farkas bertalan

Hogy érzékeltessük, mit hozott Megyesi Gusztáv a magyar újságírásba, felidézzük egy 1983-as riportját - a korabeli állami média működéséről. Minden hasonlóság a véletlen műve.

Megyesi 60

(A riport 1983-ban jelent meg az Élet és Irodalomban)

Farkas Bertalan az esti órákban sikeresen földet ér - mondja Apóka a szerkesztőségi értekezleten. - Gyorsaságot, pontosságot, politikus hangvételt kérek - teszi még hozzá, de mielőtt becsukná kis füzetét, felém fordul.
- Mi volna - néz mélyen a szemembe sokat sejtetően-, ha kimennél egy szülészeti klinikára, és megnéznéd, hogy született-e gyerek az esti órákban. Óriási fogás lenne, ha éppen abban a pillanatban jönne világra egy újszülött, amikor Farkas Bertalan sikeresen földet ér, ennek külföldi visszhangja lenne, és itthon is.
Enyhe moraj fut végig a teremben, tízen ülünk az asztaloknál, de erre még a legtapasztaltabb kollégák sem számítottak. Egy álló hete kering Farkas Bertalan odafönt a magasban, s ez alatt az idő alatt számos ötlet hangzott el a napi értekezleteken, hogy miként lehetne a lehető legszínesebben tudósítani Farkas Bertalan utazásának hazai visszhangjáról, de ilyen ötlet még nem született.
- Hát, nem is tudom - felelem zavartan, mellettem K. ül, a legidősebb kolléga, túl két szívinfarktuson, tenyerébe fekteti arcát, hangtalan nevetés rázza a vállait, mint álló egy hete minden értekezleten. Csak S., a másik idős kolléga csippentget rám a szemével halálos komolyan, minden csippentése egy-egy biztatás.
- Hát akkor indulj! - mondja Apóka az asztalfőn, s hozzáteszi: - Tudod mit? Vidd magaddal G.-t is, csak ne csináljatok megint marhaságot.

Ez a megjegyzés kizárólag G.-nek szól, G. az egyetlen tudósító a szerkesztőségben, akivel Apóka elégedetlen.
Szerencsétlen G. már Farkas Bertalan fellövésének pillanatában súlyosan hibázott. Abban a pillanatban, amikor a televízió váratlanul megszakította adását, és bejelentették, hogy Farkas Bertalan elindult, mi, ahányan csak voltunk fiatal újságírók, szétszéledtünk a városban, hogy a kiadott tervnek megfelelően hírcsokorba gyűjtsük a lakosság véleményét. G.-nek egy jó nevű pékségbe kellett mennie riportot készíteni, mit szólnak a pékek ehhez az egész fellövéshez. G. fiatal kora ellenére alaposan felkészül minden munkájára, most is így tett; már napokkal Farkas Bertalan fellövése előtt értesítette a pékséget telefonon, hogy hamarosan váratlan esemény fog bekövetkezni, többet ugyan egyelőre nem mondhat, mindenesetre legyenek a pékek készenlétben, mert amint az a bizonyos váratlan esemény bekövetkezik, ő azonnal megkeresi őket; addig is rendezzék gondolataikat.
Nem is volt semmi baj, amint fellőtték Farkas Bertalant, G. a szerkesztőségi gépkocsiba vetette magát, és kiautózott a pékségbe. A pékek elmondták, hogy mennyi kenyeret, péksüteményt sütöttek azon az éjszakán, és hogy amikor meghallották az esemény hírét, röpgyűlést hívtak össze, de utána nyomban folytatták a munkát, a kemencékhez léptek, és „rátettek még egy lapáttal", így ünnepelve, a maguk módján. Korrekt, életszagú, mértéktartó tudósítás volt, mégis eleven, színes; fel is dobta volna a Farkas Bertalan utazásáról szóló hírcsokrot, csakhogy mégse dobta fel, mert G. elkövette ama hibát. Úgy kezdte a tudósítást, hogy „ezen a napon a pékek még a szokottnál is korábban keltek", ami azért volt hiba, mert a pékek nem kelhettek fel a szokottnál is korábban, hiszen éjszakások, tehát eleve le se fekszenek. Az utolsó pillanatban vette észre Apóka, hogy logikai bukfenc van az anyagban, amely félrevezetné az olvasót; nem sokon múlott, hogy egy egész ország a pékeken és a szerkesztőségen gúnyolódjék.
Apóka le is vonta a szükséges következtetéseket G.-vel kapcsolatban: „Kívánatos, hogy egy ideig csak bevált kollégával dolgozzon.“ Ez volt Apóka véleménye G.-ről Farkas Bertalan egész utazása alatt.

