elavult

  • soha ne add magad könnyen.-mondja ezt a sarki lány
  • soha ne mássz egy fiú után,várd meg amíg a fiú teper érted-mondja ezt az a lány aki évek óta kapar egy fiú után
  • soha ne hazudj-mondják ezt a szüleid
  • soha ne beszélj ki minket-monjdák ezt a kétszínű barátnőid
  • soha ne légy elavult,mindíg legyél csinos-mondják ezt a divat lapok
  • csak legyél menő-mondja ezt a facebook
  • MINDÍG LÉGY ÖNMAGAD-MONDJA EZT A TUMBLR
Knockout - 6. fejezet

Figyelmeztetés! Ebben a fejezetben droghasználat említése is előfordul.

A gyomrom összeszorult attól a szörnyű sokktól, amit úgy éreztem, nem tudok elfojtani. Ő valamiféle reakciót várva nézett rám, és én annyit tudtam neki nyújtani, hogy mozdulatlanul álltam előtte. A sok butaság közül, amire csak gondolhattam, azon töprengtem, hogy udvariatlanság-e bámulni. Már biztos hozzászokott, ez nem egy tökéletlenség vagy egy kínos tetoválás, amit el lehet rejteni a ruha alatt, vagy elterelni róla a figyelmet egy vicces történettel. Az egyik legértékesebb érzékről van szó, ami segít felmérni a helyzetet és a körülöttünk lévő környezetet. El sem tudtam képzelni, mennyire elveszetté vált.

- Neked van – kezdtem neki csendesen, mielőtt újragondoltam volna – Van valamid, amivel feltörölhetném a vizet?

A kezeimet egy időre a hátam mögé fogtam, mert nem tudtam abbahagyni a remegést. Nem voltam benne biztos, hogy csalódott-e a reakcióm miatt, de összehúzta a szemöldökét, mielőtt motyogott valamit, hogy ’a konyhában’. Utána mentem, figyelmesen néztem a mozdulatait, és próbáltam megállapítani, mennyire átfogó ez a fogyatékossága. A rövid séta kevés volt arra, hogy ezt megmutassa, mert ez az otthona. Fejből tudta, mi hol van, és valószínűleg el tudná navigálni magát csukott szemmel amúgy is.

Teljesen normális volt, hogy átkutatja a szinte üres konyhaszekrényeket, eltekintve attól a nyilvánvaló ténytől, hogy vak. Bassza meg. Megköszörültem a torkom idegességemben, és Harry odafordította a fejét, mintha az ő figyelmét akartam volna magamra felhívni. Talán olyan, mintha tejüvegen keresztül látnál, vagy lehet a bal szemét sötét sziluettek homályosítják el. Ha lehunyja a jobb szemét, mit lát? Nem kérdezhettem rá, mert visszatért a törlőkendő kereséséhez. Bármikor máskor rászóltam volna a mosatlan bögrék miatt, amiket szétszórtan a mosogató körül hagyott. Egy kaotikus szentélynek tűnt, ami használt müzlis tányérokból, edényekből és egy rakás evőeszközből állt.

- Hogyan?

Hóna alatt egy guriga papírtörlővel Harry úgy nézett ki, mint egy gyerek, akitől számon kérik az összetört dísztárgyat. Talán nem ez volt a legjobb mód, de nem volt értelme kerülgetni a témát. Tudnia kellett, hogy rá fogok kérdezni.

- Mi? – válaszolt.

Volt valami idegesség abban, ahogy tartotta magát, mintha nem lenne hozzászokva, hogy valaki ilyen közvetlen vele. Vagy talán azért, mert én nem haboztam a szemébe nézni. Ő még mindig ő volt, annak ellenére, hogy milyen rideggé és zárkózottá vált.

- Hogyan történt?

Érzelemmentes arckifejezéssel azt válaszolta „Egy késsel.”

A reagálása egy erőltetett nevetést váltott ki a részemről. Keserű nevetést, mert nem bírtam felfogni, mennyire nem hajlandó beszélni. Valaha ő volt az, aki megnevetetett.

- Arra rájöttem. – a gondolat, hogy egy penge szeleteli az arcát, feszültséget okozott a hangomban. – Akkor miért? Mi történt, Harry?

Megfogott egy műanyagzacskót mielőtt visszaindult a hálószobába. A víz szétfolyt, és jóval nagyobb területen kellett feltakarítani a fapadlót. Akkor szólalt meg ismét Harry, mikor letérdelt, hogy felmérje a károkat.

- Mondtam dolgokat, amiket valószínűleg nem kellett volna.

Körültekintően sétáltam át a másik oldalra, hogy leüljek a bevetetlen ágyára. Miközben felitatta a vizet, eldöntöttem, hogy akarom-e tudni a részleteket, vagy az a legjobb, ha nem ásunk mélyebbre valami olyasmiben, amibe nekem nem kellene beleavatkoznom.

