botot

Csinálok egy új startupot, ami automatizálja a lakájmédiát

Mert voltaképp tök pazarló ennyi töketlent fizetni. A technológia ma már épp eléggé fejlet, egyszerű botokkal lehet absztrakciókat vagy fordításokat készíteni a hírekből. Ezek a virtuális újságírók sokkal több outputot tudnak termelni, olcsóbban, mint akárhány fizetett troll. További előnyük, hogy nincsenek morális aggályaik, nem húzzák meg valahol a határt, és megverni se lehet őket, ha túlmennek egy határon - egyszóval a jövő gyűlölete a gyűlölni tudó robotoké lesz.

Nem kell más hozzá, csak betanítani az algoritmust, hogy megadott szavakhoz milyen konnotációkat társítson. Ennek nagy mestere már most is a Habony-művek, gazdag korpusza van ezeknek a képzettársításoknak, hogy CEU = Soros = Bevándorlók, Jobbik = csicskák = Simicska, liberálisok = kígyóvállúak stb. Sőt, még különböző perszonákat is lehet alakítani attól függően, hogy melyik portál vagy firkász anyagain tanítjuk be a gépezetet. El lehet képzelni a mérsékelt jobbos botot, ami a mandiner cikkekből tanult be, vagy a fröcsögőt, ami kizárólag Bayerből dolgozik.

Voltaképp a kommenteket is ugyanúgy lehet helyettesíteni ezzel a metódussal, nem kell többé a firkászoknak munkaidőben egymás cikkeit kommentelgetniük, hogy többnek látszanak.

A Habony 2.0 sokkal hatékonyabb lesz, a narratíva formálásához nem kell ezt a bajos, drága emberapparátust fenntartani: ott lesz az egész egy vezérlőpanel alatt, igazi webkettes UI lesz, bekötve egyenesen Orbánék belső körébe.

Szerintem a proof of conceptet pár száz millióból össze lehet rakni, igazán aprópénz: a nagy gurítás azonban a jövőben van. A fejlett videó- és hangmanipulációs algoritmusoknak köszönhetően a jövőben Kósa Lajosokra vagy Rezsi Szilárdokra sem lesz szükség. Egyből a TV2 képernyőjére kerül a CGI-Fideszes, aki még az újságírói kérdésekre is képes lesz real time reagálni, hisz a legtöbb dolgot csuklóból kezeljük.

Persze ezek a gépek néha hibáznak, valami oversight kell rájuk, de hát a mostani wetware gárda is dob néha olyan sytem faultot, hogy hetekig azon röhögünk kínunkban, úgyhogy nem maradnánk vicces coub-ok nélkül a NER Szárnyas Fejvadász verziójában sem.

mire jó a szex

Nem volt különösebben vad aktus, nem féltem vagy valami, de mégis gyanús lett valami miatt. Amikor rájött, hogy én is gyanakszom, na utána kezdődtek a bajok. Utána lett olyan küzdős, erőszakos, ő nem engedett én pedig menekülni akartam, ha lehetőséget láttam, akkor legyőzni őt, mindeközben persze még a saját vágyaimmal küzdöttem. Naná, hogy veszítettem. Ő rajtam maradt vagy magán tartott én pedig beleélveztem. Nagy robbanás, testi ürülés. De neki nem volt elég. Már nem csak az orgazmusom kellett neki, hanem a csúcson továbbvitte és kiszívta a velőm, a csontjaimat. Minden egyes csontot átrántott a farkamon. Még tiltakozni sem volt időm, mert csontok nélkül mozogni sem tudtam. Leeresztettem, mint egy guminő, csak én húsból és bőrből lettem lapos. Csontok nélkül csak egy izommmassza voltam, de valamit kezdenem kellett. Ő körbejárt és nyugtatott, hogy nincs szükségem csontokra, gerincre, koponyára fogakra. A test okos, elegek az izmok. Farkam is pont olyan izom, mint az össze többi, csak pumpáljam a vért az izmaimba, az majd felfúj, kitölt és nem lesz többé szükségem csontokra és minden cselekedetem orgazmikus élmény lesz. Bárhogy erőlködtem, nem tudtam uralni a véremet, csak lötybölődött a testemben, nem töltötte fel a lábam, hátam, kezem, fejem, ajkam, hogy mondani tudjak valamit. A legnagyobb kunszt, hogy a középső ujjamat megtöltöttem vele és megmutattam neki! Van egy másik út, mondta, és elővett egy vesszőt, botot. Ha elég sérülés éri az izmot, megfelelő mennyiségű trauma, az vérrel tölti meg a sérült részt, megduzzad, kemény lesz. Csak eleget kell bántani és újra jársz majd, utána felgyújtalak és kemény kérget pörkölünk rád, hogy konzerváljuk az állapotodat. Még megrettenni sem volt időm, mert elkezdett ütni vágni a bottal, vesszővel, mintha az ő élete múlna rajta. fájdalom, kín. Csépelt ahol ért, combom, hasam, farkam, fejem, tarkóm, seggem, talpam, szemem szám. Már hólyagosra duzzadt mindenem, felpuffadt és kitöltődött a fájdalomtól az egész testem, minden sejtje. Szemen vágot és felnyílt a szemhéjam, már láttam is, ahol készíti a benzint, locsolta és marta minden sebem, szemem. Sikítottam, üvöltöttem, kalimpáltam, amíg fel nem keltett a feleségem. 
Utána életemben először, té mínusz egy hónapra, azt álmodtam szép gyerekem születik majd. 