Én viszont még aznap este bizonyítottam.
Abban a pillanatban, amikor Farkas Bertalant fellőtték, nekem egy nehéziparban dolgozó kétkezi brigádot kellett keresnem, mert a könnyűipart, a mezőgazdaságot, a tanulóifjúságot és a már említett pékséget mint témát kilőtték előlem, az utca emberét pedig egy belpolitikai értelemben kellően érett háromtagú team szólítgatta a Moszkva téren, mit érez az utca embere ezekben a percekben.
Sokáig kohász- vagy martinászbrigádra gondoltam, de aztán S. tanácsára mégis hengerészeket választottam, ezzel aztán két legyet is ütöttem egy csapásra. A hengerészek nemcsak hogy a nehézipari munkásságot reprezentálják, de exportra is termelnek, így ha ők Farkas Bertalan fellövésének pillanatában, teszem azt, épp exportárut hengerelnek, akkor a tudósításban indirekt módon az exporttermelés fontossága is szerepel, míg a kohászat, mint ismeretes, komoly gondokkal küszködik.
Valljuk be, csippentett rám az egyik értekezleten S., hogy nem volna most célszerű kohászokat megszólítani, csak megzavarnánk vele az olvasót.
Igen ám, de Csepelre érve egy üzenet várt a portán, azonnal hívjam vissza a szerkesztőséget.
- Bibi van - mondta Apóka a telefonba -, a Népszabadság is hengerészeket szólaltat meg, egy egész üzemrészt. Keress bányászt, csak siess.
Egy pillanatra elbizonytalanodtam, hogy hol találok a pesti éjszakában bányászt, aki ilyenkor még fönt van, de Cs. bácsi, aki harminc éve dolgozik gépkocsivezetőként a szerkesztőségben, a segítségemre sietett.
- Nem kell feltétlenül bányász, jó lesz ezeknek keszonos is, az is a mélyben dolgozik. Menjünk a metrósokhoz - mondta, és fején találta a szöget.
Átvillant az agyamon, hogy a szerkesztőség vezetése az ellenpontozások híve. Apókának van már a fiókjában egy előre elkészített nyilatkozat, amelyben pilóták számolnak be érzelmeikről.
Ezt a nyilatkozatot slusszpoénnak szánta a vezetés a hírcsokor végére, azon a címen, hogy a pilóta munkája végül is közeli rokonságban van Farkas Bertalan hivatásával. Úgy számoltam tehát, hogy a keszonosok két okból is jók lesznek. Nemcsak a nehézipari munkásság érzelmeit fejezik ki szavaikkal, de a nyilatkozat jól ellenpontozza majd a pilóták szavait is, hiszen míg a pilóták a magasban dolgoznak, addig a keszonosok a mélyben.
Visszaszóltam a telefonon:
- Keszonosok jönnek.
- Jöjjenek! - hangzott a válasz.

