bomlike

Minden a szexről szól

Kivéve a szexet, mert az a hatalomról.

Az egész altright értelmezhető egy szexuális ellenforradalomként: a szex és annak a hiánya a lényegéhez tartozik. Elég megnézni, hogy milyen közösségekből verbuválódott össze az egésznek a magja: a PUA, az MGTOW, a férfijogok, a chan kultúra legmélyén fekszik a kefe, a kefe hiánya. Hogy az láthatólag történik, mindenütt, hogy túl vagyunk a szexuális forradalmon, hogy töménytelen pornó jön, de a pornó megélése ennek a rétegnek nem jár: hogy az nem is férfi, aki nem baszik. Hogy valaki baszik, vagy valakit basznak, az elemibb, mint bármi más.

Mert a fene nagy szexuális forradalom valóban nem teljes, annak jár (a felszínen), aki vonzó és vagyonos: a médiát átfűti a szex, hogy az történik, valahol, valakikkel, máshol, másokkal, másmilyenekkel. Innen visszafejthető a gyűlölet vektora: minden, ami megjelenített, hazugság, álnok, gonosz: a feministák, a melegek, a nem fehérek, akik élvezik a szexet, az életet, akiknek kijut az orgazmus osztályrészül, miközben a sikeres vagy sikertelen fehér ciszheteró férfinak már nem.

Adja magát hát a kép, hogy nem volt ez mindig így, ‘68 előtt szinte alanyi jogon járt a kefe, módja a házasság, jutalma a gyerek, a gyarapodó nemzet. Ezért a cuck, ezért a fixáció, hogy a menekült jön, és megerőszakolja asszonyainkat, lányainkat, anyáinkat, nővéreinket, és ezért az áldozat szerep, hogy az erőszakoló, ha fehér férfi, sosem testvérünk, apánk, fiú gyermekünk. Hogy a ciszheteró férfi siralmai már nincsenek fókuszban, ezért akármit is követ el, előbbre való az embersége, a nehéz gyerekkora, tán ott sem volt, tán igaz sem volt, neki jár az ártatlanság vélelme. Kiss Lászlónak neve van, az áldozatnak sosincs, az áldozat nincs, ha nincs hulla, nincs gyilkosság.

Gyűlöletes hát mindenki, aki a progresszió vélt vagy valós haszonélvezője: hisz a javakat (értsd: a Nőket) így vagy úgy elveszik. Innen fakad minden narratíva, a gyerekek korcsosult buzulása, a szabadelvűség gyűlölete, a feministák, akik jogokat adnak a javaknak, vagy a melegek, transzneműek és a genderszak, amik az egész kérdés kereteit feszegetík.

Minden más kérdés csak esetleges a szexen felül, ami Birtokolt és Birtokló viszonyában jelenik meg: kitűnő táptalaj a reakciónak, s nem mond többet annál, mint hogy Ami Jár, Az Jár: az elnyomó az egyenlőséget elnyomásként éli meg. Manifesztuma Donald “megragadom a pinájánál” Trump, az Alfa hím, mindannyiunk apukája, aki Ivanka Trumpot kúrja: az igenis meg tudom én csinálni projekciója, aki visszahozza az elvett kánaánt.

A kérdés másik végén ott a dzsihád, ahol a szex hiánya (a birtoklás hiánya) vezeti a gyilkost a halálba, aminek a végén ott áll a hetvenhét szűzlány: ugyanaz az őrület, a privilégiumot vesztettek őrjöngő visszafordulása, a tálib férfiuralom, a Boko Haram, a veszett zsidó szabados nyugat eltagadása és eltörlése.

Szomorú az egész, tömegek nárcisztikussága, bomlik az elme: az nem lehet, hogy ti rólam igazat szóltok, mert én ilyen nem vagyok: őrlődve a hagyományos férfikép elvárásai és a társadalom korábbi és jelenkori ígéretei között. A lúzer apámnak járt nő, nekem nem, pedig ha bekapcsolom a tévét, minden lúzer elélvez a végén: magamba nézni nem fogok, dögöljetek meg hát mind, kabbefasz mint politikai kiállás.

Ezért nyert Trump.

Mi lett volna,ha nem megyek oda hozzád.

