hallgatjuk

Leülhetek melléd? Rád mosolyoghatok? Megfoghatom a kezed? Felvehetem a pulóvered? Megölelhetlek? Felborzolhatom a hajad? Felolvashatok neked a kedvenc könyvemből? Meghallgatsz? Sétálhatok veled? Megölelsz, ha félek? Hallgatjuk az esőt? Bebújhatok a pokrócod alá? Megszagolhatom a nyakad? Nézhetem veled a filmet? Kérsz még? Kaphatok? Megpuszilsz ha elmegyek? Maradhatok? Maradsz még? Aludhatok a válladon? Érzed, hogy remeg a kezem? Betakarsz ha fázom? Megfésülöd a hajam? Lekapcsolod a lámpát, hogy nézhessük a villámokat? Kérsz egy teát? Becsuknád az ajtót? Letörlöd a könnyeim? Nem maradnál még,kérlek?
Az a legszarabb dolog manapság, hogy a család már nem család. Nem figyelünk a másikra, nem hallgatjuk meg egymást, nem foglalkozunk problémákkal, elhal a szeretet, az odafigyelés. Szarunk egymásra, mindenki magával van elfoglalva....Mégis, kihez fordulsz ha kell? Ha senki nem érdeklődik őszintén irántad?
pótolni a pótolhatatlant

