karomon

Játssz velem

Játsszunk még egy játékot, kérlek!
Játsszunk el, hogy ennyit még érek.

Játsszunk boldogot, boldogtalanul.
Játsszunk teljes életet, hiánytalanul.

Játsszuk el a szerelmet, a véget nem érőt,
Játsszuk el az eljegyzettet és a kérőt.

Játsszunk családosat, sok gyerekkel,
Játsszunk vakot, karomon hegekkel.

Játszd el a tudatlant, a megértőt,
Játszd el a jó pasit, féltőt és védőt.

Játsszuk el a vágyat,
És zárjuk magunkra a zárat!

Játsszunk szeretkezést,
Aktus utáni rettegést.

Játsszuk el a szépet és a szörnyet,
Játszd el a szívem, ahogy darabokra törted.

Játszani akarok még, mondom tovább,
de most menjünk egy kicsit “odább”.

Játszd el velem, hogy még szeretsz,
Játszd el a boldogot, hogy velem lehetsz.

Játszd el, hogy ölelsz, csókolsz,
Játszd el, hogy édesen, gyönyörűket bókolsz.

Játszd el, hogy szépnek találsz,
Játszd el, hogy egész nap miatta nem lazsálsz.

Játszd el, hogy ezt csak játszottuk,
S játszd el, hogy utoljára boldognak látszódjunk.

Látlak,ott ülsz a padon. Éppen egy kólát iszol. Mindig szeretted a kólát..Megint a kék pólód van rajtad,amiről mindig a gazdag felvágós fiúk jutnak eszembe..pedig rád ez nem igaz. Nem figyelsz rám,nem is látsz,csak görgeted a képernyőt a telefonodon,és pötyögsz..talán vársz valakit..nézelődsz,és egyszer csak mosolyogni kezdesz és integetsz…de nem felém.
Nem abban az irányban ahol én állok..
Meglátom őt..csinos,szőke,kellemes hangú szép lány..pont az ellentétem.
Ő odamegy te felállsz és egy nagy puszit nyomtok egymás arcára..nevettek..én csak figyellek..és mintha elkezdett volna esni az eső..eltorzul minden..kicsit homály van..lehet esteledik…az órára nézek..fél kettő..furcsa..bárhová nézek minden homályos ..alig látok..de téged..téged tisztán…vagyis már mindent…ismét egy esocseppet érzek a karomon..felnézek az égre..de egyetlen felhő sincs…
Aztán rájöttem…csak könnyeztem..

Olvasd soraimat bátran, de ha ezek után elítélsz hát magadra vess.
Ülök egyedül egy sötét szobában. A nap már lement. Nem sírok, és nem is sírtam. Túl sok könnyet hullattam már miatta. Kattog az agyam egyszerűen egymás után villannak fel bennem a képek. Majd’ szétszakad a fejem úgy fáj már. Kezeim elernyedve ölemben pihennek felhúzott lábaim között. Megpróbálom felemelni az egyiket, de nincs erőm hozzá. Csak bámulok magam elé a lila falat nézem, de nem is látom igazán. Halkan szól a zene amit még te mutattál. Még több emlék tör a felszínre, de még mindig nem potyognak a könnyeim. Mellettem hever a penge hanyagul, és azt kiáltja „használj, az megnyugtat” Engedek a kísértésnek és lassan felemelem. Csuklómhoz érintem, de nem merem megrántani. Erőt veszek magamon bőrömhöz szorítom az apró kis tárgyat, és erőteljesen gyorsan végig húzom, ezzel mély sebet ejtve az érzékeny területen. Fájdalmat nem érzek, vagyis biztosan fáj de sajgó szívem elnyomja azt a pillanatnyi érzelmet. Bámulom ahogy az első vércseppek megjelennek a vágásban. A piros folyadék végigcsorog a karomon egészen a lábamra. Ekkor kitör belőlem a zokogás, felhúzom térdeimet és nem érdekel már semmi. A levegővétel szinte kínszenvedéssé válik, s hangos sírásom csupán már hangtalan pityergéssé csillapodik. Arcomon megállíthatatlanul folynak a könnyek . Oldalra nézek és meglátom azt a doboz cigit amit együtt bontottunk fel. megragadom és kikapom belőle az utolsó szálat. Mellette lévő fehér öngyújtóval már lángra is kap a vége és nagy levegővel már le is szippantom a gyilkos füstöt. Karomról már csak csöpög a vér s a könnyeim is elapadnak lassan.
—  P.K 
Nem kell elolvasnotok, de muszáj kiírnom magamból