- Kinek? – kérdeztem.

- Adnak… – Harry megállt, óvatosan rám pillantott, mielőtt továbbszedte az üvegszilánkokat. – Új volt. – mondta halkan. – Ingyen kapod az első pár tablettát, hogy rákapj, és biztos visszamenj még többért.

Összeszorítottam a kezeimet az ágyneműn, miközben hallgattam.

- Drogok?

Kényelmetlenül fészkelődtem az ágyon, próbáltam feldolgozni a gondolatot, hogy „az én Harrym nem lenne ilyen buta, ő nem ilyen”. De persze, ő már nem volt az én Harrym, többé már nem. És most a fiú, aki a lábamnál térdelt a padlón még idegenebb volt számomra.

- Azt mondta legális, bár nem biztos, mennyire van jól letesztelve. De mindent kivitt innen – mutatott a homlokára – Megszabadított tőle egy időre. Újra boldognak éreztem magam.

Sírni akartam, ráordítani, de nem tettem, mert az ötlet, hogy Harry annyira elveszett, hogy csak valami veszélyes, ideiglenes és mesterséges dologban talál boldogságot, összetört belülről. Egyszerre akartam a karjaim közé venni őt, és rákiabálni.

- Nem tudtam kifizetni, és csak később tudtam meg, hogy az, akitől én is vettem, menedzseli az egyik fő vetélytársamat. Én duplán veszteséges voltam számára, szóval neki ez egy bónusz is volt, azt hiszem. – mutatott kedvtelenül az arcára.

A sérült balszeme megcsillant, követte a jobb szeme útját, de nem igazán látott. Az ajkamat lebiggyesztettem, a szemem könnyezett, és a gombóc a torkomban fenyegetően szorított.

- És otthagyott téged?

- Otthagytak. Ketten voltak. – javított ki nyugodtan.

- Te egyedül voltál? – kérdeztem remegve.

Felnézett, mikor meghallotta, hogy elcsuklik a hangom. Nem akartam ronda könnyekben kitörni, de Harry felismerte a jeleket, és mindketten tudtuk, hogy sírni fogok.

- Ne legyél feldúlt, Bo! – szinte sóhajtotta. – Már megtörtént, nem sokat lehet vele tenni.

A megnyugtatása pocsék volt, mintha nem is érdekelné, vagy inkább mintha minden emberi kapcsolatot elhagyott volna. Az ő aggodalmának hiánya ellenére is, én nem tudtam kiverni a fejemből a képet, hogy összerogyva a földön fekszik valami koszos sikátorban. Egyedül, rémülten, fájdalmak között.

- Elmentél a rendőrségre?

Még több vizet törölt fel, míg a papír át nem ázott. Aztán azt a zacskóba dobta.

- Nem, eljöttek meglátogatni a kórházba. De nem engedtem, hogy megvizsgálják az ügyet.

Idegességemben összeszorítottam a fogaim, és leküzdöttem a késztetést, hogy a vállainál fogva megrázzam őt.

- Miért nem? Ismerted a támadóidat? – kérdeztem hitetlenkedve – Azok az emberek maradandó károsodást okoztak neked. Vak vagy, Harry.

A dühös szavaimra egy ködös, hajthatatlan tekintet volt a válasz. Felállt, és így tettem én is.

- Gondolom, én nem tudom? – harapott vissza.

- Akkor meg miért nem jelentetted fel őket?

A testem csalódottan visszazuhant. Ez reménytelen volt. Mi értelme veszekedni vele? Úgy tűnt, mintha leengedne, ahogy kifújta a levegőt, amitől az izmai is megfeszültek.

- Mert tudom, hogy az gondolták, megérdemeltem. – vallotta be lágyan, fejét lehajtva szégyenében. – Úgy néztek rám, mintha értéktelen lennék, mintha csak az idejüket pocsékolnám.

- Ez a munkájuk, Harry. Segíteniük kellene neked.

Az érvem félre lett söpörve.

- Amúgy sem sok értelme lett volna. Csak olaj a tűzre. Tudom, ki volt az, de az olyan emberekkel nem játszadozhatsz, Bo.

Az arcára néztem, sötét karikák a szeme alatt, az arccsontjai még jobban kiálltak, és semmi nyoma egy mosoly akárcsak töredékének. Hiányzott.

- Azt kívánom, bárcsak ott lettem volna.

Összefonta a karjait maga előtt, védekezően és a kívánságommal nem túl elégedetten. Sosem hagytam volna, hogy erre a szintre jusson.

- Nem, nem kívánod.

- Még mindig rajta vagy a szeren?