Volt úgy, hogy azt érezted, nem fogsz tudni szeretni senkit? Hogy talán neked nincs is szíved, mert nincs erőd ahhoz, hogy beleszeress valakibe, úgy igazán, mindennél jobban? Aztán miután ezt szinte elkönyvelted magadban, jön Ő? Az  igazi, nagy szerelem. A nagybetűs Ő, és minden megváltozik. Megváltozik, amit magadról gondoltál, megváltozik minden. Megszereted, és vele együtt magadat is. Ami csodálatos érzés. Minden tökéletes lesz. Aztán telik az idő, és elveszted Őt is. Mint addig mindenkit. Ő tovább volt az életedben, talán évekig is, mégis elveszted. Majd az idő elteltével megtanulsz élni az űrrel, amit maga után hagyott… És megint azt gondolod, amit előtte, hogy nem fogsz tudni újra szeretni, hiszen nincs olyan aki pótolni tudná Őt.
És… tudod… mikor nem számítasz rá, akkor fog jönni… Akkor fog jönni valaki, aki nem pótolja életed szerelmét, de elfeledteti veled. Úgy érzed, hogy az űr a szívedben egyre jobban kezd megtelni örömmel és boldogsággal. És ez csodálatos érzés. Boldogan nézel a világra. Mosolyogva. Értelmet nyer minden, ami addig unalmasnak tűnt. Színes lesz minden eddigi szürke dolog, és úgy érzed, ezt most nem ronthatja el semmi.
De akkor miért romlik el? Miért romlik el minden? Mert ami elromolhat, az el is romlik, de miért épp azok a dolgok, amik végtelen boldogságot okoznak? Miért pont azok az emberek hagynak el, akiket szeretünk? Akit évek után végre tudunk szeretni? Szeretem a kihívásokat, de nem szeretem egyedül végigcsinálni őket.
Talán te is csak egy lecke voltál az életemben, illetve vagy még mindig. Azt mondják, ha valakire minden nap gondolsz, akkor ne hagyd elmenni, küzdj érte, ameddig tudsz. De hiába küzdesz olyanért, aki nem akarja, hogy küzdjenek érte. Nemde?! Hiszen ez most kétszer annyira fog fájni, mint azelőtt.. Tudod, mégis vállalnál minden fájdalmat Miatta. Elfeledtette veled, akiről azt hitted, sosem fogod tudni elengedni, most pedig Őt nem tudod elengedni. Hát nem nevetséges? …..
Rengeteg dolgot mondanék neked azokon az estéken, mikor kicsit berúgva, még talán 10 ember társaságában ülünk a víz mellett, és csak hallgatjuk, mindenki milyen boldog. Mindenki milyen szerelmes, és mennyire jó nekik az élet. Aztán egymásra nézünk és azon nyomban el is fordítjuk a fejünket, nehogy a másik meglássa azt a kínos tekintetet, amivel néztük, miközben arra gondoltunk, akár mi is lehetnénk ilyen boldogok. Ilyen undorítóan, nyálasan boldogok. Mindenki irigykedne ránk, és mi ezt pontosan tudnánk. Emlékszel, mikor egy néni mosolyogva ment el mellettünk a parkban, miközben mi éppen egymást piszkáltuk, mégis látta a szemünkben azt a boldogságot, amit semmiért nem adtunk volna oda? Még mindig így nézünk egymásra… Emlékszel, mikor kaptam egy rossz üzenetet és sírva rohantam ki, te pedig futottál utánam, hogy megölelhess, és azt mondhasd, mindig itt leszel nekem? Hát persze, hogy nem emlékszel. Mert megváltoztál. És talán én is. Talán én is más lettem, mióta nem azért kelek fel reggelente, hogy lássalak. Mióta nem a plüssel alszom, amit adtál nekem, tudod, aminek a történetét csak mi ismerjük, és még mindig boldogan gondolok rá vissza.. Mióta nem hordjuk a karkötőinket, amiken egy végtelen jel van, hiszen „eddig akarok veled lenni”… Mióta nem vagy, minden más egy kicsit. Lehet inkább nagyon. Látod? Még azt sem tudom eldönteni, mennyire hiányzol. Még a vitáink is hiányoznak, hiszen “szerinted ha nem érdekelnél, akkor vitatkoznék veled már másfél órája?” Van, mikor alig gondolok rád, percek, mikor eszembe sem jutsz. Aztán mikor tudom, hogy aznap látni foglak, akkor kicsit összetörök, de rájövök, hogy “mindegy hol leszek, csak te legyél ott”, és soha nem kerülném el, hogy lássalak, hiszen ez erőt is ad, hogy kibírjam a vizsgákat, az idióta embereket, a tömeget a buszon, a pasit, aki tegnap reggel kétszer is rálépett a lábamra, és még csak bocsánatot sem kért, az egyszerű hétköznapi dolgokat, mint a matek egyes, meg a lecseszés, amit Anyától kapok érte, mikor reggel nincs időm kávét inni, aztán veszek egyet a pékségben, de azt is a fehér ingemre öntöm a sietségben, az unalmas töriórákat, és amikor fáj a fejem…Te segítettél mindenben, hogy kibírjam, és nem tudom, hogy fog ez menni tovább. Persze: egyszerűen. Nem áll meg az élet, csicseregnek tovább a madarak, nő tovább a fű, és Apának majd le kell nyírni, ettől még ugyan úgy kinő a gaz a kert végében, akárhányszor is kapálom ki. Lehet így kellene éreznem magam, mint az a gaz. Mint az a kis növény, a kertben, aki nem akar rosszat senkinek, egyszerűen csak látni akarja a napfényt, de senki sem engedi neki. Egyszerűen csak szeretni akartalak, és te is engem, de Isten se tudja miért, nem sikerült. Viszont ha ennek tényleg nem lenne értelme, akkor nem akarnánk még mindig egymást. Akkor nem látnám a szemedben azt a csillogást, amit először, akkor nem látná senki, milyenek vagyunk egymással. Pótolhatatlanok.
Lehetnek itt százan meg ezren, ha aközött a száz meg ezer között is csak azt az egyet keresem. Kedvesek az emberek, akik próbálnak a helyedbe lépni és befoltozni a szívem, amin még nagyobb lyuk lett amiatt, aki azelőtt befoltozta. Ezek szerint ők még nem tudják, hogy nem lehet pótolni a pótolhatatlant.
🌹gősizsófi🌹

Ergot

Látszik a zápor vége, mögötte jó idő,
nedves madárfészek, róka sáros mancsai.

A szánkban fanyar ízek,
berkenye, som, kökény és LSD,
madárcsicsergésre táncolunk,
elénk tárul a tér,
ahol a virágok örökké nyílnak,
kívül-belül egy kitaposatlan boldogság
flórája és faunája,
egy tölgyerdő nyári közérzete.

