karomon

Ne azt mondd, hogy szeretsz.

Mondd, hogy tetszik a borzos hajam.
Mondd, hogy nem tetszik a könny az arcomon.
Mondd, hogy tetszik a mosolyom.
Mondd, hogy tetszik az anyajegy az arcomon, karomon, hátamon…
Mondd, hogy én vagyok a világ.
Simogasd az arcom, kérlek.
Birizgáld a hajam, kérlek.
Becézz engem leánkának, szépnek, édesnek, szerelmednek, kérlek.
Én így jobban érzem.

Játssz velem

Játsszunk még egy játékot, kérlek!
Játsszunk el, hogy ennyit még érek.

Játsszunk boldogot, boldogtalanul.
Játsszunk teljes életet, hiánytalanul.

Játsszuk el a szerelmet, a véget nem érőt,
Játsszuk el az eljegyzettet és a kérőt.

Játsszunk családosat, sok gyerekkel,
Játsszunk vakot, karomon hegekkel.

Játszd el a tudatlant, a megértőt,
Játszd el a jó pasit, féltőt és védőt.

Játsszuk el a vágyat,
És zárjuk magunkra a zárat!

Játsszunk szeretkezést,
Aktus utáni rettegést.

Játsszuk el a szépet és a szörnyet,
Játszd el a szívem, ahogy darabokra törted.

Játszani akarok még, mondom tovább,
de most menjünk egy kicsit “odább”.

Játszd el velem, hogy még szeretsz,
Játszd el a boldogot, hogy velem lehetsz.

Játszd el, hogy ölelsz, csókolsz,
Játszd el, hogy édesen, gyönyörűket bókolsz.

Játszd el, hogy szépnek találsz,
Játszd el, hogy egész nap miatta nem lazsálsz.

Játszd el, hogy ezt csak játszottuk,
S játszd el, hogy utoljára boldognak látszódjunk.

Olvasd soraimat bátran, de ha ezek után elítélsz hát magadra vess.
Ülök egyedül egy sötét szobában. A nap már lement. Nem sírok, és nem is sírtam. Túl sok könnyet hullattam már miatta. Kattog az agyam egyszerűen egymás után villannak fel bennem a képek. Majd’ szétszakad a fejem úgy fáj már. Kezeim elernyedve ölemben pihennek felhúzott lábaim között. Megpróbálom felemelni az egyiket, de nincs erőm hozzá. Csak bámulok magam elé a lila falat nézem, de nem is látom igazán. Halkan szól a zene amit még te mutattál. Még több emlék tör a felszínre, de még mindig nem potyognak a könnyeim. Mellettem hever a penge hanyagul, és azt kiáltja „használj, az megnyugtat” Engedek a kísértésnek és lassan felemelem. Csuklómhoz érintem, de nem merem megrántani. Erőt veszek magamon bőrömhöz szorítom az apró kis tárgyat, és erőteljesen gyorsan végig húzom, ezzel mély sebet ejtve az érzékeny területen. Fájdalmat nem érzek, vagyis biztosan fáj de sajgó szívem elnyomja azt a pillanatnyi érzelmet. Bámulom ahogy az első vércseppek megjelennek a vágásban. A piros folyadék végigcsorog a karomon egészen a lábamra. Ekkor kitör belőlem a zokogás, felhúzom térdeimet és nem érdekel már semmi. A levegővétel szinte kínszenvedéssé válik, s hangos sírásom csupán már hangtalan pityergéssé csillapodik. Arcomon megállíthatatlanul folynak a könnyek . Oldalra nézek és meglátom azt a doboz cigit amit együtt bontottunk fel. megragadom és kikapom belőle az utolsó szálat. Mellette lévő fehér öngyújtóval már lángra is kap a vége és nagy levegővel már le is szippantom a gyilkos füstöt. Karomról már csak csöpög a vér s a könnyeim is elapadnak lassan.
—  P.K 
Nem kell elolvasnotok, de muszáj kiírnom magamból

Egészen azóta, mióta az általános iskola padjait koptatom (talán hatodiktól vagy hetediktől…)  rengeteg olyan dolgot tettem, amivel megpróbáltam felhívni magamra anyukám figyelmét. Beszélgetni akartam. Nem csak a jegyekről, filmekről vagy könyvekről. Éreztetni akartam, hogy nem csak az lehet a probléma, mikor nem vagy egészséges vagy nem olyan osztályzatot viszel haza, amilyet szerettél volna. Voltak problémáim. Rengeteg. Egyedül éreztem magam, úgy gondoltam csak a bajt okozom és jobb lenne, ha meghalnék. Tudtam, ha erről beszélek anyának csak ideges lesz és megvetően idiótának néz. Nem tehetek róla. sosem leszek olyan mint ő. A mintagyerek, aki megcsinálja a házimunkát és csak az ötösök meg a kötelező olvasmányok érdeklik. Nekem VANNAK érzéseim.

