Miért van ez?

Múltkor láttam egy kislányt sétálni, aki - ahogy láttam - nem rég tanult meg járni. Kicsit távolabb került a szüleitől és egyszer csak elesett. Először nem sírt, csak nézte a horzsolást a tenyerén, amivel felfogta az esést. Csak akkor kezdett el sírni, amikor a szülei aggódva segítették fel. Ez elgondolkodtatott. Emlékszem kb. 10 éves lehettem, amikor a térdemmel ráestem a betonra. Fájt. Láttam, hogy vérzik, de éltem. Lélegeztem. Tudtam mozogni. Nincs tragédia. Ezért hát nem sírtam. Csak akkor mikor anya ijedten odajött és kérdezgette, hogy jól vagyok e. Én erre nem válaszoltam, csak bömböltem. Nagyobb koromban egy táborban eltört a karom. Miután ez történt lehunytam a szemem, összeszorítottam a fogam és megpróbáltam mozgatni a kezem. Iszonyúan fájt, de minden másom rendesen mozgott. Éltem. Lélegeztem. Nincs tragédia. Nem sírtam…még. Amikor viszont kinyitottam a szemem megláttam magam körül azt a sok ijedt és aggódó tekintetet és akkor - de csak is akkor - eleredtek a könnyeim. Miért van ez? Ha tippelnem kéne: szerintem azért, mert abban a pillanatban amikor látjuk, hogy körülöttünk mindenki aggódik, akkor tudatosul bennünk, hogy milyen komoly dolog történt velünk, még ha mi nem is érezzük annak.