jelt

RADNÓTI Miklós: Nem tudhatom

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály,
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát,
az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
s mi föntről pusztitandó vasút, vagy gyárüzem,
az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,
piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
s a gyárak udvarában komondor hempereg;
és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,
ím itt e kő, de föntről e kő se látható,
nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.

Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,
de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.

Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.

“Április 11”

Radnóti Miklós
NEM TUDHATOM

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály;
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát;
az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
s mi föntről pusztítandó vasút, vagy gyárüzem,
az bakterház s a bakter elõtte áll s üzen,
piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
s a gyárak udvarában komondor hempereg;
és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kõre léptem én,
ím itt e kő, de föntről e kő se látható,
nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.
Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,
de élnek dolgozók itt, költõk is bûntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.

Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.

Kosztolányi Dezsõ: Boldog, ihletes napjaim

Az órák homloka lüktet:
lázas az idõ.
Nem is tudom, mi van velem.
Látom az órát.
Minden órát a világon,
azt, amely siet, azt, amely késik.
Hallom az óraütést s a harangot,
álmomban is.
Érzem a percet.
Észreveszem a csöndes ebédlõn
villa, kanál közt a kést, az ölõ kést,
mely sorsokat bont meg, kettévág mindent,
a szájon a jelt, mely egy életet tár föl,
a szóban a kardot.
Az órák homloka lüktet:
lázas az idõ.

Radnóti Miklós: Nem tudhatom...

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály,
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát,
az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
s mi föntről pusztitandó vasút, vagy gyárüzem,
az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,
piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
s a gyárak udvarában komondor hempereg;
és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,
ím itt e kő, de föntről e kő se látható,
nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.

Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,
de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.

Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.

Radnóti Miklós: Nem tudhatom

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály;
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát;
az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
s mi föntről pusztítandó vasút, vagy gyárüzem,
az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,
piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
s a gyárak udvarában komondor hempereg;
és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,
ím itt e kő, de föntről e kő se látható,
nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.
Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,
de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.

Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.

Ranschburg Jenő: Mágia

Emlékszem rá: egyszer megvert apu,
mert rossz voltam. Sarokba állított…
Sírtam, s gyűlöltem őt nagyon,
mert közben ásított.

A körmeimmel köröket rajzoltam fel a falra,
s titkos jelt a körökre,
ne verjen meg többé soha,
és tűnjön el örökre!

Most nincs velünk. Elment
nagyon sok napja már…
s az oviban utálom azt, akit
este az apja vár.

Anyu azt mondja, itthagyott,
de eljön majd, ha véget ér a per.
Csak én tudom, miattam nem jöhet,
hisz én tüntettem el!

Márai Sándor : Ujjgyakorlat

1
Este nyolckor születtem, fújt a szél.
Kassát szerettem és a verseket,
A nőket, a bort, a becsületet
S az értelmet, mely a szívhez beszél.
Mást nem szerettem. Minden más titok.
Nem könyörgök s ne irgalmazzatok.

2
A csillag benned későn kelt s korán
Nyugszik. Szemedben évek sokasodnak.
Egy vagy a számok titkos rangsorán,
A víz fölveri fényét csillagodnak.
A fény benned végül emberi lett:
Spektumon túl vagy, ultraviolett.

3
Mi maradt belőle? A neve,
Hajának illata a hajkefén,
Egy mikimackó, halott levele,
Egy véres rongy és ez a költemény.
A világ hatalom és értelem,
Nem értem, miért tették ezt velem
Nem pörölök. Élek és hallgatok.
Most angyal ő, ha vannak angyalok -
De itt lenn minden unt és ostoba.
Nem bocsátom meg. Senkinek soha.

4
A régi arany ilyen, mint az erdő.
Szemét, haja színét már elfeledtem.
A rongyos szél jár erre csak, kesergő
Füttyeivel s az idő él felettem.
Rekedtes hangja volt. Most felkelek,
Olvasnom is kell, ég az őszi csillag
Szobám felett. Az erdő lombja csillog.
Mit üzensz, szenvedély? Nem értelek.