Olyan tapasztalat vagy,
amiről nehéz szavakkal beszélni,
mert egymás jelenlétében
a közös molekuláris nyelvnek
nincs olyan egysége, hogy szó.

Repülő árnyéka vonul át rajtunk,
felhők állatcsordaként felettünk,
és felszáradnak a síkidomok,
az aljnövényzetben szenderek szívogatnak.
Nem tudom, mihez,
de nagyon közel járunk,
és könnyű az út felfelé,
mintha 20 000 kilométeres körben
mindenki ugyanazt álmodta volna.

Számolgatni fölösleges:
kettőnkből csak egy van.
És beesteledik majd,
és tüzet gyújtunk,
hallgatjuk a sejtlégzést,
mutogatunk a csillagokra.

Mostanában kicsit sok volt a melóka meg a tütüke,

nem volt idő tartalomra. :(

Március 15-én, mikor a Juhász Peti a legjobban fújta a sípot, akkor vágtam le az utolsó vesszőt a szőlőről. Erős két hét alatt megmetszettük a Miskával, majd még két nap alatt az új szőlőt is lenyomtuk, így a hónap közepére kész is lettünk a metszeni valóval. Február végén kezdtem a fákkal, bokrokkal, tegnap pedig már le is mostam az összes gyümölcsfát.

Kezdődhet a tavasz, barátom!

A következő napokban még kihordjuk a venyigét a szőlőből (nagy része már kész), helyreteszek néhány tükét, kicserélek pár oszlopot és karót, oszt jónapot!

Nagy segítség volt a Miska, ő nem nagyon játszik, alapvetően szálvesszőre mecc, tanultam is tőle néhány dolgot, jó faszán meg is nyomtuk a szőlőt. Idén nem a mennyiségre megyünk, fiatalítottunk, kiszedtünk vagy 50 tükét, fasza lett, na! Laza meló volt, nem fájt semmim, nem álmodtam csonkításokról, nem is nyávogtam annyit, mint tavaly.

Kicsit talán többet ittam, mint kellett volna, de a Miskával sajnos nem megy másként. Te meg is halnál, csak mondom! Eddig bárki, akit átvittem a szomszédba, az tuti behányt néhány óra múlva, dől a fröcsike, meg a pálinka.

Én azért élek még, mert alapvetően tartom magam néhány szabályhoz:

1. Ha átmész, iszol, szóval ehhez kell mérni mindent.
2. Nem iszom pálinkát, ha mégis, én töltöm ki magamnak és sosem teszem le a poharat!
3. Ha csak fröccsözünk és meg akarok állni, akkor 2-3 fröccsel előtte el kell kezdeni “kiszállni” a bulikából.
4. Csak úgy tudsz elszabadulni, ha felállsz és elindulsz. Mindegy mi történik utánna, ne nézz vissza, menj! (ezt kell a legkomolyabban venni!)

Volt hogy azt kiabálta utánnam, hogy “Kitöltöttem, gyere vissza bazdmeg, ha nem jössz vissza, többet ne gyere!!!!” Ez alap. A srácok nincsenek ehhez szokva, eddig mind el is hasalt…

Így melókáztunk erős két hetet, egy élmény volt. Miska amúgy idén lesz 70, de hihetetlen mennyit bír menni, pedig akkora pocakja van, hogy beleférne a mi nagy bölcs vezérünk is.