Többször próbáltam magam éheztetni. Egyszer sikerült ájulásig eljutnom, de nem voltam otthon, mikor történt, az akkori „barátaimmal” voltam, akik nem merték elmondani senkinek. Felkeltem és azonnal ennem kellett. Folyamatosan hánytattam magam akkoriban és azt hazudtam, hogy már ettem vagy nem vagyok éhes. Megoldottam. Anyának nem tűnt fel. Egyszer sem.

A cigire sosem tudtak rászokatni, nem is fognak – életemben talán erre vagyok a legbüszkébb. Viszont ott volt az alkohol. Tizenhat éves vagyok most. Tizenhat évesen ittam magam olyan részegre, hogy fetrengtem a placcon úgy, hogy a „barátaim” ott hagytak. A tizennegyedik szülinapomról a mai napig nem tudok beszélni úgy, hogy elmondjak mindent. Miért? Kellett valami. Valami pótcselekvés. Ha elmentem valakikkel egy kocsmába, vagy bárhová inni, akkor felszabadultnak éreztem magam. Elfelejthettem kicsit mindent. Minden olyan dolgot, amit nem tudtam megosztani senkivel. Amik szépen lassan belülről emésztettek fel. Mert én ilyen vagyok. Nem olyan, mint anya.

Mit szégyellek a legeslegjobban magamon? Egyértelmű. A hegeket. A hegeket, amiket az én szememmel bármikor látni. Nagy szerencse, hogy eddig úgy tűnt, máséval nem nagyon. A kezemen kezdtem. Egyszerű volt. Valamilyen éles eszköz, pulcsim ujját fel, majd néhány kis vonalacska. Majd mikor beütött a nyár és lekerültek a hosszú pulcsik, akkor jött a combom. Az keményebb volt, de így is folytattam. Ez volt az én igazi pótcselekvésem. Ha bármi bántott és tudtam, hogy nem mondhatom el senkinek, csak felszabadítottam néhány endorfint és máris jobb volt. De nem mindig ezért csináltam. Volt, hogy úgy éreztem, én csak a rosszat okozom mindenkinek. Ha ők szenvednek általam, én is szenvedjek magam miatt. Mára ennél okosabb és erősebb vagyok. Legalábbis remélem. Egy óvatlan pillanatban lekerült a nagy pulcsi, így anya meglátta a karomon a vágásokat. Szerencsére már halványodtak, nem voltak túl mélyek és nem látszott mind. Így azt mondtam, segítettem a nénikémnek kaktuszt pakolni. Béna kifogás, tudom. Ez van.

Itt most ki kell javítanom magam. Nem a hegeket szégyellem magamon a legjobban. Hanem hogy a pár év alatt nem sokat változtam és majdnem ugyanitt tartok. Ugyan már eszek rendesen és alkoholt is úgy akkor iszom, ha „valami van”, nem a bajaim miatt. Az olló/borotvapenge/kés is nagyon ritkán került elő. Viszont a kapcsolatunk az édesanyámmal ugyanitt tart. Nagyon szeretem. Tudom, hogy ő is engem. El tudunk mi beszélgetni és remekül elvagyunk, de bármilyen egyéb problémám van (mármint ami nem a tanulással vagy az egészségemmel kapcsolatos) nem mehetek hozzá. Elmondhatatlanul sokszor gondolkodtam el az utóbbi három-négy-öt évben; mi van, ha depressziós vagyok? Meglehet. Teszteket töltöttem ki az interneten, segélyvonalakat hívtam. Az eredmény elszomorító volt mindkét esetben. Soha nem merném ezt anyának csak megemlíteni sem. Hiszen így is próbálok úgy tenni, ha igazán nagy a baj, mintha minden rendben lenne és ezek után jön és azt mondja: „Mennyire negatív vagy! El kell kezdened pozitívan gondolkodni!” Ó, ha tudnád.

Most a szobámban vagyok. Elvileg angolt gyakorlok. Ma kaptam meg a bizonyítványom. Szörnyű, igen. Tudom. Rettenetesen kiakadt rám. Szerintem már ő is kezd kételkedni abban, hogy biztos az ő lánya vagyok-e. De ennek sem ismeri a háttérsztoriját. Nem is fogja. Nem is érdekli. Ő csak ezt látja, meg azt, hogy mindenki töltögeti fel a netre a kitűnő eredményeit. Mert csak ez foglalkoztatja. Hogy mit gondolnak mások. Ha ezt elolvasná – azon kívül, hogy szerintem soha többet nem engedne ki a házból sem -, akkor is csak ez számítana. Vajon mások látták a hegeket? A részegséget? A szörnyűségeket? Tudnak erről? Tudják, hogy az ÉN lányom? Nem, anya, nem tudják. Senki nem tud semmit. Azt hiszem, ez így marad már örökre. Nem fogok tudni megnyílni igazán senkinek, mert te ezt tanítottad. Mert te így fogod fel a dolgokat.

