korzika

Mémoire de Corse

- Hello?
- Bonjour!

Hát megérkeztem. Ez már Franciaország, Korzika, és először köszöntek nekem bonzsúrral. Bár tavaly Csehországban már kipróbáltam magam, mégis nagyon nagy izgalommal néztem elébe ennek a magányos kalandnak, amit immár az elejétől a végéig egyedül teljesítek, beleértve számomra az újdonság legszebb varázsával bíró repülőutat és tengeri hajókázást is. Annyi mindenre kellett figyelnem, annyi mindent kellett jól csinálnom, és annyi mindennek kellett passzolnia, hogy bőven volt miért aggódnom, mintha egyébként nem lennék aggódós típus, de elhanyagolható veszteségeket elszenvedve sértetlenül érkeztem meg Pisába, ahol a lemenő nap sugarában ismételtem el az addigra már begyakorolt mozdulatokat. Egy óra múltán már készen is állt a biciklim az indulásra.

A reptértől 5 km-re, a híres ferde toronytól, amit már csak dacból sem “tartottam meg”, csupán pár percre volt a kemping, ahonnan kezdetét vette a nagy kaland. El kellett jutnom a kikötőbe, ami a szomszéd városban van 30 km-re, nem messze, időm, mint a tenger, odaútból viszont volt egy nagyon nagy forgalmú és egy földút. Meg volt még egy tűrhető forgalmú, de azt csak visszafelé találtam meg.Akármennyire is bőkezűen bánhattam az eltévedésekkel, végül nem is olyan sokkal érkeztem meg a kikötőbe az indulás előtt. A hajóút pompás hangulata csak a repüléshez hasonlítható, azzal a különbséggel, hogy a repülőn nincs hideg. Felhők és habok, lágy lejtések és hullámverések, napsütés - ezeknél már csak a biciklizés jobb.

1 - A kijózanító pofon

Az előző esti bosszússágnak nyoma sem volt, amikor a tervezett, de nem létező kemping helyett 10 km-rel messzebbről, Siscóból, gyönyörű parti úton kezdtem meg a hegyoldalak hullámzásának megzabolázását - megszenvedtem vele. Egy közepesen nagy hegy, egy közepes hegy és sok pici bucka volt betervezve, és már délelőtt, az első kilométereken éreztem, hogy ez jó nehéz lesz. Bevetettem az anyutól kapott csodafegyvert, és falatozni kezdtem az aszalt gyümölcsből, hogy akkor az majd felvisz a Teghime-hágóra, és fel is vitt, de nagyon elfáradtam a végére. Nem baj, a nehezén már túl vagyok - gondoltam ekkor. Saint-Florentbe legurulva megebédeltem szépen, aztán indultam fel a Desert de Arigates annyira nem is sivatagos szerpentinjeit megmászni. Az elejét leszámítva nem volt túlmeredek, mégsem bírtam haladni. Nem hinném, hogy a biciklim fenekén ülő nagy cókmók húzott volna vissza, inkább csak kifárasztottam magam délelőtt. Ennyire.

És a neheze még mindig nem ez volt. Tengerparton tengeri szél fúj, erős, kiszámíthatatlan, erős, erős, és az út is zavaróan forgalmas volt, még ha kaptam is egy szűk méteres sávot, csak én, hogy biciklizzek azon, sosem tudhattam, merre lök a következő széllökés, és a túra utolsó 40 km-e ebben az életveszélyben telt. Ja, az út szélén egy félméteres kőfal védett attól, hogy ne zuhanjak olyan könnyen a harmincméteres mélység sós vizébe, ha az úgy akarná. Nem mondom, hogy nem törtem meg lelkileg.

