didus

anonymous asked:

how would daniel comfort you when you're sad? can you pls write it in the bullet point scenario form pls i love your writing!!

  • you’re always hesitant to call/text him because you’re worried that he’s busy so most of the time you end up bottling it up
  • one day he finally found time and visited you only to find you laying on the couch with an arm over your face with some wet tears staining your cheeks and you just looked so…..vulnerable and weak
  • “hey babe? are you all right?” and immediately after he said that he was like dammit kang daniel of course nOT
  • you sat up so that he could sit next to you on the couch but you didn’t say anything bc like…you rly didn’t want to be a burden to him with your troubles
  • this is where daniel grabs your head and let it rest on his huge busan shoulders
  • he’s actually not TOO good with knowing how to comfort people when they’re sad and usually he’s very forward like “oh screw him he doesn’t matter” 
  • he’s the type to follow logic rather than feelings kind but even though his words may not do the best effect he gives the BEST physical comfort
  • it feels so warm and safe in his arms like everything will be okay as long as you have him
  • your head on his shoulders and his hand gently rubbing your waist….the feeling is so soft and nice
  • he even leaned in to kiss your tears and then tried really hard to not laugh bc that was like some ong-level cheese he did
  • u sniffed and was like babe that was so cheesy and daniel just couldn’t help but laugh a lil and apologize with another kiss on your neck
  • he grabs your hand at this point and asks if you wanna just walk around town and window shop and just have a cute lil you-and-me day
  • daniel: anything else i can do for you babe?
  • you: can i feel your abs
  • daniel:
  • daniel:
  • daniel: sweats
  • you: i was kiDDING
  • in the end you may slowly tell him about what actually happened during the walk
  • daniel may not be the best at using his words to help but he’ll listen attentively and just holding his large busan hands gives you the strength you need to get through whatever it is
  • that and his cute ass bunny smile how can u not feel better knowing that this man has such a cute bunny smile and that it’s all yours 

Originally posted by kngniel

peter and the starcatcher sentence meme
  • "When I was a boy, I wished I could fly."
  • "What? Girls dream."
  • "Nothing is forever. That's the rule. Everything ends."
  • "And so our story begins."
  • "GOD SAVE HER!"
  • "Orphans! Most useless creatures on earth."
  • "I hate, I hate, I hate grown-ups!"
  • "Can you keep a secret?"
  • "Dodo: a fat, clumsy bird, hence the Latin name, Didus ineptus."
  • "Your eyes're green as the sea... and your hair's wavy, too."
  • "Left me widowed at fort--er, thirty."
  • "He fed me worms!"
  • "I'm the leader!"
  • "If you're so smart, how come you're stuck on this dirt-bucket?"
  • "We have important things to do."
  • "Do you write poems about pie?"
  • "Ever notice, ______, the more you claim leadership the more it eludes you?"
  • "Oh snap!"
  • "Oh, for the wings, for the wings of a dove..."
  • "Life is meant to be horrible!"
  • "The thing we did...against impossible odds."
  • "Parrots have taken over your ship? Well, what genius brought parrots--?"
  • "PIRATES! We've been taken over by pirates!"
  • "When you say sand, do you mean the utterly worthless granular material one associates with the water's edge?"
  • "So, bedtime stories? Not a big priority, okay?"
  • "D'ya want some tea?"
  • "How do you eat this?"
  • "WANT THAT TRUNK!"
  • "LASAGNA!"
  • "Sticky pudding. It's so good...."
  • "We're foreigners--that's what we're for!"
  • "You abused the concept of the theatre collective--it was too much for me."
  • "'What kiss', she says."
  • "My bloomers have stood up to stronger wind than this!"
10

131 éve született, 51 évet élt, és mindig a szívembe markol, mikor látom egy-egy irodalmi személyiségnél az 1880-as évek beli születési dátumot, és hogy 1936-nál sok-sok évtizeddel többet éltek. Bár így is teljes és rendkívül sokszínű a Kosztolányi életmű, mégis fájó pont a számomra, hogy nem végelgyengülésben halt meg, közeledvén a századik évéhez… Bár megélhette volna a századikat a mi csodálatos, szeretnivaló Didénk!


,,Kinek meséljem el, hogy annak lássa, aminek látni kell – kit érdekelhetne mohóbban, szilajabban, okosabban és nemesebben, mint Téged, Didus, a temetésed, amiről megígértem, hogy beszámolok? Mert próbáltam erre gondolni és amarra az élők közül és kisült, hogy mindig újra az jön ki belőle, ahogy ott állok, koporsód mellett a könnyezők között: mit szólnál, Didus, a temetésedhez? Mert ez már, úgy látszik, nem megy másképpen, s ez már így lesz velem, egy életen át, nem segít rajta, hogy meghaltál: ha valami nagyszerűen szépet, vagy nagyszerűen szomorút látok, élek át, vagy akárcsak hallok vagy olvasok – gépiesen jelentkezik a kérdés, mit szólna ehhez Desiré? Aminthogy, ugye, Nálad is sokszor volt ez így: ezt el kell mesélnem Fricinek. Hiszen egy életen át játszottunk, mindig játszottunk, izgatottan és lelkendezve, a Szerepet játszottuk ezer álarcban, mélyebb szenvedéllyel, mint a tulajdon magánéletünk komédiáját.

Egymásnak játszottunk, egymás közönsége s színésze s ezer szerepben a téma mindig ugyanez volt: a konvenciók mérhetetlen üressége és értelmetlensége. Húszéves korunkban aztjátszottuk, hogy két húszéves fiú vagyunk: Kosztolányi Ádám és Karinthy Gábor, apáink, a kivénült
írók, meghaltak, vagy eltűntek és most miénk az élet, miénk, akik meg se születtünk. Aztán sok mindenki voltunk még, mások, idegenek, más korban és időben és helyen és megint magunk, öregen és fiatalon, szegényen és gazdagon, csak másutt, mindig másutt és másképpen, ahogy a komisz valóság diktálja a tér és idő kegyetlen ketreceiben. Ültünk egymás halálos ágya mellett és álltunk egymás temetésén, s mondtuk és éltük a konvenciókat és fuldokoltunk s a könnyünk csurgott a nevetéstől.

Most már látom: nem a halált nevettük ki, hanem az életet.

Emlékszel, Didus, a legutolsó temetésre, ahol együtt voltunk? Egy nagyon kedves barátunkat temették, akit mind a ketten gyöngéden szerettünk. Könnyes volt mindkettőnk szeme, de egyszer csak, ott a ravatal szélén, megbotlottam valamibe: lenyúltam érte és szótlanul megmutattam Neked: egy darab szépen csomagolt toalettszappan volt. Egymásra néztünk és szótlanul kifordultunk a halottasházból, hogy botrány ne legyen – ugye, csak mi ketten tudtuk és éreztük a homéri komikumot, a kimondhatatlan értelmetlenséget, amivel ez a tudjisten honnan odakerült szükségleti cikk jelképezte nekünk élet és halál összefüggését.

Didus, a Te temetéseden nem történt efféle furcsaság, ha csak az nem, hogy látod, én álltam ravatalodnál, s nem Te az enyém mellett, de hát nem mindegy?”