- Nem, kaptam segítséget.

- Megsérültél máshol is?

- Nem, csak a szemem.

A rövid kérdezz-felelek körünket szomorúan bólintva zártam le, mielőtt letérdeltem, hogy befejezzem a félbehagyott takarítást. Harry tükrözte a mozdulatomat, egy pillanatig engem nézett összeráncolt szemöldökkel, ami úgy tűnt, állandó kelléke az arcának.

- Hagyd, Bo! – mondta határozottan.

A kedvesség, ami egykor ott volt a hangjában, eltűnt, és helyében csak a keserűség maradt. Ez emlékeztetett a már elavult emlékekre és a kevés önuralmára. Bassza meg Harry. Folytattam az apró szilánkok felszedését, amiket ő akaratán kívül is otthagyott. Ez nem az ő hibája volt.

- Bo! – szólt rám újra.

A türelmem ekkor robbant.

- Hogy lehettél ennyire kibaszottul hülye? – kiáltottam.

A hirtelen hangerő megijesztette őt, és visszaesett a lábára riadt szemekkel. Dadogva mondott egy választ mielőtt mindketten az erőltetett csendben maradtunk. Küzdöttem, hogy kontrolálni tudjam a lélegzetemet, annyira dühös voltam, hogy nem tudtam közben mást csinálni, és felálltam a földről.

- Mennem kell.

Ráztam a fejem, és összeszorított szemekkel fogtam vissza az érzelmek áradatát, amivel nem bírtam el. Ez nem fair. Minden vágyam az volt, hogy az összes gondolatot és érzést, amit az este szereztem, elfelejthessem, de erről lemondhattam, mikor Harry követett a nappaliba.

- Nem kell elmenned. – ajánlotta kétségbeesetten.

Harry szemeivel végignézett a helyiségen, mintha keresne valamit, amivel megakadályozhatja a távozásomat. Ez szívszorító volt, mert nem sokkal azelőtt csak villantania kellett volna egy mosolyt, és rohantam volna vissza hozzá. De most ő már nem volt elég, hogy maradjak. És ezt ő is tudta.

- Kérlek – nyelt egyet sietve. – Csak-csak maradj még egy kicsit!

A kezei remegtek, és az alsóajkát harapta gyermeki szorongásában. Ha nála lett volna egy plüssmaci, az ember azt gondolta volna, hogy még csak egy kisgyerek, aki a sírás határán áll az alvásideje előtt.

- Nem.

Elfordultam tőle a kanapé felé, és a párnákkal viaskodtam a kabátomért. Hirtelen nagyon fülledt érzés volt a viseltes lakásban, és ki akartam jutni. El kellett mennem tőle, mert folyamatosan egy olyan helyre húzott, ahonnan én reménytelenül próbáltam kimászni.

- Csak most jöttél.

Izzadt kezével beletúrt a hajába, amit kendővel fogott vissza. Nem vettem észre azelőtt, de megláttam, hogy a körmei szinte tövig vissza vannak rágva. Egy megtestesült idegroncs volt, és én pedig egy szörnyű ember, amiért megtagadtam őt.

- Nem akarok maradni.

A szavak égették a torkomat, miközben kimondtam őket.

- Lekísérhetlek.

- Nincs rá szükségem, hogy…

Azt akartam mondani neki, hogy az ajánlata fölösleges, de a mondat félbehagyva lebegetett kettőnk között. Ha a szívem nem lett volna darabokban, akkor most tört volna szét a megsemmisült tekintettől, amivel rám nézett. Az aprócska szál, ami eddig összekötött minket, el lett vágva, és mindketten ott tartottuk a megtépázott végét. A szemei már könnyeztek, a mellkasom elnehezedett.

- Kérlek! – zihálta Harry.

Majdnem kiestem a folyosóra. Az ajtót becsaptam, és végre csak én voltam. De a bűntudat és a felelősség, amit bent éreztem, ott kapaszkodott a torkomban. Odaragadt a bőrömhöz, mint az izzadság egy forró nyári napon. Félúton jártam a folyosón, mikor megtorpantam.

- A fenébe!

Örömömre szolgált volna, ha csak elsétálok, elmenekülök a rémálomból, amivé az este vált. De a saját hülyeségem miatt a táskámat a kanapéján hagytam. Elmentem volna nélküle, ha a benne lévő dolgok nem kellettek volna feltétlenül a hazajutásomhoz. Büszkeség és vonakodás miatt éreztem keserűséget, ahogy megtettem a rövid távolságot, és ismét beléptem a lakásban. Egy gyenge lökés volt minden, ami kellett a bejutásomhoz.

- Itt hagytam a – Harry?