Az ám, de az épülő Marx téri állomáson nem akartak leengedni a keszonba.
- Csak a jövő héten, ha orvosi engedélye van - mondta a barna sapkás ügyeletes.
- Kérem, ne csináljon ilyet, húsz percem van arra, hogy beszéljek a keszonosokkal - vékonyodott el a hangom.
A barna sapkás végigmért, majd az ipari telefonhoz lépett, hosszasan kurblizott.
- Tevelit kérem… Teveli, itt van egy ember, azt kérdezi tőletek… - Itt elbizonytalanodott, s felém fordult. - Mit is akar kérdezni?
- Hogy Farkas Bertalant fellőtték, és hogy mit éreznek.
- Jobb lesz, ha maga beszél velük. A vonalban Teveli van, a legjobb emberünk.
- Üdvözlöm, Teveli - mondtam a telefonba, de mintha a túlvilágról jött volna a válasz:
- Tessék hangosabban beszélni.
- Mit éreznek, Teveli? - kiáltottam, a közben a hátam mögé gyűlt alkalmazottak akaratlanul is hátrébb léptek.
- Hát, nem is tudom - ordított Teveli is lentről a mélyből -, várjon, idehívom a többieket.
Átfutottam jegyzeteimet. A szerkesztőségi vezetés utasítása szerint életszerű nyilatkozatokat kell kicsikarni a dolgozókból, s óvakodni a frázisoktól meg a pátosztól. „Kellő mértéktartás” - foglalt állást N. elvtárs is, a pártközpont munkatársa az eligazításon, külön megjegyezve, hogy óvakodjunk a túlkapásoktól.
- Az embert kell megfogni - tette hozzá Apóka, N. elvtárs bólintott.
- Igen, és lehetőleg hétköznapi momentumokkal operáljatok.
- Azt szeretném megkérdezni, hogy hány métert ment ma előre a pajzs! - kiáltottam tagoltan, hogy Teveli értse.
- Miféle pajzs? - ordított vissza Teveli. - Mi nem pajzsosok vagyunk.
A közeli bisztró elől tucatnyi ember gyűlt a felvonulási épülethez a nagy ordítozásra.
- Valamit csak mentek előre, Teveli!
- Semmit se mentünk előre!
- Az nem létezik! - kiáltottam, már egy járőr rendőrautó is bekanyarodott az épület elé, mi folyik itt percek óta.
- Tele van vízzel az alagút, nem lehet előremenni.
- Akkor azt mondja meg legalább, hányan dolgoznak a brigádban!
- Nyolcan vannak - szólalt meg mögöttem felnyerítve a barna sapkás -, de nem bírnak dolgozni már egy hete a víztől. Az viszont biztos, hogy nyolcan vannak.
- Köszönöm - feleltem, s a telefonhoz siettem, diktálni pontos szavaimat: „…Teveli brigádvezető és hét társa nagy izgalommal fogadták az utazás hírét. A keszonban dolgozó brigádot a szolgálati telefonon keresztül percenként értesítették a felszínen dolgozó kollégák a legújabb fejleményekről, s amint a brigád tagjai elmondták, alig várják már, hogy feljöhessenek a keszonból, és saját szemükkel olvassák el a híreket.“
- Nem lesz jó - szólt közbe a barna sapkás. - A szolgálati telefonon tilos mindenfajta magánbeszélgetés. Tessék az ide vonatkozó részt kihúzni a szövegből, nem akarom megütni a bokámat.
- Ön nem fogja megütni a bokáját - feleltem határozottan, s a közeli bisztró közönsége utat nyitott induló gépkocsinknak.
A szerkesztőségbe érve S. félrevont.
- Olvasta N. elvtárs is az anyagodat. Tetszett neki az az epizód a szolgálati telefonnal. Hogy azon értesítik percenként ezt a Tevelit… Meg hogy alig várják már, hogy feljöhessenek a keszonból. Ez különösen jó momentum, szinte már irodalom. N. elvtárs meg is kérdezte: „Gyerekek, ki ez a fiatal újságíró?”