Halp

Van valakinek vak, vagy gyengénlátó ismerőse, aki használ botot? Metró felé/lépcsőn mennyire effektív a bot?

Az történt, hogy életemben először adódott lehetőségem segíteni egy vak embernek, de nagyon zavarba jöttem a lépcsőn, hogy baszki, mit csináljak? Lépcsőfokonként nyilván kurva gáz, ha szólok, de ha van egy pihenő a lépcsőn, vagy ilyesmi, akkor jó, ha szólok, vagy már bunkóság, mert a bot jelzi? Jézusom, annyira struggle, hogy szóltam neki a pihenőn meg a lépcső végén is, hogy inkább másik kocsiba is ültem:(

Mekkora egy dobverő?

Van-e értelme egy bővebb rövid nadrágon egy nagyon keskeny hosszúkás zsebnek amibe bele lehet csúsztatni vagy az ember úgyse szorongatja, hanem lebassza valahova? Úri túlzás, gagnek elmegy, vagy hasznosítható ötlet? Vagy az van hogy túl hosszú ezért olyan mintha botot dugtak volna a gatya szárába?

Other question: átlag férfi mitcipel magával? Táskát nem az fix.

Szóval úgy történt minden,
Ahogy az lenni szokott:
Én epedtem érted,
Te dobtál, mint egy botot…

Hozzászoktam ehhez,
De Tőled nem vártam ezt.
Szerettem volna,
Ha kettőnk közt több lesz.

De Te nem vetted észre,
Hogy én erre gondolok,
Ne is térjünk vissza
Erre a részre.

Maradjon minden úgy,
Ahogy eddig is volt,
Így legalább nem leszek
Az életedben sötét folt.

kibaszott újtunbli

Bede múltkori kérdésére, hogy mikor jött el az a pillanat az életedben, mikor először láttad, hogy valaki teljesen reménytelen: tizenöt lehettem, és az apám volt az az ember.

Apai dédapám béres volt a Horthy-korszakban, volt tíz gyereke, ivott mint a kefekötő, végül mikor megunta a kilátástalan nyomort, felment a padlásra és felakasztotta magát. A tíz közül az egyik gyerek, apai nagyapám feljött Pestre, rendőr lett belőle. Ötvenhatban megsérült, utána már csak őrszolgálatra osztották be. Valamikor a hatvanas évek végén egy télen bevittek egy prostit a rendőrségre, nagyapám volt az őr, a csaj könyörgött neki, hogy a harisnyáját hadd tartsa meg, mert hideg van a zárkában. Megengedte, reggelre a nő ott lógott a rácsról. Nagyapámat leszerelték, ő is már csak az ivással foglalkozott ezek után, napi egy üveg kommersz barack, aztán hetvenkettőben egy nap ő is megunta az egészet, felment a padlásra és felakasztotta magát.

Apám egész életemben ivott, eleinte csak kicsit, aztán sokat, sör-unikum kombókat számolatlanul. Bántani sose bántott senkit, inkább olyan szomorú részeg volt, hazajött, ledöglött a kanapéra, elaludt a tv előtt ruhában, kész, másnap ugyanez.

Gyerekkoromban gyakran elvitt engem is, kaptam egy kólát vagy valami hasonlót, beleitta magát az orromba az a fura savanyú szag. Nem is szeretem az ilyen szagú kocsmákat azóta sem. A tinédzserkorom viszont azzal telt, hogy persze eleve lázadtam, mint minden tinédzser, plusz megvetettem, lenéztem, gyűlöltem őt azért, amivé lett: az én valaha okos és nagy apám most egy tehetetlen roncs, aki munkahelyről munkahelyre bukdácsol, aztán már azt se, csak elissza a rokkantnyugdíját, amit akkoriban mindenki elintézett, mert ez volt a norma.

Inkább azt akartam, hogy meghaljon. Minél előbb, annál jobb. Legyünk túl rajta, más már úgyse lesz ebből. Terveket szövögettem, hogy hogyan segítsek neki. Kikötöm az övét és fának megyek az autóval. Vagy megmérgezem. Leszúrom. Agyonverem. Szerencsére ezek mind csak tervek maradtak és szerencsére akkor még nem adták a Breaking Bad-et.