Miskával ezen hallgatjuk a propagandát.lófaszt

Hajnali 4:30. Csak merengek bágyadtan a plafont bámulva. Soha eddigi életemben nem ébredtem fel még ilyen korán. Gondolkodom, az élet nagy dolgairól, mint mindig szoktam. Vajon ilyen korán is jár a kettes metró? Nem tudom. Talán fel kéne kelni és megnézni. Céltalanul bolyongani a korai, csodás Budapesten. Talán még emberrel is találkoznék az utcán. De nem, inkább tovább álmodok színes pókokról, ahogy szövik az álmom egyre nagyobb hálókba. 7:30, most meg már elaludtam. A pókok biztos az ébresztőórát is beszőtték, azért nem hallhattam. Rohanok. Késésben vagyok. Saját magam rohan el mellettem a reggeli kapkodásban. Erre mondják, hogy „azt se tudom, hogy hol áll a fejem”. A fogmosást ma reggel kihagyom, este általában alaposan percekig is tart, ez már rutin, de ma reggel erre sincs idő. Talán fel kellett volna akkor hajnali 4:30-kor kelnem és erre is jut időm. Sőt, megnézhettem volna, hogy jár-e a kettes. Egy lapos tányér a földön landol. Darabokra tört, mint a szívem is, mikor egy reggel hajnali 4:30-kor egyedül ébredtem fel a hatalmas 42 négyzetméteres lakásom galériáján. Pont úgy tört szét ez a szerencsétlen tányér is, ami semmiről nem tehet. Ő csak az áldozata az én reggeli kapkodásomnak. Ott hagyom, ott a földön darabokban, rohanok tovább. Aggatom a szebbnél szebb ruhadarabokat testemre, majd le majd egy újabbat föl, amíg végül testhezálló szettet nem találok. Végre kész vagyok. Kulcs a zárba, kétszer balra majd futás ki az utcára. Emberek mellett sietek el. 8:10-kor már találni elvétve párat. Útközben neki megyek két járdán ácsorgónak, majd a bősz „elnézést, bocsánat” után rohanok tovább le a metró aluljáróba a Deákon. Aztán hármas. Pedig igazán kíváncsi vagyok, hogy jár-e, a kettes. Miért ne járna, de én nem azzal megyek most. A bérletem ma nem kérték, fura is. Egy nap nem telik el úgy, hogy ne állna a mozgólépcső előtt egy ellenőr. De ma ez is másképpen van. A mai nap nem szokványos. Először a korai ébredésem, majd az elalvás, kihagytam a fogmosást is, tányértörés, majd ellenőr sincs.  A mai nap most már bizton állíthatom nem hétköznapi. Az orrom előtt megy el a metró. Na ha eddig nem késtem volna el, most már biztosan elfogok. Várok, pontosan 3 percet jelez a műszer, akkor jön az én várva várt szerelvényem. Iszonyú lassan telik el ez a 3 perc, pedig sietnék. A metró régi orosz kocsija bezörög az állomásra, hatalmasat fékez és csikorogva megáll, pont előttem az utolsó kocsi egyik ajtaja. Ember rengeteg. Megy a küzdelem az ülőhelyért, pont úgy, mint ahogy az állatok küzdenek a territóriumukért. Kiábrándító, hogy az embereket általában állatokhoz hasonlítjuk. Leülök. Pedig nem is küzdöttem, csak sietve léptem be, majd foglaltam el az előttem lévő szabad helyet. Elindul kattogva a metró. A Ferenciek tere következik, közli velünk a jól ismert hang. Én kívülről-belülről ismerem minden megállóját a hármasnak. Jó barátaim. Ülök és jobb elfoglaltság híján nézem az embereket. Mindenki komor, bágyadt ezen a reggelen is. Sehol egy mosoly vagy a jókedvnek valami kis apró jele. Csend van. Csak a tipikus metró zörejek halk neszét hallom. Azt is csak halkan. Az emberek nem beszélnek. Csendben állnak, a kapaszkodót markolva vagy éppen ülnek, mint én és bámulnak előre, vagy éppen le, a telefonjukba merülve. Idegenek vagyunk, ott egymás mellett ülve a metró utolsó kocsijában. Csak hallgatjuk a csöndet egymás mellett. Mindenki magányos, pedig rengetegen vagyunk. Itt van Budapest, és mi csak elmegyünk egymás mellett, idegenként. Magányosak vagyunk az emberrengetegben. Ülünk némán, pedig egy szó elég lenne, és máris jobb hangulatban telne az utazási idő ezen a reggelen. Egy percre úgy érzem, megáll a metró, nem a megállóban, ott az alagútban és ráébredek arra, amire már hajnali 4:30-kor kellett volna. Áll az idő. Megállítottam, úgy maradtak az emberek is, ahogy eddig voltak. Senki nem mozog, az órám perc mutatója sem megy tovább. Minek rohanok én és vajon hová? Talán mindenki a magány elől szalad nap, mint nap az utcán? Leszállok a következő megállóban. Már nem rohanok. Úgy döntöttem nincsen hová és miért. Állok és nézem a rohanó népet, akik futnak, valami elől, valami után, vagy valamiért és szívük legmélyén valószínűleg magányosak.  Pont, mint én.
Az úgy volt, hogy