Sokáig gondolkodtam,de úgy érzem végre sikerült kiutat találnom a depressziómból. Persze, ettől nem leszek szociálisabb, vagy kevésbé ember gyűlölő ,de még a sötét aurám sem fog megszűnni. Csak például már nem fulladok bele a lelkem mocsarába,ami lassacskán felemésztett. Sőt olyan ritkán voltam boldog,hogy másoktól kérdeztem meg,hogy most az-e vagyok.Persze a változáshoz,nem mondom,hogy egy hatalmas mázli kellet, de még is rajtam függött a dolog. Jól döntöttem. Vagyis remélem, legalább is egyet biztosan tudok,jelenleg boldog vagyok. Merész kijelentés ,mivel ugyanúgy figyel engem a bú, és azt várja mikor fojtson bele újra abba a bizonyos mocsárba.  Természetesen ez is csak azért van,mert félek. Az alaptalan semmitől, hogy mikor bomlik szét ez az álom. Sajnos a pesszimizmusomat még nem sikerült teljesen arrébb tennem. Bár örömmel jelentem ki,hogy mindez alaptalan, így mindig elterelem a gondolataimat. (Miközben ezt írom,nyomást érzek a mellkasomba,-lényegtelen mondat.) “Ne félj boldog lenni!” ez az,amit mostanában folyton ismételgetek. Mindenesetre, köszönöm annak a személynek,akiről eddig szó volt, egy éltet fordított meg, a jó irányba. 
Csak azt szeretném ezzel a részlettelen szöveggel közölni,létezik az a csodálatosan tökéletes időzítéssel párosított véletlen,amit onnan fedezünk fel,hogy végig elemezzük,a “mi lett volna ha..” részlettel. (Hangosan felolvasva öröm váltja fel a mellkasomban lévő nyomást.-lényegtelen mondat.) - (LM)

A zene jövője

Mivel baromira nincs ma még meló, ezért van időm leírni nektek Ligeti György egyik  kompozíciójának remek történetét, aminek “ősbemutatója” az alpbachi “Európa Fórum”-on volt 1961 augusztusában. Utólag ezt a címet adta neki: “Zenei provokáció egy beszélőre és hallgatóságra”.

Amikor Ligetit egyszer felkérték, hogy egy diplomásokból álló hallgatóságnak tartson előadást a “zene jövőjé”-ről, mindenekelőtt kételyei támadtak, mert hát mit is lehetne mondani a jövőről? Közömbös volna, hogy mit hirdetünk, csupán egyetlen egy biztos: a jövő tökéletesen máshogy fog alakulni, mint ahogyan a jóslat szól. Ezért hát, hogy valótlanságot ne állítson, elhatározta, hogy semmit sem fog mondani.

Ez egy hosszabb rendezvény volt, melynek során az irodalom, a drámaelmélet, a festészet és más művészetek néhány szakértője tíz-tíz percben igyekezett feltárni a közönségnek szakmája jövőjét. Ligeti, mint ebben a sorban utolsóként megszólaló, szeretett volna biztos lenni abban, hogy valóban megkapja a tíz percet. Emiatt megkérdezte a rendezvény szervezőjét, hogy ne szakítsa félbe a neki járó idő lejárta előtt, bármi történjék is ezen idő alatt. Ezt, mint magától értődő dolgot, megértette.

Amikor Ligeti végre fellépett a pulpitusra, elindította a stopperórát, hogy ne lépje túl a neki járó időtartamot, és hallgatott. 

A hallgatóság viselkedése a következőképpen alakult, melynek során több fázist lehetett megkülönböztetni (Ligeti az erről írt beszámolójában önkényesen 20 másodperces szakaszokra osztotta az időtartamot).