2 - Ajándék

A reggel “szélcsenddel” fogadott, és megkönyörült rajtam. Volt persze egy kis szellő, de ahhoz képest, amit előző nap kellett átélnem, ajándék volt ez a nap. Mivel a rettenetes fáradalmakat nem tudtam teljesen kipihenni, a Revellata-világítótornyot csak messziről néztem meg, de úgy is szép volt. Calvit elhagyva folytattam a partvonal cakkozását, ami ezúttal teljesen néptelen úton vezetett, mintha azt mondaná, “kiérdemelted a tegnapi helytállásoddal”, így bámészkodva csalingáztam fel-le az öblök között, amiknek a látványa egyre távolabb hessegette az addig tapasztalt rossz emlékeket. Most a szép dolgoknak van itt az ideje! Ilyen szép dolog például Korzika legszebb öble, a Golfe de Girolata, vagy legszebb sziklái, a Calanches de Piana:


Vörös sziklák merednek az ég felé, mintha csak a felhőkre céloznának, köztük cérnaszálon kis pontokként járművek gurulnak, Andor pedig csak ámul, és egyszerűen nem jut szóhoz.
Portóig terveztem eredetileg a túrát, de az első napi tapasztalatok miatt mindenképpen meg akartam oldani valahogy valamilyen rövidítést, könnyítést, ezért tovább mentem még 25 km-rel. Mondhatnám egyébként, hogy monoton volt a táj, hiszen egész álló nap bal oldalamon sziklafal volt, jobb oldalamon szakadék, és annyi volt a változatosság, hogy volt-e az alján víz - de ennél azért sokkal-sokkal gyönyörűbb volt!

3 - Királyetap

Rengeteget vívódtam, hogy mi legyen, meg merjem-e kockáztatni, amiről nagyon esélyes, hogy nem fogom bírni, de a lelkem mélyén tudtam, hogy úgyis meg tudom csinálni, és miért jöttem el egyáltalán, ha nem nézem meg, amit annyira akartam? Így hát nekivágtam a sziget belseje felé vezető emelkedőknek, melyekből kettő is volt, de én háromfelé osztottam. Az első szakasz Cargése-től Vicóig szinte könnyű volt, de tudtam, a Sevi-hágóig tartó rész lesz embert próbálóan nehéz. Pár párszáz méteres szakasz, és az utolsó 1,5 km, ami 12%-os volt, azt hiszem, az egész korzikai utam legnehezebb részei voltak. De feljutottam. Kisebb gurulás után következett a Forêt d'Aïtone, egy elképesztően gyönyörű fenyőerdő, természetesen tisztességes meredekséggel párosítva. A fatörzsek között látszott a szomszéd hegy sziklás oldala is. Amikor felértem a Vergio-hágóhoz 1467 méterre, korzikai utam legmagasabb pontjára, talán az arcomon inkább a fáradtság dominált, de belülről a boldogság fűtött minden eddiginél jobban.


És a szépségeknek itt még nem volt vége! A beígért 39 km-es lejtő 20 km hosszú volt, a szintben lévő falvakon persze csak csigalassúsággal bírtam átkecmeregni, aztán egy olyan rész jött, ahol akkor sem tudtam volna gyorsabban haladni, ha tudtam volna. Rendkívül szűk út kacskaringózik egy kanyonban,előttem a busz alig tud befordulni némelyik kanyarba, a szemből jövők meg olykor csak a kiállókban tudnak szembe jönni.

Már időszerű volt, úgyhogy produkálnom kellett a szokásos eltévedést, így Cortéba csak este hét után érkeztem meg teljesen elcsigázottan, bár ha nem tévedek el, akkor is lett volna még egy emelkedő, de vajon mekkora?

Cortéban kedvem volt étterembe menni, de a sok francia és semmilyen más nyelvű felirat még a szokásosnál is jobban zavarba hozott, így valamilyen módon “sonka salátával” (ami franciául határozottan hosszabban, és biztos érdekesebben is hangzott) terült el az asztalkámon, utána pedig valami pörköltes sajtostésztás akármilyenes végül is egész finom dolgot tettem a hasamba.