Csütörtök hajnal bah csomópont, rommá pakolt suzuki. 15 órával később a gran paradiso kempingben mondja már Franco, hogy 20 eur, majd hozzáteszi, hogy mióta a felesége egy éve elment, semmi sem ugyanolyan. Morettivel koccintunk. Másnap reggel vakarózás köben odajön hozzánk egy hosszabb hajú baseball sapis fazon, bemutatkozik. Ő Charlie a túravezetőnk, aki saját bevallása szerint nem szeret dolgozni, de rajongásig imádja amit csinál, mások szerint ő a trú hegyi hippi, per definitonem, évi 200 túranappal. Így lettünk négyen: Rodi a komáromi gépészmérnök, Zsolt a faipari mérnök, Charlie a borász és végül én.

Rövid egyeztetés után egy autóval folytatjuk utunkat, majd az Aosta-völgy legmagasabban található  parkolójában hagyjuk a kocsit 2 napra. Innen gyalog emelkedünk tikkasztó déli napfényben 1800-ról, 2700-ra a Vittorio Emanuel menedékházig. Elfoglaljuk a szállást, majd intenzív hencsergés kezdődik a napfényben, sőt egyesek még a kb 4 fokos tengerszemben is megmártóznak. Szállást elfoglaljuk, egyszerű emeletes ágyak, ledrótozott konténerekben. Víz van, wc-van. Sziesztázunk, később boulderezünk Charlieval a kézmeleg grániton. Mondjuk erre a futócipőm nem a legjobb választás, de nincs más. Vacsora este héttől. Három fogás 18 eur. Elsőnek pasta, másodiknak félcsirke petrezselymes krumplival, desszertnek panna cotta. Egyszerű, kiadós, nem túl drága. Kell is az energia másnapra. Korán fekszünk, hajnal háromkor ébredünk, rövid rámolás majd reggeli. Müzli, kenyér, vaj, lekvár, kakaó, tea, kv. 1300 méter emelkedés vár ránk. A ház mögötti morénamezőn kezdünk. Még sötét van, csak a fejlámpák villódzásából látni, hogy rengetegen vágtak neki a hegynek a siker reményében, kihasználva az időjárási ablakot. Probléma nélkül, jó tempóban mozgunk felfelé, a gleccser széléig. Itt bekötözködünk majd bandukolunk szépen sorban felfelé. A nap is lassan feljön, eleinte szürke minden, feltámad a szél, eleinte rosszat sejtet, de felfelé tekintve a csúcstömb lenyűgöző körvonalai el is fújják aggodalmainkat. Végefőcím a csúcs alatt a köveken lépdelve, egymást kerülgetve, hágóvassal, talpig zizitopban. Majd a hőn vágyott Madonna. Csúcsfotó, mars lefelé. Tömeg van, hagyni kell a többieket is feljutni. Lefelé kis módosítással kitértünk a sziklás gerincre, azon ereszkedünk, mikor a délutáni napfénytől pár kiolvadt szikla fülsiketítő dörgéssel indul meg spontán a gleccser felé. Mindenki jól van, haladunk tovább. Háznál kis pihi, szieszta, láblógatás, majd ereszkedünk le a kocsihoz. A kempingben Franco megörül nekünk, mi meg a meleg vizes zuhanynak és az egy sörnek. Az estét pizzával zárjuk, amit egy rommáekizett HP Baxxter hasonmás szolgál fel nagy örömünkre. Senkit sem kell ringatni.

