bomlike

Még épp emlékszem rá ,ahogy az asztalnál ülve
kávémat lassan szürcsölve , hámoztam le magamról a titkaim.
Amik oly becsesen szépítik , gondolataim mivoltját,
ahogy azt takargatják ,hogy bomlik szét egy ember percek alatt
s ezalatt miképp teszi azt amit helyesel neki a sok paraszt.
Félig van tele a csésze és én minden szóra emlékszem ,
ami aznap a számat elhagyva tűnt el az éterben .
Figyeled azt a sok némbert akik reggel sorban állnak ,
mert sietnek de annyira , hogy az már nevetséges irónia
mind arra amit ezzel mondani akartam de nem fontos .
Visszatérve a kávémra …
és ha ügyetlen vagyok és darabokra hullva ,feszít a szőnyegen kávéba burkolva ?!
Várja ,hogy felszedjem vagy csak fekszik ott félszegen , mint tinédzser az első ” hmm nocsak egy faszt látok a kezemben” c. szó alatt , majd nem habozva ,felseprem.
Mert ugye ezt így illik ami széttört kibaszom a fenébe .
Na és ami bennem dobog azzal mi van ?
Azt senki nem lapátolja össze egy óra alatt „
senki nem mondja “nem baj ,majd veszünk másikat".
—  /illegalisanmazoltmaszk0608/.
Kopogtat a Tél

Utoljára néz szemünkbe az Ősz.
Fogaival csak úgy vicsorít arcunkba.

Mint a halott utolsó napjai.
S hozzátartozóiban a kihűlt remény,
úgy jön el a Tél, a hideg, a kemény.

A közelgő Halál nevetése cseng füledben.

Lassan minden meghal, a fák, a bokrok,
végül az ember.
A fa elbúcsúzik leveleitól, törzs és ág kirajzolódik.
Végő soron az ember csontjaira bomlik.

Itt minden élő egyforma.
Gyűlünk a Föld gyomrába halomba.
Pusztul az ember, pusztul a táj.
Szív magába a pokol, s hiába fáj.