A földön volt, levegőért szomjazott, és a hosszú, szórványos lélegzetvételei ellenére nem tűnt úgy, mint akinek jobb. Újra a nevén szólítottam, de még mindig görbeháttal ült. Ujjait a szőnyegre fektette, álla szinte súrolta a mellkasát, és azt hittem, hányni fog.

A térdeim tompa fájdalommal lüktettek, ahogy landoltak a földön. Két kezem közé vettem az arcát, hogy tudja, nincs egyedül. Kicsit felegyenesedett, és tágra nyílt szemekkel találtam szemben magam. Nem nyugtatott meg a kapkodó lélegzete.

- Én – Bo, én nem tudok…

Öleld meg. Pánik szorította a gyomromat, és azokra az emberekre gondoltam, akik a legjobban ismerték Harryt, mikor még kisfiú volt, mikor az apja jelenléte túl sok volt neki. Öleld meg.

A páratlan szempár elveszítette a fókuszt, mikor Harry perifériájába kerültem, és olyan elveszettnek éreztem őt, ahogy mögé helyezkedtem. Kezeimmel nyugtattam a hátának természetellenes ívét, miközben készültem, hogy megmozdítsam őt. Harry még mindig magába volt fordulva, míg gyengéden nem mondtam a nevét. Kissé felült, a fejét hátrahajtotta, a teste úgy keresett egy másik testet, mint egy virág a napfényt. Kihasználtam a lehetőséget, hogy a hóna alá nyúljak mindkét karommal. Mikor a nővére régebben megölelte őt, úgy képzelem el, hogy még kicsi volt, akivel könnyű ölelkezni, és nem olyan, mint ez a férfi most. A tömege nagyobb, mint amivel elbírtam, még ebben a sürgős esetben sem bírtam őt hátrébb húzni. Idegesen felkiáltottam, sarkamat a padlóhoz rögzítettem, és pillanatokkal később Harry nekem dőlt. A szívem a lapockájánál dobogott, a kanapénak dőltem támaszul. Harry a kinyújtott lábaim közé ült.

 - Jól van. – siettem megnyugtatni őt. – Rendben leszel. Próbálj meg velem lélegezni.

Szándékosan nagy levegőt vettem, hogy érezze a mellkasom mozgását maga mögött. De nem figyelt. A teste remegett, ahogy kereszteztem a karjaimat előtte. Zokogása érzelemmentes volt, mert csak a túlélési ösztöne és az oxigén utáni vágy irányította.

- Shhh.

Az asztma rohamoknak is hasonló hatásuk van. Emlékszem, ahogy láttam az unokahúgomat a földre esni fűfoltos térdekkel és ziháló mellkassal. A nagynéném a szájába tette az inhalátort, de nekem nem volt gyógyszerem Harrynek. Nem volt varázspirula vagy pipa, ami elmulasztotta volna az ő rohamát.

Harry feje a vállamon pihent, mikor kiengedtem a haját a kendőből. A mellkasa küzdött a jobbkarom határozott nyomása ellen, míg balkezemmel végigsimítottam a haján. Ezt mindig megnyugtatónak találta azelőtt, segített neki az elalvásban is. De úgy tűnt, ez már nem elég. Meglepődve ugratottam meg, mikor egy forró tenyér ért hozzá a combomhoz, a másik pedig a nyakát szorongatta, míg fel nem ajánlottam az kezem, hogy azt fogja. A kötelék, amik alkottunk, ott hevert a mellkasán a végtagok, verejtékes tenyerek és ujjbegyek kuszaságban.

Foglak, kicsi.

Életem leghosszabb négy perce telt el, és Harry mellkasa és tüdeje lelassult egy tempósan sétáló ember sebességére. Úgy éreztem magam, mintha maratont futottam volna egy csapat farkassal a nyomomban a legnagyobb nyári hőségben. Az én kimerültségem nyilvánvaló, fogalmam sem volt, Harry mit él át. Finoman ringattam őt, ahogy a pulzusa lelassult a kritikus megfigyelésem alatt. Kedvesen suttogva ígértem meg neki, hogy biztonságban van és, hogy ölelni fogom addig, amíg szüksége lesz rá.

Meggyőztem, hogy menjen aludni, míg a nevemet nem mormolta.

- Maradok, csak kérlek, ne csináld ezt megint!

- Megpróbálom.

**

Ott ültem vele, amíg evett, és kicsit csalódottan láttam, hogy a szendvics felét érintetlenül hagyja, bár legalább már ez is valami volt. A szín visszatért az arcára, és nem voltam benne biztos, hogy azért, mert jobban érzi magát vagy, mert folyamatosan őt néztem. A telefonomra pillantottam, miközben Harry a tányérját a mosogatóhoz vitte. 01:24 és kezdtem érezni a fáradtságot a végtagjaimban. Volt egy üzenetem Jamestől és egy Tifftől. Mindkettőt megválaszolatlanul hagytam.

