egyszerre

Gyűlöllek azért amit tettél. Megismertél, elmesélted az életedet. Azt akartad, hogy belédszeressek, hát megkaptad. De miután megtudtad, hogy nem olyan vagyok mint te eldobtál. Elsőnek azt éreztem, hogy te más vagy, hogy te nem olyan vagy mint az összes többi, de tévedtem. Sikerült azt elérned, hogy miattad sírjak 2 napon át. Ès mégis szeretlek. Gyűlölöm magam azért hogy szeretlek, és téged is azért, mert ezt tetted velem!
—  az élet úgyis vissza fogja neked adni. De én mégis azt akarom, hogy szeress.. ~KB~ . És remélem a barátaid ezt is el fogják hozzád juttatni ahogy a verseddel is tették!
Néha nem annyira jó negyven évesnek lenni

van egy lány, akin komolyan elgondolkoztam, hogy el tudok-e nála klasszabbat elképzelni, egyszerre fantasztikusan szép és fantasztikusan intelligens, illetve inkább fantasztikusan intelligens és emellett fantasztikusan szép is.

csak 26 éves, 14 évvel fiatalabb nálam :-(

Ami azt illeti nem vagyok tul jol. Napok ota alig eszem, ket falatnal tovabb nemigazan jutok es alig alszom.
Nem tudom mikor lesz mar vege ennek. Azt hittem hogy a legrosszabb erzes az, mikor egyszerre faj minden ott legbelul. De most tapasztaltam egy ujat! A legrosszabb mikor egyszeruen nem erzel semmit! A siras nem megy, nem tudod hogy es mivel fejezd ki azt, ami ott legbelul van.
Es en ezt elszeretnem hagyni.
Jol szeretnek lenni.

A kis gyufaárús lány

A Kegyetlen hideg volt, hullott a hó, és már sötétedett; az esztendo utolsó napját mutatta a naptár. A kemény hidegben egy szegény kislány járta a sötétedo utcákat, hajadonfott és mezítláb. Amikor elindult hazulról, még volt papucs a lábán, de annak nem sok hasznát vette. Mert a papucs nagy volt, igen nagy - az édesanyja hordta valamikor -, s ahogy két arra vágtató kocsi elol a járdára ugrott, egyszerre maradt le a lábáról mind a két papucs. Az egyikkel egy suhanc szaladt el - azt mondta, majd bölcsonek használja, ha megházasodik, a másikat pedig meg sem találta a szegény kislány.

Mezítláb járta hát az utcákat, és kicsi lábát kékre-vörösre csípte a kegyetlen hideg. Rongyos kis kötényét összefogta: egy halom kénes gyufa zörgött benne, egy skatulyát meg a kezében szorongatott. Egész álló nap hiába kínálgatta portékáját, egy szál gyufát sem vettek tole, és alamizsnát sem adott neki senki. Éhesen és hidegtol reszketve vánszorgott tovább; szívszakasztó látvány volt szegény. Csillogó hópelyhek tapadtak szépen göndörödo, hosszú, szoke hajára, de nem is gondolt vele.

Az ablakokból ragyogó világosság és sült liba pompás jó szaga áradt ki az utcára, hiszen ünnep volt, szilveszter este. A szegény kis teremtésnek folyton csak ez járt az eszében.

Behúzódott egy zugba, egy kiszögello ház sarka mögé, s maga alá húzta csupasz lábát. Ott még jobban didergett, majd megvette az isten hidege, de hazamenni nem mert, hiszen egész nap egy garast se keresett, s az apja biztosan veréssel fogadná. Különben otthon se jobb, padlásszobájukban farkasordító hideg van, a teto hasadékain besüvít a szél, hiába tömték be szalmával meg ronggyal a nagyobb réseket.

Már egészen meggémberedtek a kis ujjai. De jó lenne egy szál gyufa, csak egyetlenegy szál! Ha kihúzna egyet a skatulyából, odadörzsölné a falhoz s meggyújtaná, a lángjánál megmelegíthetné a kezét. Végre rászánta magát, s meggyújtott egy szálat. Milyen vidáman sercent, s hogy lobogott a lángja! Fényes volt és meleg, mint a gyertyaláng, s a kislány boldogan tartotta fölébe a kezét.

