emberek

Nekem erről szólt tavaly a február 14. Hogy anyám felhiv sírva este miközben Angliában zabálom a csipszet a csajommal az ágyban, hogy elszökött a kutya délelőtt és azóta sem jött haza. Pár napra rá húztam el a farmra dolgozni, ahol sokszor álmodtam Nózival és folyamatos szorítást éreztem egész nap a fejemben (közben a házigazda csávó szerencsére ugyanazzal basztatott, mint az emberek 99%a, miután megismer hogy miért nem vagyok barátságosabb/kedvesebb/nyitottabb)

Aztán két hét múlva felhívott a húgom, hogy előkerült a Nózi. A házunkhoz egy közeli telek medencéjébe esett bele, de valahogy sikerült felkapaszkodnia a lépcsőre, ami viszont annyira szűk/meredek volt, hogy nem tudott megfordulni és kimászni. Ott ült, amíg az ingatlan gondnoka véletlenül ránézett a házra és észrevette. Csont és szőr volt és a hangja is elment, amikor hazavitték, de túélte geci. Az előbb itt feküdt mellettem de most megsértődött, hogy a macska is itt fekszik és lement anyámhoz aludni.

youtube

Hanns Eisler: A Német Demokratikus Köztársaság himnusza (1949)

A sok semmitmondó és dagályos nemzeti himnusz közül egyértelműen kiemelkedik az NDK-é: anélkül, hogy a szövegét tudnánk, pontosan érezzük, hogy a 20. másodperctől a szocialista idillt halljuk, tele optimizmussal és jókedvvel, de a 45. másodperctől viszont a szemét imperialisták másodpercei következnek, akik a rosszindulatú rézfúvósaikkal tönkre akarják tenni az emberek munkáját. Szerencsére ez csak 8 másodpercig tart, mert utána visszatér a boldogság és a harmónia, és itt már nem lehet kétségünk, hogy ki fog győzni: nem az imperialisták, annyit segítek.

Ha NDK-sportoló lettem volna, szerintem nem kellett volna dopping, ez a himnusz is megtette volna.

Tegnap végre sikerült megnézni a Saul fiát. Engem már 5 perc után odaszögezett a székbe, végig gyűrögettem a kezemet és kétszer igazán megsemmisültem meg persze sírtam is. Biztosan nem így kellett volna reagálnom, de igazából hogyan is kellett volna reagálnom? Biztos, hogy mindenkire máshogy hat (például a tesóm nagyon unta), hát engem bazi érzékenyen érintett. Nekem tényleg olyan volt, mintha ott lettem volna. A hangok belemásznak az ember fejébe, a durvább részeknél már szinte fájdalmasan. És igazán figyelemre méltó, hogy Röhig Géza szinte kezdőként hogyan viszi végig a hátán a filmet.

Tényleg úgy ültem be, hogy nem érdekelt, hogy hány díja van és az sem, hogy holokauszt témájú. Csak egy filmre ültem be és egy - a tematikáját tekintve - igen erős, jó filmet láttam. Igazán sajnálom viszont azt, hogy az emberek nem tudnak a filmnek és a sikereinek örülni, nem tudnak büszkének lenni. A Golden Globe utáni napon a munkahelyemen az első két reakció az volt, hogy “ó hát ha nem holokauszt témájú lenne, akkor ez mind nem történne meg”. A továbbiakban már fel se hoztam inkább. Borzasztó szomorú lettem…és vagyok. Nem kötelező, hogy mindenkinek tetsszen, sőt, ilyen nem is lehet, de nem hallok magyar oldalról úgy a filmről, hogy ne halljak mellé vernyogást is. Nekem tetszett a film, örülök a sikereinek és szorítok neki az Oscaron. A többit meg leszarom.

youtube

emberek, akik sitcom-okon bőgnek:
- én