- Tied lehet az ágy.

- Ne légy bolond, neked rendes helyen kell aludnod. – mondtam neki a fejemet rázva.

- Alszok a kanapén.

Anélkül, hogy bármi mást mondott volna, Harry eltűnt a hálószobájába. Hagytam, hogy átöltözzön, és megigazítottam a díszpárnákat a kanapén, amennyire csak tudtam. Meglepődtem, hogy az állkapcsa nem akadt ki a hatalmas ásítástól. Annyira fáradt volt, hogy valószínűleg nem változtatott semmin, hogy hol fog aludni. Akkor fordultam meg, mikor megköszörülte a torkát.

- Akarsz… – bólintott az ajtó felé.

Gyengéden rámosolyogtam, és követtem őt a szobába. A lepedőt kiegyenesítette, felszedte a ruhákat a padlóról, és kinyitotta az ablakot, hogy felfrissüljön az amúgy pangó cigarettaszagú levegő. Harry oldalt állt, mintha csak a jóváhagyásomra várna. Az a könnyedség, ami egykor a kettőnk között működött, megkeményedett, és most minden kicsit erőltetettnek tűnt. Újra kellett építeni, és én nem voltam benne biztos, hogy elég erős vagyok hozzá.

- Kérsz valamit, amibe átöltözhetsz?

Csak ekkor vettem észre, hogy más van rajta, a farmer helyett melegítőnadrágot viselt. A pólója nyakát piszkálta, mert látszott rajta, hogy kényelmetlenül érzi magát. Láttam őt a legmélyebb pontján. Öleltem végig.

- Nem, jó így. Csak… Majd alszom ebben.

Őrt állt az ajtónál, és nézte, ahogy az ágyához megyek. A takaró sötét volt, fémes szürke, gyűrött és puha.

- Bemászhatsz, én nem bábom.

Az ajánlat kedvesen hangzott, de eszem ágában sem volt. Nem voltam hajlandó megnyitni magam ilyenfajta érzelmeknek. Nem akartam magam az ágyában melengetni, hogy aztán ő lekapcsolja a villanyt, és elmenjen. Még ha Harry ott is maradt volna, ki nem állhattam a gondolatot, hogy ugyanazok között a paplanok között aludjak, ahol ő más nőknek vetkőzött le. Ez nem az az út, amin akartam menni, és minél tovább nem válaszoltam, annál inkább belemászott ez az ötlet a Harry és az én gondolataimba is.

- Jó így. – utasítottam el.

Összehajtottam a kabátomat, és a fejem alá tettem, a lábaimat pedig magamhoz húztam. Ez elég volt, hogy szinte jelentéktelennek érezzem magam a hatalmas matracon. Váltottunk pár rövid pillantás és lélegzetvételt, mielőtt Harry lecsúszott a földre. Néztem, ahogy hátradönti a fejét a falnak.

- Nem kellene még mindig harcolnod.

A véleményemre felemelte a fejét, a hosszú haja a füle körül göndörödött.

- Nem látok, ettől még nem vagyok nyomorék. – mondta enyhén összehúzva a szemöldökét.

Figyelmen kívül hagytam a keserű megjegyzését, és kicsit mocorogtam, hogy kényelmesen feküdjek. Jól jött volna egy hajgumi, de rájöttem, hogy nincs nálam, mikor megnéztem a csuklómat.

- Ők tudják? Mack tudja, hogy vak va…

- Mit gondolsz, mi vonzza be a tömeget a verekedős estéken? – kérdezte önelégülten. – Félszemre vak, és így is szét tudja rúgni valaki seggét. Az emberek szeretik az esélyteleneket.

A kis magyarázatához nem fűztem megjegyzést, mert tudtam, valószínűleg nem akarja hallani, hogy a klub ügyfeleit nem különösebben érdekli ez, amíg Harry nyeri nekik a pénzt. Őket nem érdekli Harry.

- Egyetemre jársz?

Végighúzta a hüvelykujját az öklén, ahogy felültem. Nem gondoltam, hogy én leszek a téma a beszélgetésünkben, így furcsa volt, ahogy rám nézett a válaszért.

- Igen, lent van a parton. Sussexben.

Harry megértően bólintott, és felhúzta a térdeit. A kis lámpa az ágy mellett homályos fényt adott, és különös árnyékokat vetett a falra. A szemei ragyognak a fényben, a sérült lágyabban nézett ki, inkább csak egy emlékeztető volt számára, amit magával kell vinnie.

- Angolon vagy?

- Nem, gazdasági fejlesztés és nemzetközi kapcsolat szakon. – Harry arca undorodva rándult össze, komikus volt nézni. –Nem olyan bonyolult, mint amilyennek hangzik.