4 - “Pihenőnap”

Lustaságom felülkerekedett a pihenőnek becézett nap reggelén, így csak tíz óra magasságában indultam el valamerre, három opcióból improvizáltam, és végül az eredeti útvonalat kezdtem követni. Ami ugye nehéz volt. Míg felszenvedtem magam két emelkedőn is, amik egyébként kicsik voltak, kétségbeesetten gondolkodtam,hogy akkor most merre, hol bújik meg egy kis közvetlen lejtő a tengerpartra. Vivariónál úgy döntöttem, elég, itt legurulok. Legurultam, aztán mehettem sokkal többet fel… de végül nem bántam meg, mert kifejezetten könnyű emelkedő volt, és a fő völgy fölé magasodott, ahol addig jöttem, és csak a szemközti óriási hegy tudott volna rá árnyékot vetni, ha onnan sütött volna a nap. Az Erbajo-hágó pazar kilátással, gyönyörű fenyvesekkel és végül egy hosszú lejtővel járult hozzá a napomhoz, amit nagyon köszönök neki, egyik kedvenc hegyem lett.

A gurulás után valami egészen más helyre csöppentem. Korzika eddig bejárt útjain 4 db egy kilométernél talán hosszabb egyenes volt, most pedig nem láttam a végéig, apró pontokként tűntek el a horizonton az autók. A falvak modernnek tűnő, de lepusztult épületekkel, sok szeméttel, és általában véve lepukkant hangulattal fogadtak. Ezen a részen igyekeztem minél hamarabb túl lenni. Amikor végre valahára elértem az egyenes végére, egy újabb egyenes fogadott, még hosszabb, még forróbb, még szemetesebb, de valami egészen különleges volt benne: hihetetlenül jól haladtam rajta. Nem tudom, hogy hátszél volt-e, mert azért össze-vissza löködött itt is a szél, sokkal inkább tűnt úgy, mintha lejtene. A tengerparton. 18 km hosszan. Ha már pihenőnap, viszonylag korán érkeztem a kempingbe, ami végre keleti tengerparton volt, így ellőhettem a napfelkeltés fotót, de előtte még meg kellett vacsoráznom. Bolt híján a strand éttermében ettem egyéb étel híján pizzát, ami nem volt finom, de legalább rossz sem. Próbáltam pihenni a következő napra.

5 - A korona legszebb gyémántja

Elérkezett az egyik legjobban várt hegység, a Bavella. Nagyon nehéz emelkedőkből áll, talán nem annyira, mint a Sevi-hágóra vezetők, de meg kell küzdeni a feljutásért rendesen. Ezen nem szenvedtem már annyira, pedig fogytán volt az energiám így az ötödik naphoz érve, de sikerült jobban beosztani, meg az is sokat segített, hogy le sem bírtam venni a szemem a tájról, és egyszerűen elfelejtettem arra gondolni, hogy de nehéz. Nem, nem nehéz, mert… szép!

Col de Bavella

Viszont elkövettem azt a hibát megint, hogy a csúcs után lejtőt vártam. Oké, volt egy pici, de nem tartott sokáig, jött a következő emelkedő. Aztán még egy. Ekkor viszont annyira elfáradtam már, hogy kevésbé tudtam koncentrálni a táj szépségére, de azt hiszem, ez az egyik olyan rész, amit gyalogtúra keretében érdemes majd megnézni, mert a legszebb részek biciklivel megközelíthetetlenek. Vagy legalábbis olyan biciklivel, amit én vezetek.

A várva várt lejtő után megint a misztikus dél felé vezető tökegyenes úton találtam magam, ezúttal már huszonakárhány kilométeren át, egészen a sziget legdélibb csücskéig. Ami egyébként a legdélebbi szélességi fok, ahol eddig jártam. És én voltam az első magyar a kempingben! Bonifacio különleges város, ez a kőzet csak itt van egész Korzikán, de itt az egész város erre épült. Azt nem tudom, hogy a szomszéd sziget, Szardínia ilyen-e, ennyire nincs közel.

