lepl

719

- Hazudd, hogy jó volt így,
Hogy újra így csinálnád.
Hazudd hogy hiányzom,
És hogy gondolsz néha rám.

Hazudd, hogy kívánsz még,
Hogy emlékszel az ízemre,
Hazudd, hogy engem vársz,
Ha betakar az éj leple.

Hazudd, hogy visszajönnél,
Amint üzennék érted,
És hogy még nincs vége
A mi közös mesénknek.

Hazudd, hogy egyszer majd
Újra rám találsz,
Hogy szeretsz még majd egyszer,
Ha már minden porrá vált.

A pillanat

Egy éjszaka kint ültünk a barátaimmal. Odajön hozzánk egy középkorú férfi. Ittas volt. Elkezdett velünk beszélgetni. Először azt hittük,hogy hülyeséget fog beszélni. De amikor megszólalt,mindannyiunk meglepődött.
“Minden,amit a tévében látsz - hazugság. Semmi sem igaz. Semmi. Csak ez. A pillanat. Mi. Hogy itt vagyunk. A csillagos ég alatt. Ti *mutat a fiúkra* és négy gyönyörű lány. Itt,az éjszaka leple alatt. Ez igaz.  Minden más…hazugság. Éljetek a pillanatnak,mert sose tudhatjátok mi lesz később.”
Befejezte monológját majd elkezdett hülyéskedni az egyik fiúval:
 "Lépj. Ne engedd elveszni. Ha nem lépsz most,lehet máskor már késő lesz. Gondolkozz el. Ez a 4 gyönyörű lány biztos fülig beléd van esve. Ne hagyd veszni. Csak bátran..“
Dobott még felénk egy kis mosolyt majd ezzel el is ment. Szavak sem jöttek ki a szánkon. Csak mosolyogtunk.
 

3

Valaki szoljon majd a sandor palota megtisztitasaert felelos havernek, hogy az ej leple alatt a margit hid is meg lett huligankodva, lehet menni napokig sikalni rola a kretat.

Eltűnsz

Jössz boldogan, s kedvesen,
Tűnsz gyorsan, s sebesen,
Lángok nyaldossák éhező ajkaim,
Várom vágytól túlfűtött szavaid.
Leszek én a csend,
mikor fáradt tested pihenni kíván,
Leszek én a zaj,
mikor tomboló szíved ütni kíván,
Leszek én a vihar,
mikor szemeidben nem szűnik a viszály,
S leszek én a mámor,
mikor ajkad ajkamra kíván.
Poros lábnyomaid nem lelem,
Jöttél, s mint a villám, eltűntél hirtelen,
Hagytál bennem jót és rosszat,
Csendes zajt, viharos mámort,
Milyen kár, hogy arcod, mint a kámfor.
Fák ágain megpihenő esőcsepp a testem,
Szabadulna innen, de ragaszkodik hűen,
Varjak károgása, mint lelkem éneke,
S valahol a távolban egy özvegy szelleme.
Szél suttogja hangodat,
Szívem hallgatja panaszod,
Most már belátom:
hibát hibára halmozok,
Hittem neked, de szavaid, mint a méreg,
Csüggtem rajta, hisz olyan ez,
Mint halottnak az élet.
S mikor a patakok medre kiszárad,
Árnyad leple zivataros bánat,
Nem hagyom, hogy könnyek
szúrják szép szemednek sarkait,
Remegve csókolom meg remegő ajkaid.
Bennünk van a félelem,
Mint egy őszi gondolat,
Alig kapunk levegőt,
Mikor szíved a szívemtől elszakad,
S a mosolygó keserűség,
Mikor a távolság kettészeli tenyerünk,
Bárcsak itt lennél most,
Hisz rájöttem, nem megy semmi egyedül,
Tartsd meg fáradt testem,
Halld meg sóhajom,
Érezd vérem versenyfutamát,
Ez mind kialszik, amint védelmező
karod búcsút intve elhomályosul,
A messzeség elfúj, s magába szippant
örömittasul.