- Szeretsz ott lenni?

Egyszerű kérdés volt, beleférne egy könnyed beszélgetésbe, de tudtam, hogy valójában azt kérdezi ’Boldog vagy?’

- Jó hely, vannak barátaim. Más.

Folytattuk a hétköznapi beszélgetést, a nehéz témákról áttértünk az életemre, az új életre, amit kialakítottam magamnak. Őszinte érdeklődéssel és enyhe undorral hallgatta a fecsegésemet az esszé feladatokról és a megpróbáltatásokról, arról, hogy milyen egy vékony fallal elválasztva élni egy fiúval, aki mérhetetlenül élvezi a bulizást, és utána pedig a szobájában folytatni a szórakozást. Nem meséltem neki Jamesről, vagy arról, hogy már majdnem két hónapja randizgatunk. Úgy éreztem, ez nem valami olyasmi, aminek bármelyikünk örült volna, ha megosztom.

02:15 volt az idő, és Harry próbálta leküzdeni az álmosságot. 02:17-re szétváltunk, különválasztott minket az ajtó az apró lakásban.

Nem volt kifejezetten hideg, de nem tudtam aludni. Olyan érzés volt, mint egy első éjszaka egy új helyen – új matrac és ismeretlen szoba. Nem sokáig tudtam mozgolódni, míg be kellett valljam, hogy nem tetszik a lappangó füstszag, vagy a tény, hogy ez nem Harry szobája, ez csak egy hely, ahol alszik, vagy legalábbis próbál. Ropogtak az ízületeim, ahogy megforgattam a vállamat, hogy kicsit kinyújtsam a görnyedt testem. Még így is, hogy csak a saját lélegzetvételem töltötte meg a szobát, hallottam magamban Harry korábbi küszködését. Buta dolog volt, de rá akartam nézni, hogy jól van-e.

Az ajtó halkan nyílt ki, és próbáltam magam elnavigálni az idegen helyen, ahol még fejben el kellett helyeznem, hol is vannak a bútorok. A tévé képernyője szavak nélkül villant fel, a néma képek megnyugtatóak lehetne valakinek, aki nem akar a sötétben aludni.

- Elmész? – kérdezte Harry kissé rekedtesen.

Korábban kiterülve feküdt a kanapén, de most görnyedten ült, és a szemét dörzsölte.

- Nem, csak nem tudok aludni. – vallottam be.

- Én sem.

Engedély nélkül helyet foglaltam mellette, ültünk egy pillanatig és a lélegzetvételeink biztosították a háttérzajt. Valami mozgás volt a Harry bejárati ajtaja előtti folyosón, de a zaj hamar elhalt, és ott maradtunk megint ketten.

Harry ásított.

- Gyere! – bátorítottam.

Párnát tettem az ölembe, hogy világos legyen, odahajthatja a fejét. Mindig értékelte a gyengéd érintéseket, szóval simogattam a haját, hogy lenyugtassam a gondolatait, amik megakadályozták az alvásban. Álmos pillantással nézett fel rám, és a hüvelykujjammal finoman végigsimítottam a sebhelyen az arcán.

- Olyan vagy, mint egy angyal. – mormolta Harry – Azért jöttél, hogy megments?

Beburkoltam a pihenés ígéretével, ahogy feljebb húztam a takarót. Könnyek homályosították a tekintetemet, ahogy rájöttem, hogy az minden, amit tenni akarok. Elvinni innen, megszabadítani az élettől, amiben úgy érzi, benne ragadt, szeretni őt.

- Azt hiszem, az tetszene, - fordult egyet, és az arca majdnem a hasamban nyomódott. – Úgy értem, hogy megment valaki. Az szép lenne.

Akkor a hosszú poszt, amit tegnap ígértem

Azt persze teljesen felesleges megindokolni, hogy miért megyek, indokoljanak azok, akik nem akarnak se világot látni, se ugyanazért  a munkáért több pénzt keresni jobb körülmények között mint itthon. Inkább azt mondom el, hogy miért nem szeretnék visszajönni máshogy, mint turistaként. Figyelem, egy kevés orbánozás, sok közhely, de azért legyen meg egyben. Hosszú, hosszú poszt. 

Nagyon sokáig voltam vele úgy, hogy tartozom annyival a közösségemnek, azoknak az embereknek akiket szeretek, hogy legalább megpróbálok változtatni valamin ami itt megy, mert ha mindenki elmegy, aki szeretne és tudna javítani a helyzeten, akkor aztán tényleg nullára csökken a változás esélye. Sajnos elértük azt a szintet, ahol a betett energiámat (azt az egyre kevesebbet) egyszerűen elvesztegetettnek érzem, annyi van legfeljebb, hogy valami borzasztóból nem változik horrorisztikussá és az már siker. Ez így nem megy tovább. 