  • Az első 20 másodpercig: Várakozás, hogy mikor kezd el beszélni az előadó, és mit fog először mondani.
  • 20-tól 40 másodpercig: Növekvő csodálkozás, hogy még mindig nem kezdett el beszélni.
  • 40-től 60 másodpercig: A csodálkozás érezhető nyugtalanságba csap át, de azért még mindig csend uralkodik a teremben (fegyelmezett, diplomás közönség).
  • 1’-1'20": Az első pusmogások.
  • 1'20"-1'40": A közönség három csoportra bomlik: 
    1. csoport: Fegyelmezettek vagy közömbösek - ők még mindig csendben vannak és várakoznak.
    2. csoport: Azok, akik úgy látszik, csendben mulatnak magukban. (Pusmogás, halk nevetés. Kezdetben még nem mernek hangosabbak lenni, meglehet, az 1. csoport iránti tiszteletből.)
    3. csoport: Azok, akik feltehetően bolondnak tartják Ligetit. Kezdetben még ez a csoport is csendben van, ám ahogy telnek a percek, egyre inkább kifejezésre juttatják haragjukat, s végül a 6. percben teljesen elveszítik önuralmukat. Az ebbe a csoportba tartozók száma folytonosan emelkedik.
    4. csoport: Azok, akik feltehetően azt hiszik, hogy Ligeti tartja őket bolondnak. Ők már most dühösek, bár egyelőre nagyjából még uralkodnak magukon. A 3. csoporttal együtt jönnek majd ki a sodrukból.
  • 1'40"-2’: Mint előbb.
  • 2’-2'20": Ligeti csendben az előre felállított táblához fordul és egy fehér krétával felírja rá: “A zene jövője”. Nevetés. Kiabálás. Lábdobogás (fegyelmezett, diplomás közönség).
  • 2'20"-2'40": Felírja a táblára: “Kéretik nem nevetni és dobogni”. Jelentősen erősödik a nevetés és a dobogás.
  • 2'40"-3’: Felírja a táblára: “Cressendo”. Ennek a felhívásnak engedelmeskednek. Pontban a 3. perc kezdetén: Egészen váratlanul Ligeti fog egy piros krétát és felírja a táblára: “STOP!” Színsokk: abban a pillanatban valóban halálos csend lesz.
  • 3’-3'20": A csend fokozatosan feloszlik. Körülbelül tíz másodperc múltán a hangerő eléri a “stop” jel előtti értéket, de aztán még tovább nő.
  • 3'20"-3'40": Zöld krétával felírja a táblára: “Ne hagyják magukat manipulálni!” Egy pillanatnyi csend, majd ordítozás és pfujolás. Megszűnt az 1. csoport (fegyelmezettek és közömbösek). A 2. csoport vezet. A 3. és 4. csoport csatlakozik ugyan hozzá, de még nem vesztette el teljesen az önuralmát.
  • 3'40"-4’: Egyelőre nem ír többet Ligeti a táblára. Ordítozás a közönség soraiból.
  • 4’-4'20": Érdekes módon fokozatosan csökken a feszültség a teremben (az “Adagio-rész” kezdete).
  • 4'20"-4'40": A lárma továbbra is egyértelmű diminuendót mutat. Úgy tűnik, a közönség valamelyest máris elfáradt.
  • 4'40"-5’: Mindenki szinte elhallgat, és kíváncsian várja, mi fog most történni, és mikor kommunikál velük ismét Ligeti a tábla segítségével.
  • 5’-5'20": Újból halk pusmogás és suttogás. Úgy tűnik, mintha nem tudnának belenyugodni a helyzetbe.
  • 5'20"-5'40": Növekvő bizonytalanság és türelmetlenség: bizonyára azt feltételezik, hogy bármelyik pillanatban abba is hagyhatná Ligeti a hallgatást, de akár még órákig, sőt napokig, vagy egészen a végtelenségig nyújthatná a helyzetet. Hogyan viselkedjenek tehát? Most már Ligeti sem ad támpontot: az, hogy nem ír többet a táblára, talán azt a gyanút keltette bennük, hogy cserbenhagyta őket.
  • 5'40"-6’: Mint fent. Majd egyre nyugtalanabbak. A rendezvény vezetője - akinek úgy tűnik, mintha a megadott idő már rég lejárt volna, mivel ő nem mérte az időt - kézjeleket tesz Ligeti felé, hogy hagyja abba. Mindazonáltal ő is néma marad.