Fél jszakát a kutya pesztrálásával töltöttük, aki a vihar elől a fejünkre menekült

Király, amikor arra ébredsz legmélyebb álmodból, hogy egy 25 kilós kutya ugrik rád az éj leple alatt, hiperventillál és reszket, mint a kocsonya.
Hát nem egy kimondott oroszlán ez a kutya, legfeljebb a Bruckner Szigfrid. De nem baj 😍 (én is fosok a vihartól).

Kosztolányi Dezső: Kiáltások

Nem bírom tovább.

Nem bírom, hogy minden áldott nap többször megmentsék életemet, s reggelente ünnepélyesen, egy kis hideglelős mosoly kíséretében közöljék velem, hogy éjszaka, míg aludtam, ismét elhárították fejem felől a gázháború veszedelmét, az emberiség végleges megsemmisülését s a földgolyó kettérepedését.

Nem bírom, hogy ezek az ismeretlen tettesek az éjjel leple alatt orvul jótékonykodjanak.

Nem bírom, hogy gyorssegélyt adjanak nekem gondolatokban.

Nem bírom, hogy helyettem álmodjanak lidérces álmokat, s az én fejem fájdítsák meg velük.

Nem bírom, hogy a remény zöld olajágát nyújtsák át vércsekarmaikból.

Nem bírom, hogy sötét fellegekről, fenyegető vérzivatarokról szónokoljanak, ha künn tavaszi verőfény ragyog, jácintok nyílnak, s az embereknek láthatólag kutyabajuk sincs.

Nem bírom ezeknek az avult szóképeknek műkedvelően-bamba használatát.

Nem bírom, hogy ilyen őszintén tárgyaljanak egymással, szemem láttára nyílt tűzhelyen pirítsák a jobb sorsra érdemes emberiséget, mint az angol szakács az ürücombot, s visszakívánom a legtitkosabb diplomáciát, mely békében hagyott bennünket, legalább akkor, amikor béke volt, néha egy-két emberöltőn át is, s csak akkor követelte, hogy megpukkadjunk és fölpuffadjunk, amikor itt volt az ideje.

Nem bírom a lelki lövészárok ez állandósítását, a kolera és haslövés intézményesítését, a rossz lelkiismeret üldöztetési tébolyát, mely rövid és egyetlen életünk hétköznapjaiból is poklot teremt.

Nem bírom azt a gondolatot, hogy mindenünkért, amink van, nem Istennek vagy a Természetnek tartozunk hálával, hanem őnekik, ezeknek az önzetlen jótevőknek, a világbéke e nemes és szerény, de folyton szereplő apostolainak, akik immár annyian vannak a föld minden pontján, hogy számon se tudjuk tartani őket.

Nem bírom ezt a silány és gyatra bálványozást.

Nem bírom, hogy őket kell imádnunk.

Nem bírom, hogy azt a magánügyet, minden teremtmény időleges jogát, hogy szívem percenként hatvanat ver, s tüdőm percenként tizenhatot lélegzik, szigorúan közügynek tekintsék, s az ő kizárólagos érdemüknek.

Nem bírom a fönnhéjázásukat.

Nem bírom a leereszkedésüket és alázatukat sem, hogy olykor szóba elegyednek egy pincérrel és kapussal, tüntetve azzal a meggyőződésükkel, hogy ők is csak olyan emberek, mint az a pincér vagy kapus, holott a pincér és kapus sokkal különb náluk.

Nem bírom a redőkbe vont, borús, keveset sejtető és kifejezéstelen homlokukat.

Nem bírom nevető vagy röhögő arcukat sem, amint egymásra vigyorognak a vonatablakban indulásuk idején, vagy pezsgős lakomákon, döntő tárgyalások után, olyan közvetlenül és igénytelenül, mintha semmit a világon el nem intéztek volna, noha a valóságban semmit a világon nem intéztek el.

Nem bírom tovább.

Pesti Hírlap, 1935. április 14.