Az egyik legfontosabb dolog, amire rájöttem, hogy hiába lenne változás országos döntéshozói szinten, olyan alrendszerek vannak teljesen leépülve, amiknek a javításához évtizedekre lenne szükség, már akkor, ha ezt a  nem minden szinten olyan emberekre kellene bízni, akik szinte kivétel nélkül legszívesebben pontosan az ellenkező irányba húznának.

Sokat foglalkoztam az elmúlt pár évben az oktatással és mindenhol azt láttam, hogy amerre megyünk baromi régóta, az teljes zsákutca. Voltak persze jó kezdeményezések is, de ahhoz, ami a rendszert igazán gúzsba köti, hozzá se nyúltunk. A pedagógusok nagyobb része elavult eszközökkel, kiégve próbál elavult tudást átadni (sic!) természetesen alulmotivált gyerekeknek és kamaszoknak, lehetőleg szegregálva a gyengébb tanulókat és a szegényeket, kizárva őket a későbbi boldogulás lehetőségéből, miközben a jobb helyzetből indulókat sem segíti hozzá azokhoz a képességekhez, amikkel később boldogulni tudnának, de legalább elidegeníti őket mindentől, ami nem középosztálybeli és átlagos.

Ez nem csak azért nem vállalható számomra, mert előbb-utóbb nekem is lesz gyerekem és nem szeretném, ha ilyen oktatásba kényszerülne, hiszen akkor is lesznek még alapítványi egyházi iskolák, ahová ki lehet menekíteni, hanem azért, mert ezzel garantáljuk, hogy nem lesz olyan a következő generáció sem, ami más szerepet tudna játszani a globális gazdaságban, mint a mostani. Emellett a most így élőnél sokkal szélesebb réteget kényszerítünk olyan kilátástalan nyomorba, amire a hatvanas évek óta Magyarországon nem volt példa és ezzel az a baj, hogy van egy velem született ellenszenvem a gated communitykkal szemben. 

Volt egy erős kép, ami hozzásegített a kint maradás választásához, elképzeltem, ahogy fekszem egy kórházi ágyon az intenzív osztály folyosóján és haldoklom. Ez annyira nem élettől elrugaszkodott kép, és ha egyelőre távolinak látszik is az egészségügyi állapotomból kiindulva, az egészségügy jelenlegi helyzete nem olyan, amit akár sok pénz beleöntésével messzebb tolná ezt a képet a valószínűtlenség irányába a következő évtizedekben. Orvosból nem lesz több, ahogy ápolóból se. A korrupció várható további növekedése miatt pedig a jelenleginél nagyságrendekkel nagyobb összegek nem fognak oda jutni. 

A korrupciót azért hoztam szóba a források nagyságánál, mert a tudomány mai állása szerint a korrupció mértéke fordítottan arányos az oktatásra, szociális kiadásokra és az egészségügyre fordított összegek költségvetési hányadával, egyszerűen azért, mert a hosszabb távon fenntartható helyett a rövid távon ellopható lesz a fő szempontja a döntéshozatalnak. A korrupció így nem is önmagában lesz igazán káros, mert ha el is lopja a lázárjános mondjuk fél Borsodot, attól még nem áll meg ott az élet, az igazi baj az a fókusz átcsúszása és a szabályozási őrület, ami a különböző lopni vágyó érdekcsoportok harcából és az ügyleteik elrejtéséből következik és mindent letarol, ami véletlenül az útjába kerül. Mivel pedig ez az út elég széles, így kevés terület marad érintetlenül, és itt most egy kevéssé bátorító de annál szolidárisabb pillantást vetek a felvonóellenőrző szakemberekre. 

A korrupciót azért említem a hosszabb távon ellehetetlenítő tényezők közül, mert teljesen átjárja a társadalmat, és az egész rendszer tulajdonképpen köré épül, a mindenféle csoportoknak jutó feudális jellegű kiváltságoktól egészen az EU-s pénzek elosztásának brutálisan alacsony hatékonyságáig. Azért nem fog ez változni, amiért nem változott a Horthy rendszer után, vagy a rendszerváltáskor. Mindenkinek vannak rokonai, akik vágynak a koncra, és bár a Fidesz elképesztően hatékony koncelosztó gépezet, egyszerű leváltásával strukturálisan nem fog változni semmi. 

Ami még nem fog változni, az a mentalitás. Volt olyan ember, akit meg tudtam győzni mondjuk arról, hogy a cigányoknak ugyanannyi joguk van itt élni, mint nekem, vagy neki, vagy más olyan alapvető dologról, amin már minimum hatvan éve nem kellene iskolázott emberrel vitatkozni, de azért ilyen vitákkal nem szeretnék további évtizedeket tölteni. 