Nagyjából a 6. perc kezdetén: Egy különösen felingerelt egyetemi professzor teljesen váratlanul feláll, és mennydörgő ajtócsapódás kíséretében elhagyja a termet. Ez úgy hat, mint egy katalizátor: ennek eredményeképpen a 3. és 4. csoport tagjainak eddigi viszonylagos önuralma megbillen. Ez az a pillanat, amikor teljesen kijönnek a sodrukból, s ez az állapotváltozás visszafordíthatatlan. Az eddigi - még ha egy időre többé-kevésbé izgatott, ám egészében mégis fegyelmezett - hangulat mostantól rendkívül eruptívvá válik. A statikai energia átalakul kinetikussá: egyfajta operafinálé alakul ki, szólók, együttesek és a nagy kórus élénk váltakozásával. Az események összességéből adódó nagyformát jól lehetett érzékelni, nagyjából stretta-jellege volt.

Ligeti stopperórája szerint ennek a résznek a teljes hossza néhány másodperccel meghaladta a két percet. Eleinte a szólóhangok domináltak (tenor, bariton és basszus - a női hangot a cselekmény folyamán lényegesen visszafogottabbak voltak, s többnyire csak a különösen magas hangú vihogásra korlátozódtak). A szólisták elsősorban enyhébb szitkokat adtak elő több nyelven. Egy francia úr művészien díszített arioso keretében “imertinence germanique”-kal vádolta Ligetit, mire egy német úr ezt kikérte magának, mondván, hogy Ligeti viselkedése a germán ideálokkal aligha összeegyeztethető. A rendezvény vezetője ekkor már nemcsak némán integetett, hanem verbálisan is felszólította Ligetit, hogy hagyja abba. Erre ő kénytelen volt írásban udvariasan emlékeztetni a megállapodásukra, melynek értelmében a többi előadóhoz hasonlóan neki is joga van a tíz perchez, bármi is történjék. Ezt figyelmen kívül hagyva kitartott azon meggyőződése mellett, miszerint már több mint félóra eltelt. Erre a kórusból több úr azt kiáltotta: “kifelé a bolonddal” (ezt Ligetire értették). A nyolcadik percben ezek körül az urak közül néhányan fenyegetően a pulpitushoz közeledtek, és levitték Ligetit.

A tervezett tízperces előadás ily módon csaknem két perccel megrövidült, ám ezt nem nagyon sajnálta Ligeti, hiszen bőven kárpótolta az előadás különösen magas színvonala. A szólisták és a kórus között közel tökéletes összjátékot lehetett megfigyelni, és a létrejövő zenei forma egész folyamata jól kiegyensúlyozottnak és elégséges mértékben differenciáltnak volt nevezhető. Miért is később Ligeti nem mulasztotta el az alkalmat, hogy a legőszintébben kifejezze háláját a közönségnek, azaz az előadóknak.

Út

Elindulnék én, de zavaros az
útnak nyoma,
hogy melyik lenne a jó, nem
látom a porba.

Csak állok és minden
lehetetlennek tűnik,
a baj jósló hang a fejemben
nem szűnik.

Romlik körülöttem minden
lelkem omlik,
ezt meg már elmém sem bírja,
egyre bomlik.


Nehéz manapság diákból
felnőtté válni,
s a kudarcokat emelt fővel
sorra kiállni.

—  Sajatvers170630
falevél?

Az ártatlan falevél reszket a hidegtől. Ez a mínuszos időjárás nem kedvez neki, de mit számít? Hisz a szára úgyis lassan feladja, s majd lassan lehullik a fagyos talajra.
Sajnálom őt. Magába kell szívnia az általunk bemocskolt levegőt, ami sokkal inkább beszennyezi őt, mint sem élteti. Minden egyes nap emberek mennek el mellette, és még csak fogalmuk sincs, hogy milyen nehéz sorsa van egy falevélnek. Tavasszal életbe lép, majd ősz végére meghal. Lehullik és a földbe bomlik. Nincs számára több esély. Majd az idő múlásával újra feléled és újra meghal. A körforgás soha nem áll meg.
Reszket, remeg, sóhajt és fél. Fél, hogy mennyi ideje van még hátra. Lehet ő marad egyedül az egész fán, lehet ő távozik elsőként. Lehet ő lesz a legerősebb vagy leggyengébb. Ez nem feltétlen rajta áll, hanem az őt körülvévő világról. Mert mi van, ha jön egy heves vihar, ami letépi, vagy egy ember, aki leszakítja?
És miért beszélek én ennyi soron kereszül egy falevélről? Mert a falevél én vagyok.