Egészen azóta, mióta az általános iskola padjait koptatom (talán hatodiktól vagy hetediktől…)  rengeteg olyan dolgot tettem, amivel megpróbáltam felhívni magamra anyukám figyelmét. Beszélgetni akartam. Nem csak a jegyekről, filmekről vagy könyvekről. Éreztetni akartam, hogy nem csak az lehet a probléma, mikor nem vagy egészséges vagy nem olyan osztályzatot viszel haza, amilyet szerettél volna. Voltak problémáim. Rengeteg. Egyedül éreztem magam, úgy gondoltam csak a bajt okozom és jobb lenne, ha meghalnék. Tudtam, ha erről beszélek anyának csak ideges lesz és megvetően idiótának néz. Nem tehetek róla. sosem leszek olyan mint ő. A mintagyerek, aki megcsinálja a házimunkát és csak az ötösök meg a kötelező olvasmányok érdeklik. Nekem VANNAK érzéseim.

Többször próbáltam magam éheztetni. Egyszer sikerült ájulásig eljutnom, de nem voltam otthon, mikor történt, az akkori „barátaimmal” voltam, akik nem merték elmondani senkinek. Felkeltem és azonnal ennem kellett. Folyamatosan hánytattam magam akkoriban és azt hazudtam, hogy már ettem vagy nem vagyok éhes. Megoldottam. Anyának nem tűnt fel. Egyszer sem.

A cigire sosem tudtak rászokatni, nem is fognak – életemben talán erre vagyok a legbüszkébb. Viszont ott volt az alkohol. Tizenhat éves vagyok most. Tizenhat évesen ittam magam olyan részegre, hogy fetrengtem a placcon úgy, hogy a „barátaim” ott hagytak. A tizennegyedik szülinapomról a mai napig nem tudok beszélni úgy, hogy elmondjak mindent. Miért? Kellett valami. Valami pótcselekvés. Ha elmentem valakikkel egy kocsmába, vagy bárhová inni, akkor felszabadultnak éreztem magam. Elfelejthettem kicsit mindent. Minden olyan dolgot, amit nem tudtam megosztani senkivel. Amik szépen lassan belülről emésztettek fel. Mert én ilyen vagyok. Nem olyan, mint anya.

Mit szégyellek a legeslegjobban magamon? Egyértelmű. A hegeket. A hegeket, amiket az én szememmel bármikor látni. Nagy szerencse, hogy eddig úgy tűnt, máséval nem nagyon. A kezemen kezdtem. Egyszerű volt. Valamilyen éles eszköz, pulcsim ujját fel, majd néhány kis vonalacska. Majd mikor beütött a nyár és lekerültek a hosszú pulcsik, akkor jött a combom. Az keményebb volt, de így is folytattam. Ez volt az én igazi pótcselekvésem. Ha bármi bántott és tudtam, hogy nem mondhatom el senkinek, csak felszabadítottam néhány endorfint és máris jobb volt. De nem mindig ezért csináltam. Volt, hogy úgy éreztem, én csak a rosszat okozom mindenkinek. Ha ők szenvednek általam, én is szenvedjek magam miatt. Mára ennél okosabb és erősebb vagyok. Legalábbis remélem. Egy óvatlan pillanatban lekerült a nagy pulcsi, így anya meglátta a karomon a vágásokat. Szerencsére már halványodtak, nem voltak túl mélyek és nem látszott mind. Így azt mondtam, segítettem a nénikémnek kaktuszt pakolni. Béna kifogás, tudom. Ez van.