Ebből a szempontból is van jelentősége annak, hogy a Jobbikon kívül nem látok olyan politikai erőt, ami akár csak közelítőleg is hasonlítana egy váltópártra, ami így, hogy a Fidesz állampárttá nőtte ki magát és választáson gyakorlatilag lehetetlenné vált a leváltása, inkább csak azért fontos, mert ez az emberek politikai gondolkodása az általános világnézetükre is kihat, illetve a médiába áramló pénz is nagyobb részt politikai alapon oszlik el, tehát azok felé megy, akik ezeket a magyar jobboldalon általános, beszűkült hülyeségeket nyomják, amitől a kapitalizmusellenes (vagy inkább gazdasági racionalitást tagadó), xenofób, cigánygyűlölő, szegényellenes, múlthamisító vélemények az egyedüli mainstream narratívaként élnek tovább, a Fidesz és a Jobbik pedig ebben a térben harcol egymással a választók kegyeiért és az ebbe a narratívába belehelyezkedés feltételévé válik a politikai küzdelemben való részvételnek (Lásd: LMP-s próbálkozások). Persze, mindig lesz Magyarországon mondjuk kétszázezer ember, aki eleget tud a világról, hogy ezeken túllépjen, de az legfeljebb néhány tüntetésre elég, másra nagyon nem, így meg elkezdeni se fogja senki a szükséges átalakításokat, nemhogy évtizedek alatt végigvinni őket. 

Szóval, viszlát, és kösz a halakat. 

Soha nem voltam ebben az állapotban. Mintha minden porcikám remegne a boldogságért. A röpködő pillangók a hasamban. Ők sem bírták már..feladták. Elavultak, mint a lelkem.

Tamás (40)

- Szerencsére, lekopogom, sikerült visszamenni a szakmába. Az egészségügyben dolgozom, mint altatós szakasszisztens, megvan a vizsgám. Nem minden hajléktalan olyan, hogy nincs végzettsége, bár sajnos vannak elavult szakmák a legtöbb sorstársnál. Nekem szerencsém van, hogy ez pont olyan szakterület, amiből mindig hiány van. Nagyon sok kórházba bér-aneszteziológusok mennek! Az altatóorvos másik kórházból átmegy és elvégzi a narkózist, mert másképp állna a műtő. Akár nagy távolságokra is, mert például Baján egy pécsi orvos altatta az egyik ismerősömet.

- Marad szállón, vagy keres albérletet?

- Egyelőre még maradok szállón, egy kis talonpénzt össze kell szedni. Az egészségügyi fizetés, bár nem rossz, de még nem tudok azért albérletbe menni. Egy albérlet mondjuk ötvenezer, az még nem lenne gond, de a plusz kéthavi kaució, plusz rezsi, itt kezdődik a probléma. Nem az utcán élek, hanem szállón, vannak céljaim, dolgozom, már ez is kitörés, én így ítélem meg.

youtube

Makacs dolgok: “Meg fogjuk hódítani az országaikat”

A jeruzsálemi Templom-hegyen, a lerombolt zsidó Szentély helyére épített Al-Aksza-mecsetben elmondott beszédében, Muhammad Ajed sejk azt állította, hogy az európai országokat nem könyörületből fogadják be a menekülteket, hanem azért mert munkaerőre van szükségük. “Meg fogjuk hódítani az országaikat”, mondta egy az internetre 2015. szeptember 11-én felkerült videóban.

Az imám felszólította az Európába menekült muszlimokat, hogy csináljanak sok-sok gyereket az „eljövendő kalifátus” nevében, hogy így hódítsák meg a kontinenst.

„A sötét éj hamarosan véget ér, mi pedig eltapossuk Európát Allah akarata szerint” – jósolta az imám. „Németország nem egy könyörületes ország, melynek az a célja, hogy befogadja a szíriai, iraki és palesztin menekülteket, őket csak a munkaerő érdekli” – mondta a prédikátor. „Európa szíve gyűlölettel van átitatva a muszlimok iránt. Azt szeretnék, ha halottak lennénk” – mondta az imám. Majd figyelmeztette az európai államokat, hogy a muszlimok össze fognak gyűlni az „eljövendő kalifátus” nevében, s ha az európai országok nem fogadják be őket, akkor hadseregeikkel fognak visszatérni hozzájuk.

Az imám szerint „Európa elavult és elöregedett, emberi megerősödésre van szűksége. Nincs erősebb, mint az az emberi erő, ami velünk muszlimokkal van.” Ezt követően felszólította társait, hogy szaporodjanak, hogy így foglalják el a kontinenst.