5
Az idő hidegebb lett. Mind meghaltak,
Kiket szerettem. Köd fedi a holdat.
Kutyám öreg már, rekedten csaholgat.
Halott fekszik a hóban. Vére alvadt.

A szó csak szó, a hús csak hús, az álom
Köd és zavar. A puszta földre ülj le.
Dallamaid a vad szél hegedülje.
S te hallgass! Élj, mint a pók a pókfonálon.

6
Mélyebbre essél, mint a kő a vízben.
Jeled marad?… Ne kérdezd! A fodor
A felszínen hullámzik, elsodor
A szél, a víz. Neved is tovalibben

7
A pöffedt gomba és a bölcs fenyők,
A páfrányok, e tünde, lenge nők,
A kék pisztráng, a patak, a vadállat -
Mind építik azt a székesegyházat.

8
Orbán napja már elszelelt,
Virágja hull a venyigének.
Azt mondják, dús lesz a szüret
És hangos a szüreti ének.
No, töppedj szőlő, mint a vér,
Nyugtass, taníts bor, mint a vének.
Egyszer mindenki hazaér,
Ember vagyok s a földön élek.

9
Meghalsz, s a vízcseppnél kevesebb leszel.
Meghalok s egyszer nem találsz sehol.
A kedves sírva mondja: “Nem felel.”
Eltűnsz, mint tengerben a meteor.

Meghalok, s eltűnsz. Mutasd a kezed!
Hol volt, hol nem volt… Hallgasd a mesét!
Bőröd alatt lüktet az erezet.
Figyelj: csillagod gyújtja a setét.

10
A világ és a fény oly hangot adnak,
Mint a fém és az üveg. Ez a reggel.
Minden tárgyilagos: szíved, az ablak.
Hatalmas árnyékuk nő a falaknak.
Hunyd be szemed és köss békét szíveddel.

Asztalodon könyv, egy pohár, narancsok.
Mindenben mély csend, kapocs összefüggés,
Mint a gyakorlótéren a parancsnok,
Állj életedben s mondd ki a parancsot:
A világ: csapda. Nincsen menekülés.

11
Ahogy múlik, úgy nő az élet.
Vad akkor is, mozdulatlan,
Kalandos, amikor henyélek.
Reng, mikor hullámba se csobban,
Húz, mint a tenger, mikor alszik.
Átlátszó, mint a jó fogalmak,
Meggyőz, mikor sóhajt se hallsz itt,
Kérdez, mikor mindenki hallgat
És egyre sűrűbb, egyre mélyebb.
Egyszerre bűntett és ítélet -
Mert múlik. S múlva nő az élet.

12
Utolsó illatod, végső heved
Ne add ide. Még nem szállt le az éjjel.
Idézlek értelmem igézetével
S hűlő ajkam nem mondja ki neved.

Maradj titok, utolsó szó. A testek
Sötét pecsétjét, vallomás, ne törd fel.
Vegyülj titok, sorsommal, mint a földdel
A víz, a tűz, a halott istenek.

13
Mi volt értelme? Nem tudom. Mi terve?
Nem adott jelt soha. Mint a vadak
A szűz tűzet, némán imádtalak. -
ma sem tudom: kerüllek? Vagy kereslek?

Forró ólom, a tapasztalás hűvös
Vizébe öntlek, s kutatom jeled -
Mutatsz Szűzet, Oroszlánt, Gyereket.
Hasonló vagy Számjegyhez, és Betűhöz.

Üzensz a testek múló anyagából,
Egy szóban égsz, mint a vad szent a máglyán,
A nyers anyag rejt, mint szobrot a márvány.

Mikor félútra ér, megáll a vándor,
Figyelj. Mint a haldoklók körme kékell
A távol. Alkudj meg a szenvedéllyel.