jelt

Pređašnja istovetnost; monolog.

Pošto je noć zašla u svoje najlepše sate(da se razumemo, ovo stvarno jeste najlepši sat za ljude koji se vole, na stranu što se ja volim sa Sintaksom već dva dana u kontinuitetu, jelte, a da nema nje, pa ko bi me voleo?) ja ću pisati o Tebi. Nepresušna inspiracija iz prošlosti o kojoj mogu pisati/pričati uvek i gdegod. Pošto više ne postojiš, mogu te ulepšavati i premazivati kojekakvim najmedenijim rečima i ko će mi verovati da to istina nije? Pisaću ti o tome koliko si sentimentalno i krhko biće. Ti si, valjda, nešto najtananije u univerzumu. Kao kakva flekica. Nisi ti za to što mislim da sada radiš. Ljubio si nespretno i grubo. Onda je pala noć nad morem Jadranskim i odlučila sam da jednom za svagda završimo tu praksu. Nisam htela da se naljutiš na mene. Približio si se mojim usnama i zapljusnuo me je tvoj sladak dah. Kako da ga vernije opišem-ne znam. Udisala sam ga punim plućima, a onda sam smogla snage i pitala te je l’ mogu da ti pokažem kako bih se ja da sam ti a ti da sam ja ljubila. Sedeo je i piljio u mene onim svojim modrim očima. Shvatila sam to kao “možeš”. Sve što sam ti tada pokazala ti si nadogradio svojim ukrasima. Tvoj poljubac je zauvek bio izmenjen.
Ponekad se pitam da li dva put čovek može osetiti takvu psihičku i fizičku simultanost sa drugim bićem?
Ti si BIO moje čudo. Bio si jedinstven.
I zašto više ne kačiš snimke? Sviraš li uopšte?

S kim ja pričam?
Laku noć.

Add ... mindig!

„Ekkor megkérdezték tőle: Mit tegyünk, hogy Istennek tetsző dolgokat cselekedjünk? Jézus ezt felelte nekik: Az az Istennek tetsző dolog, hogy higgyetek abban, akit ő küldött. Erre megkérdezték tőle: És te milyen jelt mutatsz, hogy miután láttuk, higgyünk neked? Mit cselekszel? Atyáink a mannát ették a pusztában, ahogyan meg van írva: “Mennyei kenyeret adott nekik enni.” Jézus pedig így válaszolt nekik: Bizony, bizony, mondom nektek, nem Mózes adta nektek a mennyei kenyeret, hanem az én Atyám adja nektek az igazi mennyei kenyeret. Mert az Isten kenyere a mennyből száll le, és életet ad a világnak. Erre ezt mondták neki: Uram, add nekünk mindig ezt a kenyeret!” János 6, 28-34.

Szeretett Gyülekezet!

Örök emberi kérdések, és az arra adott Jézus-i válaszok határozzák meg a ma reggeli Igeszakaszt.

Rögtön az elején halljuk az egyik legklasszikusabb emberi kérdést: „Mit tegyünk, hogy Istennek tetsző dolgokat cselekedjünk?” A kérdés mögött többféle képzet és látásmód húzódik, mégis, mindegyik variáció közös pontja az a sokszor ki sem mondott gondolat, mely szerint Istennek szüksége van arra, hogy „lekenyerezzük” valamivel. A mindenkori Istent-kereső és vallásos ember erre a kérdésre leginkább úgy válaszol, hogy: olyan dolgokat kell tennünk és úgy kell cselekednünk, melyekkel mintegy „megvesszük” Isten jóindulatát…

Jézus, amikor az imádságról tanít, többek között azt is megemlíti, hogy felesleges a szószaporítás akkor, amikor Istennel „beszélgetünk, hiszen Ő már akkor tudja, hogy mi van bennünk, amikor még egy szó sem hagyta el a szánkat. Figyelmeztetés volt ez az akkori és figyelmeztetés ez a mai „imamalmoknak”: akik imádságaik végén már maguk sem tudják, hogy honnan indultak el, mindenesetre szükségét érzik annak, hogy megmagyarázzák – vagy: előírják – Istennek, hogy mi is az Ő dolga…

A „mit kell cselekednünk” kérdésre Jézus válasza: „higgyetek Abban, akit Ő küldött.” Vagyis: az Istennel való kapcsolatotok nem azzal kezdődik, hogy megtesztek valamit azért, hogy Isten jóban legyen veletek, hanem észreveszitek azt, hogy mi az, amit Isten már megtett értetek!!!

Meglátjátok, felismeritek és elfogadjátok azt, Akit Ő küldött, hogy helyreállítsa az életeteket, hogy megvigasztaljon benneteket, hogy új erővel, megújult hittel és reménységgel ajándékozzon meg ma is, és életetek minden egyes napján!

Aztán itt van előttünk a másik nagy klasszikus, a „hiszem, ha látom” jelensége… Azt kérdezik Jézustól: milyen jelet mutatsz, hogy miután láttunk, higgyünk neked?! Ez teljesesen rendben is van, mondja erre rögtön az egyszeri ember, hiszen mégis csak kell valamilyen bizonyosság arról, hogy Jézus tényleg az, Akit maga Isten küldött… Mondják ezt azután, hogy tanúi voltak az ötezer ember megvendégelésének…

Mennyire benne vagyunk mi is ebben a történetben! Hányszor játsszuk pontosan ugyan ezt Istennel?! Adj még valamit, tegyél meg még valamit, mutass még valamit, akkor majd hiszek neked…

A következő, elevenbe vágó mozzanat a történetben a nosztalgiázáshoz vezet minket: mutass valami nagyszerűt, hiszen te is tudod, hogy régen, az atyák idejében milyen hatalmas dolgokat cselekedett Isten! Atyáink a mannát ették a pusztában! Tudsz-e te is valami hasonlót, vagy még nagyobbat, hogy higgyünk neked?

Na ez az, amikor te meg én akarjuk megmondani Istennek, hogy miktől és mikor lesz Ő Isten… Totális szerepzavar… Mi így mondjuk: ha megteszed ezt vagy azt, ha segítesz ebben vagy abban, akkor majd elhiszem, hogy Isten vagy…

Vagyis, Isten „istensége” mindig annak a függvénye marad, hogy jól élünk-e, hogy szépen alakulnak-e a dolgaink, hogy megmarad-e az egészségünk, és még sorolhatnánk… Abban a pillanatban, amikor valami „nem úgy sül el”, ahogyan azt mi jónak látjuk és gondoljuk, már Isten sem olyan hatalmas a szemünkben… Pedig csak arra lenne szükség, csak arra lenne szükséged, hogy meglásd: Isten éppen a leghordozhatatlanabb helyzetekben mutatja meg igazán, hogy Ki is Ő valójában!

A manna csodája a pusztában arról is szólt, hogy Istennek még a pusztában is gondja van az övéi életére!!!

„Kenyérrel tápláltalak benneteket, a pusztában, amikor kihoztalak benneteket Egyiptomból.” – mondja az Írás, és ez csodás módon össze is kapcsolja a mennyei táplálék és a szabadítás és szabadulás történését!

Úgy, ahogyan az most a számunkra is lehetőség: az a kenyér, amiért most hálát adunk, az a földből való, az „Isten kenyere a mennyből száll le, és életet ad a világnak” – életet, új életet ad, mert megszabadít, mert táplál a „pusztában”, mert közösségbe von az Élő Istennel!

Legyen ezért közös kérésünk ma reggel: Uram, add nekünk mindig ezt a kenyeret! Ámen


https://soundcloud.com/dandeandras/janos-6-34-2015-augusztus-23