leleks

Megcsalas

Szerintetek mi szamit annak?
Kavaras? Oleles? Csok? Szex?
Vagy csak szimplan a gondolata is eleg?
Ma egesz reggel ezen gondolkoztam, de vegul arra jutottam, hogy nem is a megcsalas a lenyeg, illetve nem az hogy mikeppen tenne meg.. hanem az hogy a lelkemet csalna-e meg, hogy erzelmi dolgokon alapul-e az eset, vagy csak egy veletlen hibaja az egesz. Mert hat ha nem erez semmit a harmadik fel irant, hanem ha esetleg csak ittasan megbotlik s elcsattan egy csok..
Az megcsalasnak szamit-e?
A lelkemhez attol meg hu maradthat-e?

Nevezz őrültnek, csak bátran. Hidd azt, hogy neked van igazad mindig. Igen, vannak olyan pillanataim, hogy a halálra gondolok. Hogy most? Most is. Hogy megteszem e? Majd meg. Próbáltam már meghalni? Persze. A tíz ujjamon nem tudom megszámolni az alkalmat, amikor eldöntöttem, hogy most meghalok. Hogy véget vetek mindennek. De túl sok érzelmet éreztem. A szeretetet, a fájdalmat. De nem féltem. Nem félek a haláltól. Ne hidd azt, hogy ha egyszer nem tettem meg, később sem fogom. Hidd el azt inkább, hogy egy nap, abban a tudatban fogsz bemenni abba a kurva iskolába, a szadista tanárokhoz, akik tönkretettek, oda fogsz bemenni, és én már többet nem leszek ott. Sokan nem fogják tudni miért is nem vagyok iskolában. “Biztos beteg.” De nem. Bár, eddig is beteg voltam. A lelkem már olyan régen meghalt. Felemésztett belülről a sötétség és nem maradt semmi. SEMMI. Érted?! Nem tudom, hogy mi tett ennyire tönkre, a család, akiket sajnálok itt hagyni, mert szeretem őket vagy a “barátaim”. És én gyáva vagyok mert nem hagyom itt őket? Nem . Nem ezért nem öltem még meg magam a gecibe. Nem. Dehogy. A világ tele van olyan dolgokkal, amiket sosem érthetnek meg az emberek. Én magamat nem értem. És már elegem van magamból. Utálom magam. És elég volt. Vége. Kikészültem. De tényleg.

692

- Ráz a sírás megint,
és oly’ szívesen visszaráznám,
De nem lelek rajta kapaszkodót,
ahogy az életen se néha.
És tudom azt mondtad nem szégyen ha mennék,
De én sose mondtam hogy nélküled mernék.
Inkább kérek még egy altatót,
A dalt, nem a pirulát,
Hátha elmúlasztja arcomon a pirulást,
Mit a szégyen festett rá,
mikor kértelek hogy ‘kicsit még maradj már’
De hiába, nem hallgattál,
s sziluetted az éjszaka fedi most el,
Szemem elől arcod így szivárog el.
Annyit kérek még halkan, magamnak suttogva-félve, hogy kezed melege
kicsit még enyémen libegjen,
Csak amíg meg nem szokom a hideget mindenütt köröttem.

Keresem, kutatom

Régóta bámulom a csillagtengert az égen
magamat keresem a fények valamelyikében.
Nem lelek semmi másra azóta sem,
és az út is hozzád vezet vissza, szüntelen.

De lehet, hogy ott vagyok egy betört ablaküveg hianyzó darabjában,
vagy az aszfaltba száradt ismeretlen ember lábnyomában.
Vagy az árnyékban, ahol meghúztad magad,
s talán rádborítom elveszett önmagamat.

És talán ottmaradtam az első léptemben,
mit csecsemőként bizonytalanul megtettem.
Vagy a gyermeteg kacajomban,
vagy a szívben, mit szét téptél, cafatokra.

És mi van, ha tényleg ott vagyok, a kicsorduló könnycseppedben,
abból a végtelen kékségből áradó fénytengerben?
És a tükörkép ismét válaszol,
hogy ne keressem magamat sehol.
Mindennek, s mindenkinek odaadtam magamat
Ezért sem lelem árnyékomat.

Amikor végre úgy érzem, hogy boldog vagyok, és hogy itt az ideje felállnom, akkor egy kéz nyúl felém, és visszataszít a földre. Széttipor. Utána belém is rúg párszor, maradandó sebhelyeket hagy rajtam, majd továbbáll.
Utána még sokáig fekszem a földön. Amikor járókelők jönnek arra, felállok, leporolom magamat, és mosolyogva azt mondom “Igen, minden rendben”. Pár lépés után azonban ismét a földre zuhanok, nem mozdulok. Évek múltán sikerül felépülnöm, felállok. Sokáig motivált vagyok, élem az életem, az apróságokban is örömöt lelek, de ez csak egy töredéknyi idő. A legnagyobb extázisban újra a földre lök az az ismeretlen kéz. és ez így megy életem végéig.

És már időm sincs, sem energiám. A napjaimat más éli meg, elvesztem a tömegben és nemhogy a fontos emberekre, de magamra sem lelek rá. A falak egyre szűkülnek, az idő fogy és belassul a gondolkodás. És már időm sincs, sem energiám a hogyan továbbon töprengeni.