Másnap későn kelünk, hencsergünk, rámolászunk. Csak egy feladat van, átjutni Chamonixba, lehetőleg a Mont Blanc alagút kihagyásával (me gecidrága). Egy lehetőségünk marad csupán (naja, domborzat is just being domborzat) Szent Bernát hágón át Svájcba, majd Franciaországba. 120 km, 374 hajtűkanyar. A látvány pazar. Szikrázó napfény, az alpok gyöngyszemei, gránitóriások amerre a szem ellát.

A chamonix kempingben a recepción angolul beszélgetünk a nénikével, mikor kérdezi, hogy honnan jöttünk:

-Magyarországról, Budapestről.

A férjére mutat.

-Ő is magyar.

Bemutatkozom:

-Kis Lófasz Budapestről.

-Szűcs János Békéscsabáról.

(ő róla később egy külön posztban)

A kemping egyszerű, csendes, van meleg víz, tudunk telefont tölteni. A fölénk tornyosuló Mont Blanc masszívum teljes szélességében elfoglalja a horizontot. A klímaváltozás miatt az utóbbi években visszahúzodott gleccserek is karnyújtásnyira vannak. Legalábbis úgy tűnik. A Bossons légvonalban nincs egy kilométerre se. Táborverés után bevesszük Chamonixt. Csalódunk a Spar kínálatában. Várost nézünk, turistáskodunk, ájuldozunk a RENGETEG gazellatestű nő láttán. Jelenlétüket megmagyarázza, hogy a héten van az UTMB, így az egy főre jutó terepfutó cipők száma minima 4. :D Hamburgerezünk, fotózunk. Tömeg van.

Reggel 9-ig durmolunk, nem sietünk. Egy autóba cuccolunk és lejjebb gurulunk egy faluval a Mont Blanc vasút aljáig. Itt veszünk némi bagettet és kolbászt, mert hát sose baj, ha van. A vonat 580-ról felvisz minket 2300-ig a Nid d aigle (Sasfészek) nevű végállomásig. Innen gyalog, talpig zizitopban felballagunk a Tete Rousse-ig, ahol az első szállásunk lesz. A házikó egy gleccser szélén egy sziklaszirten található. Napelemes, részben önellátó ház, kedves személyzettel, emeletes ágyas tömegszállással. Másnap reggel innen toljuk a csúcstámadást. A lemenő nap fényében csodáljuk a gleccsert, hallgatjuk a ropogást, nézzük a kőomlást. Félelmetes, hatalmas, fantasztikus.

A Mont Blanc elképesztő mennyiségű embert vonz. Rengetegen vannak a hegyen minden szezonban. Ez mondjuk júniustól szeptemberig tart. Sok a felelőtlen ember. Strandpapucsban, rövidujjasban vágnak neki a hegynek. Őket a csendőrők igen erélyesen szokták lezavarni a hegyről. Engem is megláttak futócipőben, rögtön kérdőre vontak, hogy hovahova, aztán az esőhuzat alól elővettem a Scarpa bakit és megenyhültek. Egyáltalán nem voltak tolakodóak, vagy udvariatlanok és tökéletesen beszéltek angolul. A két házba (Tete Rousse és a Dome de Gouter) a regisztrációt a szezon kezdetén szokták megnyitni és percek alatt betelnek a helyek. Így akinek nem jut szállás az vagy sátrazik a Tete Rousse mellett a gleccseren (itt még legális), vagy a Dome de Gouter mellett/fölött (szürkezóna), vagy cigánykodik a Vallot Házban, ami mondjuk leginkább a lepratelepre hasonlatos, egy gondozatlan bivakdobozról lévén szó. A Tete Rousse melletti sátortábor miatt érdemes az ember fiának a lába elé, alá néznie….ez a része a hegymászásnak egy kissé undorító…..

A két házról még tudni kell, hogy nincsen folyó víz. Korábban a gleccserekből tudtak olvasztani napelemek segítségével, de manapság a klímaváltozás és a jég visszahúzódása miatt ez csak korlátozottan lehetséges. Annyi van, amiből főzni tud a staff. Csapból nem folyik, budit nem tudod leöblíteni. Helikopterrel szállítanak fel, s le mindent (igen, a szart is…) és ez az árképzésen is meglátszik. Másfél liter mentes víz a Tete Rousse-ban 6 Eur a Gouter-ban 7.