6 - A végsőkig

Két lehetőség állt előttem, az egyik hosszabb, a másik rövidebb, és bizonygattam magamnak, hogy még a hosszabbat is bírni fogom, ahogy a sík part menti főút nyugat, majd észak felé fordult, egyre kevésbé tudtam jól haladni, ezért az elágazásnál úgy döntöttem, a rövidebbet húzom, és indulok vissza a Bavellába. Ami persze nem hangzik túl pihentetően, és tényleg jó nehéz emelkedőkön caplattam fel megint, de legalább viszonylag korán a kempingbe értem. Elmondásom szerint ez volt a legnehezebb napom, noha mind időben, mind kilométerben a legkevesebbet tettem meg. Se étterem, se bolt nem volt a környéken, én pedig nagyon-nagyon gondolkoztam azon, hogy a következő gigászi nehézségű túrát valahogy lerövidítendő megpróbálkozzak életem első vadkempingezésével. Hiszen időm még sok, holnap viszont kevés lesz, miért ne. Végül azért ne, mert 1: nincs hova felállítani a sátrat, hiszen továbbra is igaz, hogy egyik oldal sziklafal, másik oldalszakadék; 2: nem szeretnék esetlegesen kóbor malacokkal osztozkodni a táborhelyen; 3: és persze főleg azért ne, mert nem merem. Nem így kéne elkezdeni.Szóval az egész délutánt pihenéssel töltöttem, gondolatban pedig a bűvös, rettegett 7. szakaszra készültem: két pici az elején, aztán négy nagy hegy.

7 - Az óriások kegyeltje

A két pici az elején iszonyatosan nehéz volt. Aztán eszembe jutott, hogy a hatórás indulás, illetve a rendelkezésre álló étel hiánya miatt nem reggeliztem. Ettem magokat, aszalt gyümölcsöt, és megkezdtem a támadást az első hegy ellen, ami végül inkább simulékony séta lett, ugyanis olyan könnyű volt, mint amilyen szép a reggeli napsugár! Col de la Vaccia, 1193 m.

Elneveztem Malacvölgynek, ami ezután következik, mert a Verde-hágóig sokat láttam kerítésen innen és túl is egyaránt. Az egyik lejtőn gyanútlanul suhantam, amikor a kanyar után egyszer csak vagy húsz malac rohant felém visítva, szerintem bennük és bennem is megállt egy pillanatra az ütő, aztán ők a hegyoldal felé fordultak, a szembejövő bringás meg integetett - ezek szerint ő volt a farkas.

Hosszú-hosszú, nagyon hosszú, de nem megerőltető emelkedő volt a második nagy hegy, de azért jelezte a Verde-hágó, hogy tud ő durvábbat is: a másik oldalon olyan szerpentinen gurultam le, ahol máskor sem biztos, de most aztán végképp nem akartam volna felfelé menni. Col de Verde, 1289 m.

Egy óra volt, mire megkezdtem a jól felkészült mászást a Sorba-hágó felé, a rettegett legnagyobb óriás hátára, de a Vaccia és a Verde is jelezték, hogy ma jó kedvükben találtam őket, és így is lett, nehéznek nehéz, de csak kisebb szenvedés árán feljutottam a feje búbjára, ahol elképesztő látvány fogadott. Korzika közepén voltam, egyik irányba el lehetett látni a tengerig, másik irányba meg beláttam az egész negyedik napi völgyet, csak sokkal-sokkal magasabbról. És innen még hajmeresztőbb szerpentin vezetett le. Col de Sorba, 1311 m.

Mosolyogva, teljesen megkönnyebbülten gurultam az utolsó hegy felé, amit egyszer már meg is másztam, csak másik irányba, és akkor szenvedtem, most viszont úgy mentem át rajta, mintha ott se lett volna. A hetedik napon az óriások kegyeltje lettem.

