convo:december

56. nap - Pont, mint december tizenhatodikán...

Emlékszel még február tizenhatodikára? 
Aznap este nagyon hideg volt. Éppen hazafelé tartottam az iskolából, ahol egész nap segítettem. Kimerült voltam, csak azt vártam, hogy otthon, a kandalló előtt megigyak egy bögre forrócsokit. 
Éppen befordultam az utcámba, amikor nekimentem valakinek, ennek következtében a kezemben lévő dolgok a földre estek. “Elnézést!”, motyogtam, majd ránéztem az illetőre.
Te voltál az.
Ott álltunk, némán és mozdulatlanul. Zsebre dugott kézzel, rezzenéstelen arccal, jeges tekintettel néztél rám.
Olyan érzésem volt, mintha most látnálak előszőr, mintha csak egy ismerős arc lennél. Ez nem az a fajta “cuki kis pillangók repkednek a gyomromban” érzés, most a “gyűlöllek” és a “szeretlek” vívta a következő világháborút. 
Nagyot nyeltem, készen állva, hogy megszólaljak, de nem, nem hagytad. Nemes egyszerűséggel kikerültél, elmentél mellettem. Otthagytál, pont mint december tizenhatodikán, szavak nélkül, mintha a közös emlékeinket csak álmodtuk volna és igazából nem is ismernénk egymást.