Alapvetően szerencsés embernek mondom magam. Nem vagyok halálos beteg, ahogy a szerető családomban senki más nem az. Vannak barátaim és van már egy legeslegjobb barátom. Egy olyan, aki törődik velem. Amit nem volt könnyű megszokni, őszintén. Talán még most is csak tanulom. Azt csinálhatom, amit szeretek és sok dologra van lehetőségem az életben. De mégis van valami, ami számomra felér mindennel. Az, hogy sosem tehetem anyát büszkévé, sosem leszek neki elég jó. Mert - ismételten - én nem vagyok olyan, mint ő és vagyok annyira önző, hogy nem is akarok olyan lenni. Azért titkon remélem, egyszer elfogad majd így.

Sokszor kérdezik tőlem, hogy mért van tetoválásom? Hogy mire jó? Mert csak elcsúfítom magam.
Hát nem..pont nem..a régi emlékeket szeretném el tüntetni, a csúnya hegeket. De senki nem látja, mert csak a „rosszat”veszik észre az emberek. A tetoválást. De így legalább, hogy van tetoválásom, nem a hegeket veszik észre és nem kapom az osztásokat. („Isten bocsásson meg, hogy betegségben szenvedek.”) De a ráadás amiért van tetoválásom, mert inkább azt a leírhatatlan érzést érezzem a karomon, a combomon, a nyakamon vagy akármelyik testrészemet, ahogy egyszerre 12 tű szaggatja a bőröm, minthogy az összes testrészemen a penge szaggasson. Ettől nem leszek rossz ember, sőt jót teszek az emberekkel, mert így legalább nem a csúf hegeket látják.

Néha besüt a nap a szobába,
mégis hiányzik a fény,
már a napokat számolom, többet iszom,
te voltál a karomon a többletizom.
Mintha Angliában lennénk most, mindig esik,
hogy nem láttam előre ez idegesít.
Néha nem kell, hogy elvegyék, magadtól elveszed,
semmi sem alakul úgy, ahogy tervezed.
—  Halott Penz
megváltoztam.. megváltoztattál te, a barátaim, az ivás, a szüleim, a vágások a karomon, a baszogatások, a tanárok, az iskola... az élet.

áltis koromban öcsémmel nyáron nyomtuk kertben a medencézést, aztán fejbe dobott valami kemény cuccal vagy ilyesmi már nem emlékszem de bloodrage elöntötte az agyamat, elkezdtem üldözni bemenekült a garázsba, rámbaszta az ajtót, amit próbáltam belökni az üvegen keresztül mert ilyen régi szar üveges ajtó volt, de üveg kitört én meg szétvágtam bal csuklómat szarrá, de azt nem vettem észre egy percig csak miután karomon folyt végig a vér, akkor eléggé beszartam hogy meg fogok halni, de apám gyors elvitt orvoshoz, az rakott ilyen sebösszehúzót vágásokra, de azért maradtak ilyen emo hegek úgyhogy mindig amikor karszalagos helyeken bal kezemet oda tolom néha nézik hogy ez biztos meg akarta ölni magát régen. nem tudom ez most miért jutott eszembe amúgy