Csodálatos láng volt az! A szegény kis gyufaárus lány úgy érezte, mintha szép rézteteju, rézcsövu vaskályha elott ülne - olyan jó volt nézni a tüzet, olyan jólesett melegedni mellette! Már a lábát is kinyújtotta, hogy átjárja a meleg, de abban a pillanatban kilobbant a gyufaláng, eltunt a vaskályha, s a kislány ott ült a hideg falszögletben egy gyufacsonkkal a kezében.

Elovett egy másik gyufát, meggyújtotta. Odahullt a fény a falra, tenyérnyi világosságot vetett rá, s azon a helyen átlátszó lett a fal, mint a tiszta üveg: a kis gyufaárus lány beláthatott a szobába. Hófehér terítovel letakart, nagy asztal állt odabenn, finom porcelánedények csillogtak rajta, s a közepén aszalt szilvával, meg almával töltött sült liba illatozott. S ami a legcsodálatosabb volt: a sült liba egyszer csak kiugrott a tálból, s késsel-villával a hátában, bukdácsolva indult a kislány felé. De jaj, megint ellobbant a gyufa lángja, s nem látszott más, csak a puszta, hideg fal.

Újabb gyufát gyújtott: fényénél gyönyöru szép karácsonyfát látott, még szebbet, ragyogóbbat, mint amit karácsony este a gazdag kereskedo szobájában, amikor belesett az üvegajtón. Ott ült a fal alatt, s nézte a száz meg száz gyertyát az ágak hegyén, a tarka díszecskéket, amiket eddig csak kirakatban láthatott. Már nyújtotta a kezét, hogy levegyen egyet, de akkor megint kihunyt a csepp láng, és a sok karácsonyi gyertya lassan a magasba emelkedett, föl egészen az égig, s ott csupa tündöklo csillag lett belole. Egyszer csak kivált közülük egy, s lehullott; ragyogó fénycsíkot hasított a sötét égen.

- Valaki meghalt! - mondta a kislány; emlékezett rá, hogy a nagyanyja, az egyetlen, aki jó volt hozzá, s aki már rég meghalt, egyszer azt mondta: “Valahányszor lehull egy csillag, egy lélek áll az Isten színe elé.”

- Megint odadörzsölt egy szál gyufát a falhoz, s egyszerre nagy világosság támadt körülötte. A tiszta fényben ott állt rég halott nagyanyja, és szelíden, hívogatóan nézett le kis unokájára.

- Nagyanyó! - kiáltott föl a kislány. - Nagyanyó, vigyél magaddal! Tudom, hogy itt hagysz, ha a gyufa végigég, eltunsz, mint a meleg kályha, meg a sült liba, meg a gyönyöruséges szép karácsonyfa! Ne hagyj itt, nagyanyó!

És gyorsan a falhoz dörzsölt egy egész csomag gyufát, hogy marassza a kedves nagyanyót; a sok gyufa olyan fényességet árasztott, mintha a nap sütött volna.

A nagyanyó sohasem volt ilyen szép, ilyen eros. Karjára emelte a kislányt, s felemelkedett vele; magasra, igen magasra, ahol nincs hideg, éhség, félelem, ahol csak öröm van és fényesség.

A hideg reggelen ott találták a kis gyufaárus lányt a házszögletben: kipirult arca mosolygott, de élet már nem volt benne, megfagyott a csodákkal teli éjszakán. Ott feküdt a halott gyermek újesztendo reggelén, körülötte egy halom gyufásskatulya és sok-sok elégett gyufaszál.

- Melegedni akart szegényke! - mondták az emberek. Nem tudta senki, mennyi gyönyöruséget látott, s milyen fényesség vette körül, amikor nagyanyja karján mindörökre elhagyta ezt a sötét világot.

‘ Meg kell erősíteni a magyar-szerb határzárat, ezért egy újabb kerítéssor létesül a határszakaszon a legmodernebb technikai eszközökkel – közölte Orbán Viktor miniszterelnök pénteken a Kossuth Rádió 180 perc című műsorában. A kormányfő azt mondta, a már meglévő mellé egy “masszívabb védelmi rendszert” kell felépíteni, ezért az újabb kerítéssor egy “komoly létesítmény” lesz – a műszaki tervek már készülnek -, amely több százezer embert is fel tud tartóztatni egyszerre.”

Egy kerítés nem kerítés,
két kerítés már valami.

