boc*

!

Kinyitod reggel a szemed.
Nincsenek érzések, csak az a töménytelen mennyiségű magány, amelyet a hónapok alatt összegyűjtöttél. Már sírni sincs erőd, mindössze egy ásításra futja. Kimászol az ágyból. Fogmosás, fésülködés, felöltözés - talán reggelizel is. Cipő, kabát, táska fent. Elhagyod a lakást. Vasárnap hajnal négykor kint állsz a bejárati ajtó előtt, vacogva fonod körbe karjaid magad előtt. Elindulsz. Olyan magabiztosággal mozogsz az utcákon, hogy a munkába igyekvő emberek észre sem vesznek már. Mosolyogsz. Senki nem néz rád, csak amikor már a korláton kívül állsz. Alattad dübörög a folyó, mintha érezné. Sikítás hallatszik. Messze van. Nem fognak közelebb jönni hozzád, félnek, hogy idő előtt leugrasz. Gondolkozol; megvárd a rendőröket vagy előttük ugorj? Kinyújtod a lábad, előre dőlsz, ám kezed szorosan fonódik a korlátra. Őrültnek gondolnak. Lehet az is vagy. Hátra fordulsz. Újabb mosoly, aztán a folyóra tekintesz. Majdnem elfelejtetted a levelet. Magad mögé dobod, s gondolatban elsütöd: “aki elkapja, az lesz a következő”. Hallod a szirénákat. Nem várod meg. Elengeded a korlátot és zuhansz.
Aztán kinyitod reggel a szemed.

flickr