Még épp emlékszem rá ,ahogy az asztalnál ülve
kávémat lassan szürcsölve , hámoztam le magamról a titkaim.
Amik oly becsesen szépítik , gondolataim mivoltját,
ahogy azt takargatják ,hogy bomlik szét egy ember percek alatt
s ezalatt miképp teszi azt amit helyesel neki a sok paraszt.
Félig van tele a csésze és én minden szóra emlékszem ,
ami aznap a számat elhagyva tűnt el az éterben .
Figyeled azt a sok némbert akik reggel sorban állnak ,
mert sietnek de annyira , hogy az már nevetséges irónia
mind arra amit ezzel mondani akartam de nem fontos .
Visszatérve a kávémra …
és ha ügyetlen vagyok és darabokra hullva ,feszít a szőnyegen kávéba burkolva ?!
Várja ,hogy felszedjem vagy csak fekszik ott félszegen , mint tinédzser az első ” hmm nocsak egy faszt látok a kezemben” c. szó alatt , majd nem habozva ,felseprem.
Mert ugye ezt így illik ami széttört kibaszom a fenébe .
Na és ami bennem dobog azzal mi van ?
Azt senki nem lapátolja össze egy óra alatt „
senki nem mondja “nem baj ,majd veszünk másikat".
—  /illegalisanmazoltmaszk0608/.
Április idusának hajnala

Áprilisi estéken valami különös dolog történik. Eltűnik a Tejút a szemünk elől az esti órákban. Az Orion környéke sejteti, hogy van valami az égen, illetve a Perzeusz csillagképen még lehetne követni, ám április 10-én nem volt ez így. Hiába a Holdsarló… vakító fénye volt. Ebből már lehetett remélni, hogy kiváló az égbolt. Az első kép még Zsippón készült, ahova nagy reményekkel érkeztünk, és távoztunk… ugyanis az első kép csak terepszemle miatt készült. Ide akartuk “berakni“ a Tejutat. Konkrétan ehhez a tóhoz, a kép jobb oldalán állva.


Maga a fotó egy 12-14 képes panoráma, amely igazán megmutatja a zsippói táj hangulatát.

Hajnali 1 órás indulásunkat csodálatos égbolt tette izgalmassá, ám mikor kiértünk a tóhoz, ott brutális nagy pára várt minket… Bizony ez várható volt. Végül plusz fél óra utazással sikerült eljutni egy rétre, ahol a 4°C-ban déli szél fújt. Maga a rét lejtős volt és nemtudott rajta megállni a pára. Noha nem is volt olyan izgalmas, se ikonikus. Csak egy egyszerű rét volt az. Ám felette már szabad szemmel látható volt a Tejút várva várt látványa. Két különös kísérő csatlakozott az idei első és szezonnyitó Tejutas fotójához. Az első, a kép jobboldalán látható legfényesebb, vörösessárgás égitest a Mars. A második pedig a kicsivel halványabb Szaturnusz. Tehát a Skorpió csillagkép kicsivel szokatlanul látszódik, mint máskor. Szokatlan látvány, főleg ha még nem szokott a szemünk a sötétséghez.

A Tejút látványát sosem lehet megunni, így az első kép rögtön egy klasszikus “csak a Tejút látszódik“ stílusú lett. A galaxisunk közepe koranyártól egészen őszig látszódik a déli horizont környékén. Egy feldolgozott fotó esetében előjönnek a porsávok, a különböző színek és a galaxisunk szerkezete. Van olyan eset amikor egy felvétel készül. De vajon milyen egy 16 (2x8) képes panoráma amely 200°-ot fed le az égből. A kép alább látható.

A Tejút íve nyaranta látványosan magasodik az ember feje felé úgy, hogy kényelmesen megfigyelhető, de csak akkor látszik jól, ha sötét helyről figyeli azt. Ezt a látványt képekre is lehet vetíteni amely egy szép ívként látszódik. Északtól egészen délig mutatja a kép a Tejút látványát. Az is érdekes, hogy az ív közepe kékebb, a déli régió meg sárgább. Ez a csillagok fényével magyarázható. A megfigyelést lehet egyébként korábban is kezdeni, de sokan nem bírják ki a tavaszi korahajnali időszakot. De minek is, ha nyaranta kényelmesen látható esténként a Tejút központi része.