Ez a pillanat

Ez a pillanat az enyém, szemem lecsukom.
Te és én soha nem leszünk Mi. Tudom.
Elképzelhetem, vágyhatok rá, álmaimban létezhet,
De a szerelem nyila már megint utat tévesztett.

Ez a pillanat az enyém, egy mély légvétellel,
Különös emlékeket őrizhetek álomba illő képekkel.
Elképzelhetem, vágyhatok rá, álmaimban létezhet,
De ez nem a mi love storynk, ez nem az az évezred.

Ez a pillanat a miénk, szívünk egyszerre ver, egyezik,
Csak a fájó múlt darabjai ezt az örömöt is elveszik.
Most létezik, most élvezem, most élem meg tejesen,
S nem várom az élettől, hogy valaha is szebb legyen.

Mikor a test öregszik, egyszerre annyi minden más.
Aki tegnap fontos, mára elfelejtem már.
Nem számít többé, úgy válunk köddé.
Lehet, hogy fáj, nem is emlékszem majd rád.
Mikor a test öregszik, egyszerre annyi minden szép.
Ezernyi emlék, millió elfelejtett kép.
Nem számít többé, úgy válunk köddé.
Lehet, hogy fáj, nem is emlékeznek rám.

Az első szerelem minden volt egyszerre. Az a fajta, amit soha nem felejtesz el. Soha nem próbálod, soha nem akarod, olyan nagy szerelem, olyan erős, hogy sosem múlik el, sosem fakul meg, sosem halnak ki belőle az érzések. Az a szerelem, amiért harcolsz, az a fiú, akiért harcolsz.
—  Végtelen szerelem
Bizony, elsírtam magam, hogy elvitt az autóbusz. A fák közül, amelyek eltakarták, egy darabig még hallatszott a motor zúgása. Szomorú volt, de legalább tőled jött. Gondolatban kísértelek, a te szemeiddel néztem ki a tájra, a te képzelt képzeleteddel gondoltam vissza rám: egyszerre voltam veled és magamban, egyben voltam kettő, te meg én, nagyon nehéz volt elszakadnom tőled.
—  Szabó Lőrinc egyik leveléből,melyet Korzáti Erzsébetnek írt
Ma két álommelót utasítok vissza, mert már egy harmadik, ami még jobb.

Két éve azt mondta Kaufer Virág, el se gondolkozzak olyan melón, amire nem térden csúszva kérnek fel. Akkor azt gondoltam, Virág nincs magánál. Hát azóta elég sokat szívtam, az elmúlt egy évben fordítottam, ami a magamfajtának a szakmai remeteséggel egyenlő, közben többnyire fillérekért vagy ingyen vállaltam tévés, rádiós, videós, sajtós melókat, leginkább mentálhigiénés okokból - hogy egyben tartsam magam. Persze volt olyan is, amiért értelmezhető pénzt kaptam, de ez töredéke volt a munkáimnak.

Május óta viszont úgy kell levakarni magamról a felkéréseket. Júniusban három melót toltam egyszerre, ebből egy napi 13 órát követelő előadás művészeti vezetését mellette fordítottam, tanácsot adtam és még el is költöztem. Fogalmam sincs, hogyan lehetséges, hogy ez sikerült. Utána egy hónapig az arcomon feküdtem.

Ma visszaadok egy szerkesztői állást és már tíz óra előtt nemet mondtam egy egészen szuper szervező és előadó pozira. Helyettük tanácsot adok, írni és filmezni fogok.

Továbbra is ocsmány szarul érzem magam, de legalább a meló egyenesben van - az az önbecsülésem mintegy harmadát teszi ki. Másik egyharmadot a gyermekem aznapi hangulata határoz meg , tíz százalékot, hogy az adott évben mennyi befőttet tettem el, a maradékot a hőmérséklet, a páratartalom, a családtagjaim, a férfiak és a tőzsde befolyásolják.

apukám és a kortárs könnyűzene
  • apa:és azt tetszett tudni, hogy összevonják a kórházakban a szemészetet meg az ortopédiát?
  • nagyim:
  • apa:hát hogy egyszerre tudják vizsgálni a nézését meg járását.
  • nagyim:
  • én:jól van apa, mindjárt itt a vihar, sopronban már esik.
  • apa:emlékszem!
  • én:
  • apa:képben vagyok ám!