ellepic

Kosztolányi: Most az álom vizébe gázolok

Most az álom vizébe gázolok.
A mellemig ér. Aztán egyre feljebb.
Már államat és szájamat veri.
Azonnal ellep.

Csend van. Kinézve az ablakon minden sötét, szinte fekete. A távolban éppen csak pislákol egy halvány, útszéli lámpa. A kutyák ugatása zavaró zajjá alakul át, de mégis mikor hallom, megnyugtat. Fogalmam sincs miért, egyszerűen nyugtot ad. Úgy érzem élek. Élek. De mégis meddig? Mi értelme van élni, ha tudom, hogy egyszer úgyis meghalok. Ha egyszer mindennek vége lesz, minden a homályba vész. Mint egy autó a süllyesztőben. Vagy mint egy kidobott teás tasak a kukában. Volt,- de épp olyan gyors vége is lett. Meddig bírom még? Meddig bírom még ezt a nyomasztó magányt? Ezt az életet, amelyben nincs szeretet? Ahol mindent a sötétség ural. Ahol megemészt a félelem, és lelkileg összetör. Ahol csak a magány, a szükségtelenség, a fájdalom és az öngyötrés van. Mégis meddig? Remeg a kezem. A benne lévő éles, fémes színű penge fel-alá ugrál, arra várva, hogy mélyesszem bele sötétkék ereimbe. Várok. Félek. Félek cselekedni. Lélegzem. De meddig?- Hisz hamarosan úgyis vége lesz mindennek. Érzem a lüktető vért az ereimben, amik mind a szabadulásra, a menekülésre várnak. Akárcsak én. El akarok menekülni. Meg akarok szökni a gyötrő valóság alól. El akarok menekülni ebből a világból, és ebből az életből. Hamarosan. Hamarosan minden jó lesz. Ami egykor fájt, hamarosan csodás élménnyé válik. Hamarosan felragyog felettem a szürke égbolt. Érzem. Érzelmek. Mi értelmük, ha nincs, ki viszonozza? Ha nincs kivel megosztani? Nem, valóban nincs értelme. Mint úgy alapjába véve semminek. Az ajtót biztonságosan magamra zártam, de nem mintha bárki is keresné lehangoló társaságom. A penge megfeszül erőtlen ujjaim között, s ügyetlenül helyezem a csuklóm hajlatába. Érzem, hogy lélegzésem egyre gyorsabb, s szaporább. Nehezemre esik a lélegzés, nehezemre esik, hogy uralkodjak a gyötrő vágy felett, és ne öljem meg most azonnal magam. Hisz olyan könnyű lenne. Hosszában felvágom az ereim, és vége. De valami mintha mégis megakadályozna. Talán a mellkasom mögött dobogó, összetört szívem. Talán most kiabál és jajveszékel, hogy fejezzem be. Talán próbál erőt adni, reménytelenül. Talán. Sosem éreztem még nyomasztó fájdalmat ezelőtt. Nem a testi, illetve fizikai fájdalomra gondolok, nem. A lelkire. A lelki fájdalomra, ami ezerszer jobban fáj, bármi testi sérülésnél. Ami már akkor megöl, mikor még lélegzel. És te érzed a veszted. Te is eltűnsz a süllyesztőben, vagy akár a kukában, mint egy autó, vagy egy teás tasak. Eltűnsz, és nem jössz vissza. De hát kinek hiányoznál? Neki biztos nem. Hisz csak kihasznált, játszott veled. Gyűlölöm. Gyűlölöm őt minden tettéért. De, hogyan lehet az, hogy ha rá gondolok, mégis hevesen ver a szívem, a gyomrom pedig kiszakad az idegességtől. Ez lenne a gyűlölet? Nem, ez egy sokkal komolyabb érzés, azt hiszem. Szerelem?- Az nem lehet, hisz most törte össze ezer darabra a szívem, miatta van egy penge a kezemben, és én mégis gondolok arra, hogy mit érezne, mit gondolna, ha elmennék. Fájna neki? Összetörne? Talán még sírna is? Esetleg hiányoznék neki? Vagy csak nyugodtan, mintha mi sem történt volna, folytatná a saját, tökéletes életét? Lehet. Bármi lehet… Veszek egy nagy levegőt. Egy végső levegővétel… Belemélyesztem, belevájom a pengét a vadhúsba, ami alatt ott lüktet az életet adó, - illetve életet elvevő, - friss, élénkvörös vér. Végigvágom az ereimet vezető vonalat. A színtiszta vér kibuggyan, s végigfolyik meggyötört, gyenge karomon. Érzem, ahogyan ellep a gyengeség. - Hamarosan – suttogom erőtlen hangommal. Igen, hamarosan vége. Elgyengülten összeesek, a penge egy halk koppanással a padlóra zuhan, velem együtt. Csak nézek bágyadtan magam elé, látom, ahogy egyre nagyobb, és nagyobb vértócsa keletkezik körülöttem. És hirtelen lehunyom az élettől fáradt szemeim. Minden elsötétül, én pedig mosolyogva, örök álomra behunyom a szemem. És ekkor újra érzem az erőt. Ez egy sokkal erősebb, és kitartóbb erőt. Ez egy másik lélek. Ilyen lenne a túlvilág? A túlvilágban vagyok? Minden gyönyörű, nem érzek fájdalmat. Boldog vagyok. A körém települő fény bántja a szemem, de ezt most élvezem. Újra élek. Újra élek, egy teljesen más világban. Ahol nincsen magány, fájdalom, gyötrelem, csak a szeretet. Igen, jó itt. - Remélem, hiányozni fogok neked. – apró könny buggyan ki a szemem sarkából. De nem vagyok szomorú. Sőt. Szabadnak érzem magam. Nélküled. Most már minden jó lesz, minden szebb és kegyesebb. Szerelem veled, vagy nélküled, mit számít már? Boldog vagyok.
Félek elveszni az illúzióban, de félek a valóságtól. A gyűlölködő hatósságtól, a T-mobilos adósságtól. Néhány sokat skandált névtől, a Birkává nevelt néptől. Félek, hogy talpam alatt ez az utolsó mérföld. Félek, mert vége. Örökre ellep a köd.