Egyetlen alkalommal bántott bárkit is, az én voltam, tizenkilenc évesen, beszóltam neki valamit, erre felkapta nagyanyám botját és kijelentette, hogy agyonver. Vagyis inkább artikulálatlanul üvöltötte. Nem maradtam adósa, elvettem tőle a botot, a többire nem nagyon emlékszem. Eltört a jobb kezem, nem tudom, hogy attól-e, mikor kivédtem apám ütését, vagy attól, hogy aztán ütöttem-vágtam amíg anyám le nem szedett róla sírva. Csepeli kórház, röntgen, gipsz, az orvost kivéve mindenkinek azt hazudtam, hogy elestem és úgy tört el. Fogalmam sincs, hogy elhitték-e. Most már nem is érdekel.

Elváltak végre a szüleim, elköltöztünk anyámmal, szerencsére volt hova, volt egy kis lakásunk a Dessewffy utcában. Apai nagyanyámat nagyon kemény döntés volt otthagyni, de minden héten látogattuk őket, vagyis főleg anyám, én menekültem az egésztől, ritkábban jártam. Huszonegy voltam, mikor nagyanyám stroke-ot kapott. Kórházba vittük, mikor először megszólalt, engem hiányolt, nem nagyon hitte el, hogy látogatási tilalom van az influenzajárvány miatt. Aztán egyszercsak meghalt, ott a kórházban.

Apám sem húzta sokkal tovább. Ha lehet, még jobban belehúzott, befogadott mindenféle hasonló arcokat albérlőnek, abból tartotta fenn az életmódját. Negyvennyolc volt, de simán kinézett hetvennyolcnak. Remegett keze-lába, mosdatlan volt, igénytelen, kicsit beszámíthatatlan, ekkor már tényleg egy roncs. Szakállat növesztett, olyat, mint ami nekem volt akkor. Rám akart hasonlítani, én meg írtóztam tőle. Egyszer csak jött egy telefon egy szomszédtól, apám albérlője telefonált, hogy jöjjünk, mert baj van. Hát baj az tényleg volt, apám ott feküdt kicsavarodva a nappaliban egy kibaszott nagy vértócsa közepén, félig a kanapén, félig a földön. Azt a szagot, vér és szar keveréke, sosem felejtem el. Brutális kínokat élhetett át, a lakásban mindenhol vérnyomok, kapcsolókon, kilincseken, csapokon, a vécében. A boncolás szerint felrobbant a mája. Szerintem meg már nem is volt neki olyan. A ház kitakarítása, hogy el tudjuk adni, hát az egy külön sztori.

Ennek idén lesz tizenöt éve. Ha megnézek régi fotókat magamról, gyerekkoromban egy visszafogott de azért mosolygós kiscsávó voltam, viszont tinédzserkoromtól kezdve minden képen olyan fejem van, mint a hazatért katonáknak. Vannak jobb szakaszok, de szerintem sosem lesz vége. A huszas éveim elején szénné szívtam magam, reggel felkelés után tekertem, délben tekertem, délután tekertem, este tekertem, aztán jött két baleset, ami után a barátaim tényleg azt hitték, hogy teljesen megőrültem, és inkább véget vetettem az egésznek. Hét éve lenyomtam egy kétszázötven órás önismereti csoportot, jobban voltam éveken át. Megházasodtam, született egy lányom, minden fényes volt. Aztán lett egy brutálisan stresszes munkám meg még egy lányom, és a kettő együtt már sok volt. Megesett, hogy bántottam a gyerekeimet. Semmi maradandó, és már nem is emlegetik szerencsére. Amikor emlegették, hát az szívettépő volt. Csapkodtam ajtókat is, törtem össze tárgyakat, üvöltöztem. Összevesztem a legjobb barátommal, aki a tanúm volt az esküvőmön, és annak ellenére, hogy együtt dolgozunk, két éven át nem is szóltunk egymáshoz. PTSD.

A klinikai depresszió olyan, hogy minden nap, a legkisebb ingerre is reális opció az, hogy inkább kiugorj a hatodikról. Két éve megint terápiába járok, ezúttal egyénibe, akut terápiának indult, de most már egyre inkább önismeret. Egy éve gyógyszert szedek, talán már nem sokáig, talán életem végéig. Itt már mindenki felhúzza a szemöldökét, de pont ez a része nem nagyon érdekel amúgy, jobban vagyok tőle és segít haladni a terápiámmal is. Egy éve tart az enyhülés a barátommal. Talán már sosem lesz ugyanolyan, mint régen, de legalább beszélünk. Egy éve elköltöztem a családomtól, kivettem egy lakást nem túl messze, és vannak nálam is a gyerekek azért. Sokkal jobb a kapcsolatunk, mint előtte.

Ne igyatok. Vagy ne annyit. Vagy ne annyiszor. Mert nem csak magatokkal basztok ki.