A Tete Rousse személyzete kitett magáért. A vacsora olcsó, laktató, három fogásos. Eszünk, mintha nem lenne holnap. Majd 9 körül nyugovóra tér az egész ház. Egyesek hajnal 3 kor kelnek, mi az fél hatos reggelire voksolunk. Pár holmit lent hagyunk. Kb 5:40-kor vágunk neki az első 700 méternek. Az út sziklás terepen emelkedik, hamarosan bekötözködünk és elérjük a Grand Couloir hírhedt tekepályáját. Itt a kánon szerint mindig omlik a hegy, de ma reggel úgy fest szerencsénk van. Csend honol, mi meg futólépésben keresztezzük ezt a kulcsfontosságú 100 métert. Nem véletlenül hívják 16 másodperces kuloárnak. Kicsivel később olyan 8 óra tájt elérjük a Dome de Goutert. Itt szuszogunk, csomagolunk, harapunk valamit, bejelentkezünk, majd folytatjuk utunkat immár hágóvasban fel a gleccseren a csúcsig.

Elválig az ég a jégtől. Minden teljes. Egész. Egyszerű. Tűéles. Hatalmas. A szezon legszebb idejét, legjobb napját sikerült kifogni. Jó tempóban haladunk. A Vallot Háznál pihenünk kicsit, majd onnan egy utolsó rohammal 13:22-re fent is vagyunk a csúcson.  Egy másik csoport van csak. Elférünk kényelmesen. Nincsen idegesítő tömeg. Vállveregetések, csúcsfotók, csokikockák.

Az ereszkedés is problémák nélkül sikerül. A többiek még a kicsúszás megfogását gyakorolják egy kicsit, majd olyan fél ötre megérkezünk a Gouter házba 1700 méter föl, 1000 méter le után. 11-12 óra. Jó mulatság, férfi munka volt.

A Gouterben előkerülnek a táskából az izoporok, kolbászok, bagettek, hozott sajtok. A helyi sörök hatására jóllakottan elpilledünk és másnap reggeli félhatos kelést követően hatkor kisétálunk a napfelkeltébe, hogy ugyanazon az úton visszaereszkedve intsünk búcsút ennek a csodálatos meseországnak.

Az egyik vonatot lekéssük, de másfél órát napozunk a fűben. Megérdemeljük. Jól esik.

Visszaérünk Chamonixba. Charlie és Fanyűvő Manó elköszönnek. Az egyik egy újabb csoportot visz, a másik dolgozik másnap. Mi Rodival tankolunk, bevásárlunk, majd hunyunk éjfélig. Félegykor indulunk el Svájc felé, ahol két órás poszorgást követően sikerül végre autópálya-matricát vásárolnunk a helyi szervektől. Eztán más minden „simán” ment Komáromig. Onnan vonatozom a Déliig. Majd a villogó hajú felvesz és elhoz Jenőig.

A magam részéről annyit tennék hozzá, hogy minden lefutott kilométer, szembeszélben munkahelyre bebringázás, nagykevélyre 10 kilós hátizsákkal felnyargalás megérte. Fizikailag teljesen kimerült nem voltam, csak lefáradtam, de az is jól eső volt. Az akklimatizáció tökéletes volt. Nem voltam nyomott, sem antiszociális, nem volt hányingerem sem. A fejem is csak lefelé menet fájt mindkét hegyen, de az izolötty meg az algoflex ezt is megoldotta. A Mont Blanc csúcsa alatt meg nem voltam sehogy se. Nem voltam kimerült, sem nehéz, sem könnyű, sem semmilyen. Lekapcsoltam. Mentem. Odaértem. Körbenéztem. Felismertem, hogy innen minden kisebb. Na akkor elmorzsoltam egy könnycseppet a szemüvegem alatt és elfütyültem halkan a kedvenc számomat. (Ennio Morricone _ Extasy of Gold)

ui. csinálok rendes albumot. igérem. ;)