Vakság

Mikor az útnak nem indult könnyek szúrják szemem,
olyankor csak tudni akarom ki is vagy.
Mikor mindenki álmodik, és én álmatlan vagyok,
olyankor csak tudni akarom, hogy hol is vagy, ha nem velem.
Mikor meleg tenyered érinti arcomat, nem nézek fel. Már nem te vagy.
S mikor hátulról fonod karjaid derekam köré, jobb is, hogy nem látlak.
Ha vágytól forró ajkaid akarnak az én ajkaimra tapadni, ne merd megtenni. Olyat mint először, úgysem tudnál csókolni.
Soha sem tudtam ki is vagy. Szemeid is csak egy színt árultak el.
Most is engeded, hogy a test roskadjon bele egy végtelennek tűnő próbálkozásba.
Egy meggyengült lélek próbál téged eltaszítani, és belefagy a kiáltásba.

ne hagyj el,

kérlek szépen ne hagyj el - csak ezt tudtam mondogatni Fanninak, de rám se nézett, pedig én marha még le is térdeltem előtte. A bőgés fojtogatta a torkom miközben könyörögtem, mint valami vénasszony a templomban a feszület előtt, megesküdtem hogy azt csinál mellettem amit akar, oda megy ahova akar, csak ne szakítsunk. Összeszorított szájjal nézett el a fejem fölött, karjait védekezőn fonta össze maga előtt, és mikor felálltam hogy átöleljem, hátrálni kezdett. Akkor borult el az agyam, elővettem a söröskupakot a zsebemből, és olyan erősen kezdtem a karomat karistolni vele, ahogy csak bírtam. Egyáltalán nem éreztem fájdalmat ahogy kiserkedt a vér, csak zakatolt a fejemben hogy ennek nem lehet vége, ennek nem lehet így vége, ha Fanni nincs, akkor nincs már nekem senkim, akkor inkább meghalok. Riadtan nézett rám, és elkezdett a bejárati ajtó felé menekülni, és mikor feltépte az ajtót, ordított hogy “segítség, segítség, jöjjön valaki!”. Nem akartam ennél is nagyobb balhét, úgyhogy fogtam magam és lefutottam mellette a lépcsőn, rohantam végig az utcán, aztán elhagytam a buszmegállót, aztán a következőt, addig amíg bírtam. Végül négy megállóval távolabb álltam csak meg, mikor alig kaptam már levegőt, a vékony pulóveremen átszivárgott a vér, de nem érdekelt semmi, senki, csak ziháltam egyedül, míg végül jött a járat. Hol rontottuk el ennyire? Én mindent megtettem érte, nekem ő volt az életem értelme, tenyeremen hordoztam, mégis ellökött magától… Mindig ott voltam mellette, rám mindig számíthatott, a csillagokat lehoztam volna az égről, és ezt pontosan tudta. Talán ez volt a baj, hogy ennyire kiadtam az érzéseimet, ő meg simán visszaélt vele. Hálátlan dög… Mindegyik az, egyik sem érdemli meg ezt az odaadást és kitárulkozást. Csak nem tudom mi a faszt sírnak folyton hogy így a szerelem meg úgy a nagy érzések, mikor aztán két lábbal tipornak a szívemen… Nem tudom hogy kerültem végül haza, mert pimaszul berúgtam, arra keltem hogy már dél van és rögtön szétrobban a fejem. A vér barnás rozsdaszínűvé száradt a felsőmön, és Petitől volt vagy negyven nem fogadott hívásom.    

Úristen mennyire be voltam parázva, Ádámnak teljesen elmentek otthonról, soha többé nem akarom látni. Semmi értelme nem volt ennek az egésznek, hiába mondtam neki hetek óta hogy nem szeretem és nekem már túl sok amit művel, szinte megfojtott azzal hogy rám telepedett. Követett mindenhová, el akart számoltatni minden lépésemről, a végén már a barátnőmék lakása előtt is ott szobrozott és várta hogy megjelenjek a kapuban. Árnyékommá vált, és ez már több volt mint ijesztő. Nem fogta fel hogy vége, ígérgetett fűt-fát, meg hogy megváltozik és azt is mondta hogy engem senki nem fog úgy szeretni, ahogy ő. Képtelen vagyok olyan valakivel együtt lenni, akitől félek. Nem is félek, már szabályosan rettegek… Meg is fenyegetett hogy megöli azt a fiút, akit a közelemben lát, hát ez a barom nem értette meg hogy nincs senkim, csak tőle akarok megszabadulni. Meg azzal is fenyegetett hogy megöli magát, aztán szóltam a nővérének, aki mellesleg szívből utál hogy jobb lenne ha beszélne Ádámmal, ha már az anyjának és a nagyanyjának sem sikerült. Az apját hagyjuk… De csak kiröhögött hogy túl sokat képzelek magamról és Ádám csak fel akarja hívni magára a figyelmet, inkább én gondolkozzak el azon hogy mivel váltottam ki ezt a viselkedést Ádámból. Na köszi, nagy segítség volt… Aztán volt az az ominózus nap, mikor szakadt az eső, Ádám meg egy szál pólóban állt az erkélyünk előtt, tüntetően az út közepén, és szorongatta azt a kibaszott szál vörös rózsát, mintha azzal helyrehozhatná hogy előző nap mindenki szeme láttára tiszta erőből nekilökött a suliban a falnak, aztán mielőtt elrohant csak annyit ordított hogy “légy boldog egyedül te elégedetlen kurva!”. Nem is tudom mi fájt jobban; a hátam, vagy a szégyen hogy nekem ilyen emberhez közöm lehet. Megváltoztattam a számom, sehová nem megyek egyedül, folyton kísérgetnek barátnők, barátok, míg tart ez a szarság, aminek nem tudom mikor lesz már végre vége… De egyszer vége lesz, nem élhetek örökké félelemben.