilisban történt, és minden nap járok a kisbolt előtt. Remélem egyszer megihatom veled azt a kávét, Melós!
—  Muri Enikő