- Most mi lesz? - néz rám G. a klinika folyosóján. Suttogva beszélünk, a folyosón kismamák sétálnak, sápadt kezüket köpenyük domborulatán tartva.
- A főorvos úr épp szülést vezet - mondta az imént a főnővér -, várniuk kell félórát, órát.
- Természetesen - felelte G., azóta ülünk csendben a fehér padon.
Mellettünk a dohányzósarokban velünk egykorú férfiak járkálnak szüntelen fel s alá, egyik cigarettáról a másikra gyújtva, már-már összeütköznek, de az utolsó pillanatban mindig kikerülik egymást.
G. a zakója zsebén tartja a kezét, zakója zsebében van a cetli, amelyre a szerkesztőség által jóváhagyott kérdéseket gépelték:
1. Főorvos úr, milyen gondolatokat ébresztett önben Farkas Bertalan sikeres földet érése?
2. Mi a hasonlóság Farkas Bertalan és a szülészorvos hivatása között? (Mindkettő az emberért dolgozik, a tudomány talaján.)
3. Hogy hívják azt a gyereket, aki épp ma született?
G.-vel együtt kezdtük ezt a hivatást, nagy sörös estén ünnepeltük meg, amikor Apóka révén a szerkesztőségbe kerültünk. Apókának sokat köszönhetünk, művelt, intelligens ember, az első hónapokban órákon át foglalkozott írásainkkal, ez a legtöbb, amit pályakezdő újságíró kaphat egy szerkesztőtől.
Apóka nem szíveli S.-t, sajtóadminisztrátornak tartja. Olyannak, aki ezekből az országos jelentőségű eseményekből él meg, harmincéves beidegződéseiből fogannak ötletei, ez a klinikaötlet is az övé, ő súgta Apókának, az idősebb jogán. Minden szerkesztőségben dolgoznak tisztviselő-újságírók, akik efféle eseményeken akarják erőnek erejével bizonyítani fontosságukat, megőrizni, megerősíteni pozíciójukat; ezen már nemigen lehet változtatni, legfeljebb háttérbe szorítani őket. De lehet-e?
Apóka nem tehet mást, mint amit kérnek tőle, mondtuk egymásnak Farkas Bertalan fellövésének másnapján. De gyorsan kiderült, Apókától senki nem kért semmit Farkas Bertalan utazásával kapcsolatban, sem N. elvtárs, sem A. elvtárs, sőt egyetlen elvtárs sem, mi több, csak annyi utasítás jött, hogy „mérsékelten". Senki nem kér semmit, akkor hát bizonyára egy öngerjesztő gépezet lép működésbe minden jelentős eseményen, s iszonyatos sebességgel magával ragad embert, gondolatot.
Napjában több tucat telefon érkezett a szerkesztőségbe, igazgatók, szakszervezeti, KISZ- és párttitkárok jelentkeztek, hogy nagygyűlést hívnak össze, csak menjünk ki tudósítani, akár már másnap várnak. Egy hét alatt több száz brigád kérte, írjuk meg, fölvették Farkas Bertalan nevét. Miközben egy egész ország arról beszélt, hogy túl van beszélve az egész, itt már rég nem Farkas Bertalanról van szó, ugyanez az ország telefonált, táviratozott, levelet írt, s kérte a nyilvánosság lehetőségét.

- Értem én, hogy Farkas Bertalan miatt jöttek - mondja a főorvos a fotelban hátradőlve -, és én szívesen is segítenék maguknak, de hát az isten szerelmére, mit akarnak tőlem? Huszonnégy órája vagyok szolgálatban, nehéz napom volt, mindjárt eső lesz, sok a rosszullét. De ha úgy gondolják, hogy segíteni tudok, kérdezzenek.
Ülünk G.-vel a főorvosi szobában, a szülész mögött egy festmény, tölgyfával, tóparttal, alatta heverő, egyik végén megkopott huzattal, a cipő sarka kezdhette ki a szövetet; csend van, valamit szólni kell.
- Akármit gondol is, nekünk el kell végezni ezt a munkát - szólal meg végül G., s előhúzza a cetlit, asztalra kerül a három kérdés.
- Válaszoljon valamit, mindegy, hogy mit, csak válaszoljon.
- Rendben van - feleli némi gondolkodás után a főorvos, és elveszi a cetlit. - Perc türelmet kérek! - ugrik fel a fotelból, lép az ajtóhoz, már a folyosón koppannak léptei, fél perc nem telik el, s visszatér. - Kanalas Lajoska, született 3 kiló 50 deka, anyja Kanalas Etelka, mindketten egészségesek, problémamentes szülés. Ez a válaszom a harmadik kérdésükre, az első kettőre meg azt írnak, amit akarnak. Erre felhatalmazom magunkat.
- Nekünk ennyi elég - mondtuk, s távoztunk.