Focizás közben, az egyik srác nekem rúgja a labdát.
  • Az egyik fiú: Vigyázzatok már! A hölgyek eléggé srülékenyek.
  • Én: Mintha bármelyikőtök törődne ezzel. Ott tapostok el, ahol csak lehet. Ezt a labda rúgást, már meg sem érzem, azokhoz a sebekhez képest, amiket a szívemen ejtettetek. Meg én, a karomon miattatok.
Csend van. Kinézve az ablakon minden sötét, szinte fekete. A távolban éppen csak pislákol egy halvány, útszéli lámpa. A kutyák ugatása zavaró zajjá alakul át, de mégis mikor hallom, megnyugtat. Fogalmam sincs miért, egyszerűen nyugtot ad. Úgy érzem élek. Élek. De mégis meddig? Mi értelme van élni, ha tudom, hogy egyszer úgyis meghalok. Ha egyszer mindennek vége lesz, minden a homályba vész. Mint egy autó a süllyesztőben. Vagy mint egy kidobott teás tasak a kukában. Volt,- de épp olyan gyors vége is lett. Meddig bírom még? Meddig bírom még ezt a nyomasztó magányt? Ezt az életet, amelyben nincs szeretet? Ahol mindent a sötétség ural. Ahol megemészt a félelem, és lelkileg összetör. Ahol csak a magány, a szükségtelenség, a fájdalom és az öngyötrés van. Mégis meddig? Remeg a kezem. A benne lévő éles, fémes színű penge fel-alá ugrál, arra várva, hogy mélyesszem bele sötétkék ereimbe. Várok. Félek. Félek cselekedni. Lélegzem. De meddig?- Hisz hamarosan úgyis vége lesz mindennek. Érzem a lüktető vért az ereimben, amik mind a szabadulásra, a menekülésre várnak. Akárcsak én. El akarok menekülni. Meg akarok szökni a gyötrő valóság alól. El akarok menekülni ebből a világból, és ebből az életből. Hamarosan. Hamarosan minden jó lesz. Ami egykor fájt, hamarosan csodás élménnyé válik. Hamarosan felragyog felettem a szürke égbolt. Érzem. Érzelmek. Mi értelmük, ha nincs, ki viszonozza? Ha nincs kivel megosztani? Nem, valóban nincs értelme. Mint úgy alapjába véve semminek. Az ajtót biztonságosan magamra zártam, de nem mintha bárki is keresné lehangoló társaságom. A penge megfeszül erőtlen ujjaim között, s ügyetlenül helyezem a csuklóm hajlatába. Érzem, hogy lélegzésem egyre gyorsabb, s szaporább. Nehezemre esik a lélegzés, nehezemre esik, hogy uralkodjak a gyötrő vágy felett, és ne öljem meg most azonnal magam. Hisz olyan könnyű lenne. Hosszában felvágom az ereim, és vége. De valami mintha mégis megakadályozna. Talán a mellkasom mögött dobogó, összetört szívem. Talán most kiabál és jajveszékel, hogy fejezzem be. Talán próbál erőt adni, reménytelenül. Talán. Sosem éreztem még nyomasztó fájdalmat ezelőtt. Nem a testi, illetve fizikai fájdalomra gondolok, nem. A lelkire. A lelki fájdalomra, ami ezerszer jobban fáj, bármi testi sérülésnél. Ami már akkor megöl, mikor még lélegzel. És te érzed a veszted. Te is eltűnsz a süllyesztőben, vagy akár a kukában, mint egy autó, vagy egy teás tasak. Eltűnsz, és nem jössz vissza. De hát kinek hiányoznál? Neki biztos nem. Hisz csak kihasznált, játszott veled. Gyűlölöm. Gyűlölöm őt minden tettéért. De, hogyan lehet az, hogy ha rá gondolok, mégis hevesen ver a szívem, a gyomrom pedig kiszakad az idegességtől. Ez lenne a gyűlölet? Nem, ez egy sokkal komolyabb érzés, azt hiszem. Szerelem?- Az nem lehet, hisz most törte össze ezer darabra a szívem, miatta van egy penge a kezemben, és én mégis gondolok arra, hogy mit érezne, mit gondolna, ha elmennék. Fájna neki? Összetörne? Talán még sírna is? Esetleg hiányoznék neki? Vagy csak nyugodtan, mintha mi sem történt volna, folytatná a saját, tökéletes életét? Lehet. Bármi lehet… Veszek egy nagy levegőt. Egy végső levegővétel… Belemélyesztem, belevájom a pengét a vadhúsba, ami alatt ott lüktet az életet adó, - illetve életet elvevő, - friss, élénkvörös vér. Végigvágom az ereimet vezető vonalat. A színtiszta vér kibuggyan, s végigfolyik meggyötört, gyenge karomon. Érzem, ahogyan ellep a gyengeség. - Hamarosan – suttogom erőtlen hangommal. Igen, hamarosan vége. Elgyengülten összeesek, a penge egy halk koppanással a padlóra zuhan, velem együtt. Csak nézek bágyadtan magam elé, látom, ahogy egyre nagyobb, és nagyobb vértócsa keletkezik körülöttem. És hirtelen lehunyom az élettől fáradt szemeim. Minden elsötétül, én pedig mosolyogva, örök álomra behunyom a szemem. És ekkor újra érzem az erőt. Ez egy sokkal erősebb, és kitartóbb erőt. Ez egy másik lélek. Ilyen lenne a túlvilág? A túlvilágban vagyok? Minden gyönyörű, nem érzek fájdalmat. Boldog vagyok. A körém települő fény bántja a szemem, de ezt most élvezem. Újra élek. Újra élek, egy teljesen más világban. Ahol nincsen magány, fájdalom, gyötrelem, csak a szeretet. Igen, jó itt. - Remélem, hiányozni fogok neked. – apró könny buggyan ki a szemem sarkából. De nem vagyok szomorú. Sőt. Szabadnak érzem magam. Nélküled. Most már minden jó lesz, minden szebb és kegyesebb. Szerelem veled, vagy nélküled, mit számít már? Boldog vagyok.