8 - Időfutam

Egy nagy kételyt leküzdöttem azzal, hogy visszajutottam Cortéba, de nyugi, van még sok minden, amiben elkezdtem kételkedni: 1: Cortétól 70 km-re elérem-e a hajót 12:30-kor; 2: a hajó 18:30-as kikötése után odaérek-e a 20:00-i zárás előtt a kempingbe, hogy fizessek és elkérjem a bringaszállító táskát.Nagyon gyorsan elkészültem a tábla szerint 6:30-as időpontra, hogy fizessek, és induljak Bastiába. 7:00-kor vettem észre az apróbetűs részt: a kemping ugyan 6:30-kor nyit, de a recepció csak 8-kor. Mérhetetlenül dühös lettem, és ez a düh egy olyan sprintet eredményezett, hogy 11-re Bastiába értem.A hajóút alatt, ahogy közeledett Itália földje, úgy gyülemlett bennem megint a feszültség, hogy odaérek-e a kempingbe. Még nagyobb hajrát vágtam le, mint délelőtt, így fél nyolcra odaértem, és köszönhetően a Bastiában eltöltött plusz időnek, volt vacsorám is. Most már csak fel kellett húznom az ébresztőt 4-re…

Végszónak azt mondanám, hogy nehéz volt. De szép nehéz. A táj fantasztikusan gyönyörű, mindenképp megéri egyszer eljutni ide, de jól meg kell tervezni, mert viszonylag kevés az út, így nehéz áttervezni, hacsak nem mondjuk azt, hogy jó, akkor ezt most nem nézzük meg. Pedig érdemes megnézni, ezért is igyekeztem, hogy végigcsináljam, voltak olyan pontok, amikből egyszerűen nem engedtem: Piana, Col de Vergio, Bavella, a négy óriás visszaúton… és hát ez azt eredményezte, hogy az elképesztően nehéz tervhez képest szinte az egészet meg is csináltam. A reptéri összeszereléstől a szétszerelésig összesen 884 km-t tettem meg. Ami a szintemelkedést illeti, a Stravában meg szoktam bízni, jobban is, mint másban, és most egyszerűen hihetetlen adatokat adott ki: 25774 m. Ha valaki megkérdezné, hogy volt-e 2,5× több, mint tavaly Csehországban, akkor rávágnám, hogy igen.

A kempingek csapnivalóak. A talaj mindenhol sziklás, a zuhanyzó kulturált fürdésre nem alkalmas, a vécéülőke fogalmát nem ismerik. Ellenben általánosságban van áram, és adnak adaptert, van internet és tiszta a tisztálkodórész, de egyik sem igaz mindegyikre.

Az útvonalat így utólag kicsit másképp csinálnám, ha tudtam volna, hogy a Calanches de Piana csak pár kanyarig tart, visszafordulok Portóba, mert az Ota felé vezető út állítólag az egyik legszebb emelkedő… a Sevi-hágó felé vezetőnél valószínűleg szebb; meg talán elmennék még Ajaccio felé is. Kihagynám a Calvi felé vezető tengerparti szakaszt, inkább adnék rá plusz egy napot, és a hegyekben mennék, illetve megnézném Korzika “mutatóujját”, az északi szigetcsücsköt is. Összességében azonban elég sok mindent láttam, gyönyörű helyeket, és rengeteg jó, szép és építő élménnyel értem haza. Arra meg, hogy ezt a távot és szintet megcsináltam, külön büszke vagyok.

Ha valaki rá tudna venni, hogy elkezdjek gyalogtúrázni, akkor a GR20 útvonalra visszajönnék.
Szeretném megköszönni anyukámnak, hogy a hozzájárulásával megvalósulhatott ez a túra.
(Bicajos Vándor, 2014. június 5.)

anonymous asked:

kedvenced?

dehat miben?
fekete haju, v6, korzika, fiona apple, en vagyok dominans, hong kong, porridge, 22.5 fok, fight club, nicholson, biologus, nude bike, cider, posztmodern, steak, 10 ora, vastag ajku, viktorianus, szalkas, sok helyszin, selyem, ilyenek