Itt most ki kell javítanom magam. Nem a hegeket szégyellem magamon a legjobban. Hanem hogy a pár év alatt nem sokat változtam és majdnem ugyanitt tartok. Ugyan már eszek rendesen és alkoholt is úgy akkor iszom, ha „valami van”, nem a bajaim miatt. Az olló/borotvapenge/kés is nagyon ritkán került elő. Viszont a kapcsolatunk az édesanyámmal ugyanitt tart. Nagyon szeretem. Tudom, hogy ő is engem. El tudunk mi beszélgetni és remekül elvagyunk, de bármilyen egyéb problémám van (mármint ami nem a tanulással vagy az egészségemmel kapcsolatos) nem mehetek hozzá. Elmondhatatlanul sokszor gondolkodtam el az utóbbi három-négy-öt évben; mi van, ha depressziós vagyok? Meglehet. Teszteket töltöttem ki az interneten, segélyvonalakat hívtam. Az eredmény elszomorító volt mindkét esetben. Soha nem merném ezt anyának csak megemlíteni sem. Hiszen így is próbálok úgy tenni, ha igazán nagy a baj, mintha minden rendben lenne és ezek után jön és azt mondja: „Mennyire negatív vagy! El kell kezdened pozitívan gondolkodni!” Ó, ha tudnád.

Most a szobámban vagyok. Elvileg angolt gyakorlok. Ma kaptam meg a bizonyítványom. Szörnyű, igen. Tudom. Rettenetesen kiakadt rám. Szerintem már ő is kezd kételkedni abban, hogy biztos az ő lánya vagyok-e. De ennek sem ismeri a háttérsztoriját. Nem is fogja. Nem is érdekli. Ő csak ezt látja, meg azt, hogy mindenki töltögeti fel a netre a kitűnő eredményeit. Mert csak ez foglalkoztatja. Hogy mit gondolnak mások. Ha ezt elolvasná – azon kívül, hogy szerintem soha többet nem engedne ki a házból sem -, akkor is csak ez számítana. Vajon mások látták a hegeket? A részegséget? A szörnyűségeket? Tudnak erről? Tudják, hogy az ÉN lányom? Nem, anya, nem tudják. Senki nem tud semmit. Azt hiszem, ez így marad már örökre. Nem fogok tudni megnyílni igazán senkinek, mert te ezt tanítottad. Mert te így fogod fel a dolgokat.

Alapvetően szerencsés embernek mondom magam. Nem vagyok halálos beteg, ahogy a szerető családomban senki más nem az. Vannak barátaim és van már egy legeslegjobb barátom. Egy olyan, aki törődik velem. Amit nem volt könnyű megszokni, őszintén. Talán még most is csak tanulom. Azt csinálhatom, amit szeretek és sok dologra van lehetőségem az életben. De mégis van valami, ami számomra felér mindennel. Az, hogy sosem tehetem anyát büszkévé, sosem leszek neki elég jó. Mert - ismételten - én nem vagyok olyan, mint ő és vagyok annyira önző, hogy nem is akarok olyan lenni. Azért titkon remélem, egyszer elfogad majd így.

megváltoztam.. megváltoztattál te, a barátaim, az ivás, a szüleim, a vágások a karomon, a baszogatások, a tanárok, az iskola... az élet.
Néha besüt a nap a szobába,
mégis hiányzik a fény,
már a napokat számolom, többet iszom,
te voltál a karomon a többletizom.
Mintha Angliában lennénk most, mindig esik,
hogy nem láttam előre ez idegesít.
Néha nem kell, hogy elvegyék, magadtól elveszed,
semmi sem alakul úgy, ahogy tervezed.
—  Halott Penz
Idő

Hallom,ahogy az órám ketyeg
De mégis mit tehetek?
Túlságosan fáradt leszek
Azért elmondom neked:

Hű vagyok magamhoz
Láthatod a karomon
Az életet választom
Még ha nem is akarom.

Múlik az idő szüntelenűl
Hát pajtás,nem úszod meg büntetlenül
Változol szüntelenül
Száz helyen,nade lelki-sebből.

Viszont ha élsz a pillanattal
Mindenkor együtt szállsz a pirkadattal
Közelebb kerülsz minden egyes nappal
Hogy mindent megkaphass,ja..