Fotózásunk többcélú és kíváncsi volt. A kíváncsiságot hamar enyhíteni lehetett egy manapság divatba jött fotóstílussal: az objektíves mélyég fotózással. Az egész egy óraműves állvánnyal kezdődik amelyen van egy kis gyujtótávolságú objektív egy fényképezőgéppel. Az állvány könnyen kezelhető és ha jól be van állítva akkor képes pontosan követni az égbolt látszólagos mozgását. Kis gyújtótávolság esetében hosszabb expozíciós fotókat lehet készíteni, így be is vetettünk egy rendszert. Nevezetesen a Zselici Csillagpark által nyújtott Fornax 10-es mechanikára ráraktunk egy átalakított fényképezőgépet (amely érzékenyebb a hidrogén-alfa hullámhosszra) egy 50mm f1.4-es objektívvel. Eleinte egy üstököst akartunk lefotózni, de sokkal érdekesebb volt a Tejút központi része, ezért úgy döntöttem, hogy öt perces expozíciókkal ISO800-on a Futó Ló és az Antares vidékét fogom fotózni.

A feldolgozás során derült fény az aznapi rendkívül tiszta hajnali égboltra. Látszódnak a porsávok, az Antares környéki ködök, a Kék Lófej köd, maga a Pipa köd, és számos mélyég objektum. Az alsó térképen be lett jelölve a lefotózott terület. A kép a Stellarium programból való.

Egyik unalmas, borongós napon beazonosítottam az objektumokat. A folytonos vonalas téglalapok a csillagködöket (reflexiós, sötét, emissziós) mutatják. A szaggatottvonalas karikák bolygók (Mars és Szaturnusz), a kisebb pontokból álló karikák gömbhalmazok (!) A folytonos vonallal húzott körök pedig maguk a csillagok. A fotó a Skorpió (jobbról) és a Kígyótartó csillagkép (baloldali - Sabik környéke) között készült.

Végül a finálé, az asztrofotó közben készült el. Ugyanis az asztrofotóhoz 5x300 másodperc kellett. Addig meg természetesen hasznosan töltöttük az időt. Akkor készült el a Kapcsolat című képem, amely a Tejút nagyságát mutatja meg. Szabad szemmel , kinyújtott kézzel, tenyérrel is letakarhatjuk a galaxisunk közepét. De az egész valójában irtózatosan nagy. Több tízezer fényév átmérőjű. Olyan hatalmas, hogy a jelenlegi technikával évszázezredekig kellene utazni, mire átérnénk a galaxis magán. És ez csak a magja. Az egész galaxis - a Tejútrendszer 100 ezer fényév átmérőjű. (!)

Ami az asztrotájképen fénylés, az az asztrofotón már csillagokra bomlik. Először zajnak tűnik.. de azok mégis csillagok. A Tejútrendszerben százmilliárd csillag van. Szabad szemmel mi ezt apró felhőcskéknek látjuk, amikor felnézünk az égre, mert túl messze vannak egyszerűen az emberi szem felbontóképességéhez.

A kép elkészülte után egy csapadékos periódus, majd a Hold következett, így a legutóbbi alkalomra egészen konkrétan Május 13-áig várni kellett, tehát többet mint egy hónapot.

Megint le tépkedtem a kiálló kis bördarabkát a nagy újjamról és megint vérzik. Azon gondolkoztam, hogy lekéne szoknom róla, mert igazából semmi értelme nincs csak annyi hogy már nem idegesít hogy ott lifeg de így már az idegesít hogy vérzik és valójában ugyanúgy megint újra és újra lesz ott egy kis bördarabka amit újra és újra lefogok tépkedni ez egy örök körforgás. De miután meghalok kifogja letépkedni nekem az utolsó heteimbe amig a testem lenem bomlik ? Vagy majd a giliszták meg a férgek letépkedik ? Tök sok gondolatom van ezzel kapcsolatban. Vajon életem során hány helyen tépkedtem le a börömet és hagytam ott ? És ahol ott hagytam utána azzal mi lett ? Mi lett a sorsa az èn kis dns mintámnak ?