kesoe

Ő volt a legjobb fiúbarátom. Augusztus végén értem haza a nyaralásból, és úgy éreztem, én vagyok a világ legboldogabb embere, mivel az egész évben várt legcsodálatosabb két hetet töltöttem a kedvenc helyemen apuékkal, valamint a párommal. Ezután ráírtam a legjobb barátomra, hogy találkozzunk, de Ő mondta, hogy nem tudunk, mert hosszú napok óta rosszul van, és hiába járnak kórházról-kórházra, nem tudják az okát. Ezután megállapították, hogy leukémiás, és az ország legtávolabbi pontjára küldték kezelésekre, de hála ég pár hét után hazajöhetett. Megbeszéltük, hogy vasárnap találkozunk, de nagyon rossz kedvem volt, ráadásul az eső is zuhogott, valamint akkor ünnepelte a család nagypapa születésnapját, és csak későn tudtam volna átmenni hozzá. A párom hívott telefonon, és mondta, hogy ilyen sötétben egyedül már ne menjek át a legjobb barátomhoz, mert amúgy sem lakik jó környéken, de valahogy éreztem, hogy át kell mennem. Meglátogattam, és életem egyik legszebb élményében volt részem. Filmbeillően jó találkozás volt, s noha akkor épp kissé mélyponton voltam, rengeteget nevettem, a legjobb barátom annyira felvidított, hogy még hazafele is csak mosolyogtam az üres utcán lépdelve. Úgy volt, hogy pár napig még otthon marad, ezért másnap megbeszéltük, hogy iskola után találkozunk ismét, mint régen. Egész nap virultam, és már alig vártam, hogy mehessek hozzá, és már épp a boltban válogattam a plüssállatok között, amikor írt, hogy mentővel bevitték kórházba, mert belázasodott. Nagyon meg voltam ijedve, és még Ő nyugtatott, mint mindig, hogy semmi gond nem lesz. Soha nem engedte, hogy akár csak eszembe is jusson, hogy véget érhet az élete. Ezután hetekig kemoterápiás kezelést kapott, mi pedig minden nap beszéltünk. Könnyesre nevettem magam a telefonbeszélgetéseink alkalmával, amikor a kórházi eseményekről mesélt, és úgy nézett ki, hogy már egészen jól van. Miközben folyamatosan kapta a kezeléseket, hogy aztán elmehessen Pestre csontvelő-átültetésre, mi közösen azt tervezgettük, miket fogunk csinálni, ha majd kiengedik, és végleg meggyógyul, meg hogy majd öreg korunkban mit fogunk termeszteni a konyhakertünkben. Aztán egyik napról a másikra megszakadt a beszélgetés, de én inkább dühös voltam, amiért akkora tróger, hogy nem ír, semmint, hogy aggódjak. Aztán az anyukája írt, hogy legyek türelemmel, mert a fia nagyon rosszul van. Üzentettem vele Neki, hogy nagyon szeretem, és boldog karácsonyt kívántam, mert épp akkor volt karácsony, és hogy remélem, nincs komoly baj. Minden nap úgy keltem fel, hogy “talán ma már ott fogad az üzenete, talán ma lesz az a nap, amikor ír”, de ehelyett az egyik közös barátunk ablaka villant fel a chat-ben, egyetlen szóval: meghalt.


Anyu azt mondta, hogy most biztos szomoru, amiert fentrol azt latja, hogy miatta sirok es nem olelhet magahoz, mint regen. Erre persze csak meg jobban elkezdtem sirni, aztan fokozatosan jobban lettem. Elolvastam a beszelgetesunket, nagyjabol ezredszerre, es nagyon orulok, hogy idoben kiadtam magambol es leirtam Neki, hogy mennyire szeretem es milyen jo barat, mielott meg keso lett volna. Most mar ugy erzem, holnap ujra kepes leszek mosolyogni. Mosolyogni fogok, mert nekem, ahogy Nektek is, megadatott az, ami Neki sajnos mar nem: itt lehetunk. Lelegezhetunk, nevethetunk, szerethetunk, jo dolgokat tehetunk. O mindennel jobban szeretett elni, es ez mindig latszott is Rajta, ezert is kuzdott minden egyes masodpercert, mi meg kozben sokszor bele sem gondolunk, mekkora ertek is az egeszsegunk, az eletunk, folyton csak szomorkodunk es panaszkodunk az evek tavlataban jelentektelennek tuno dolgok miatt. Ezert fogok holnap, holnaputan es azutan is mosolyogni. Ket ember helyett. Mert szeretnem azt, hogy ha majd meghalok, fent O varjon es mielott a karjaiba zar, ezt mondja: “Vegig figyeltelek, es buszke vagyok Rad!”

Este , mikozben jottem hazafele a vonatpotlo buszra varva elkalandozott a tekintetem. Egy utcara. Az utcara. Arra az utcara ahol O lakik. Konkretan a legvegen. Mert miert is ne, a vasutallomastol kivezeto vegtelenul hosszu es egyenes ut vegen laksz Te. Te aki ezt most nem latod. Gondoltam arra is , hogy elmegyek csak ugy becsongetek es elmondok mindent ; hogy mennyire szeretlek es mennyire utallak is egyben. De nem tettem hisz folosleges. Marcsak azert is mert te nem szeretsz. Szoval csak inkabb neztem a velem szemben levo utat es arra gondoltam hogy mit csinalsz es ha meglattam egy autot rad gondoltam, es szamoltam az autokat es megprobaltam kiszamitani hogy mennyi eselye van annak hogy vajon te vagy-e az, es ha te vagy az, hova mesz ilyen keso este? Talan a Pennybe veszel meg kutya eledelt? De ilyen keson? Vagy csak otthon vagy? Vagy kitudja. Epp lehet azzal vagy akit szeretsz, mikozben en csak meredek a sotet utcaba. Az utcaba amiben laksz. Arra a bizonyos utcaba. Az utcaba.
Késő

Késő volt.
Csak rád gondoltam,pedig tudtam
nemszabad.
Nemtudtam másra gondolni,
az illatod,
a szemed a szád.
Az a mámorba ejtő vágy,
mit érzek ha veled vagyok.
De késő már.
Késő van,hogy szeress
ahhoz is,hogy szeresselek.
Mégsem múlik
és szívemben csak a hianyod van,
semmi más.
Hisz,hogy is lehetne?
Kitöltöd az űrt
bárhol vagyok hiányzól,
ha veled vagyok is arra gondolok,
hiányozni fogsz
pedig veled vagyok.
Késő már,hogy újrakezdjük
késő,hogy befejezzük
késő van a szeretethez
és késő van a szeretlekhez
késő van a boldog percekhez
de késő van a szomorú estekhez
késő van,hogy elmondjam
késő van,hogy feladjam,
és ha lenne egy picike jel,
a szemedben a szádon a mellettünk sétálókon,
ha lenne bármi esély
Hidd el késő lenne,nincs esély.