- És ha fognánk magunkat, és abbahagynánk az egészet? - kérdezte G. az országos választások napján, amikor egy 102 éves nénihez küldték ki, szervezze meg, hogy a nénit úttörők segítsék a szavazásban, és ha megszervezte az eseményt, és az úttörők csakugyan segítettek a néninek a szavazásban, akkor írja meg.
Bólintottam G. szavaira, és ezt komolyan is gondoltam, mert engem is szervező munkára kértek fel az országos szesztilalom napján. Egy egész munkásdinasztiát kellett keresnem Angyalföldön, amelynek minden tagja ugyanabban a gyárban dolgozik, és együtt is mennek szavazni, nagypapa, nagymama, fiaik, lányaik, azoknak a hitvesei, a rengeteg kisunoka, sok karonülő.
- Lehetőleg a könnyűiparból keress ilyen dinasztiát, mert az olvasó unja már, hogy mindig vasmunkások képviselik Angyalföldet - mondta S., miután egyedül találta ki az egészet.
S akkor ez a család az én kérésemre már reggel hétkor megjelent teljes létszámmal a szavazófülke előtt, a fotós lefényképezte őket, amin egyenként belépnek a szavazófülkébe, és lefényképezte őket, amint kilépnek, aztán együtt az egész dinasztiát. Amikor végzett, a család elé álltam, s azt mondtam:
- Elnézést, ne haragudjanak. - A nagymama rám nézett, mintha szólni akart volna, de aztán nem szólt semmit, csak végigmért lassan a tekintetével.
- Tudod, milyen érzés egy ilyen pillantás? - kérdeztem még aznap este K.-t.
- Tudom - felelte K. nagyon őszintén. Valamit még ő is mondani akart, de inkább hessentett egyet, és belekortyolt a sörébe.

„Abban a pillanatban, amikor Farkas Bertalan távoli mezőkön földet ért - diktál G. a gépírónak -, a …-i klinikán az orvosok újszülöttet segítettek a világra. Kanalas Lajoska és édesanyja, Kanalas Etelka jól vannak… A főorvos elmondta, hogy bár nehéz napja volt, az egész szülészet a földet érésről szóló híreket figyelte, úgy a kórtermekben, mint a nővérszobákban, s egyáltalán: mindenütt… A főorvos azt is elmondta, hogy nagy pillanat ez az ő életében is, hisz végül is közös hivatásuk van Farkas Bertalannal, mindketten az emberiség jövőjét szolgálják…“
A gépíró tíz perc alatt végez, már szaladunk Apóka asztalához, Apóka nyúl a kézirat felé, elfordítjuk fejünket. Némi büszkeség éghet a tekintetünkben, hisz azt azért érezzük, hogy nem rossz anyag ez, de van ebben a fejelfordításban kis adag szorongás is, mivelhogy sohasem lehet tudni, csakugyan jó-e egy kézirat. Most egy pillanatig csönd van a szobában, de valóban csak egy pillanatig, mert akkor nagyon kimérten megszólal Apóka:
- Farkas Bertalan e pillanatokban ért földet. Az egész világ bennünket figyel. És akkor ti lányanyáról hoztok tudósítást…
- Le vagy te sz… - mondja G., mikor az ajtóhoz érünk, és kellő erővel mondja, amit mond, hogy Apóka is hallja, ám Apóka úgy tesz, mintha nem hallaná. Matat még egy ideig a kéziratokkal, aztán becsúsztatja valamennyit a fiókjába.
Már mögötte áll S., a pótolhatatlanok magabiztos pózában; este ő lesz ügyeletes.

Farkas Bertalan és Valerij Kubászov útban a Szaljut felé. In: Berkes Péter: Égi utazók. Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó, Budapest, 1983. Illusztráció: Varga Pál.

Bertalan Farkas and Valeri Kubasov on their way to the Salyut space station. In: Heavenly Travelers by Peter Berkes. Hungarian youth book, 1983. Illustration: Pal Varga.