beleremeg

Cor Fig. 4.

Érezted te már ezt régen, az idő változását, mint a hangyák szokták a közelgő esőt.
Azért is szedted össze könyveid, gondolataid, szavaid,
és szuszakoltad bele a táskádba, gondosan, ahogyan azt illik ilyenkor.
Persze semmi célzás arra, hogy én már nem férek bele,
csak a kínosan félretolt fürtök mögött a tekintet, ennyi van, meg az, hogy utoljára látom
az egész rítikus mozdulatsorral együtt, amivel eltakarítod nyomaid valóságát.
Nehéz volt a táska, legalábbis remélem, hogy akadt olyan, ami nyomja egy kicsit a vállad.
Utólag bánom, hogy nem vitted el például még a nagy állatenciklopédiám, mert mára
az agyamra mennek a kéretlenül rögződött latin kifejezések. Corallus canninus, például
egy vasárnapi ebéd közepén. A paradicsomi csábító egy mosolygó alma képében.
Hozzászoktattál a hátul képzett magánhangzóid csengéséhez – ennyi testmelegség
maradt utánad, ahogyan néha ismételgetem. Hangzásra szaxofon egy füstös bárban
a századelőn, a szekrényem ajtaja néha beleremeg, mint mindenki más, megszoktam.
Persze, ilyen ez a törvényszerűség, ahogyan mondják: nehéz velem. Legalábbis állítólag rémisztő,
ahogyan a szememben lángokban áll a világ, bár én ezt sohasem értettem.
(Ezek már nem a te szavaid, de mintha te mondtad volna, olyan.)
Ez már nem te vagy, ez csak egy széttépett neked címzett fecni, néhány borfolt,
párszor átszámolt letépett gombgyűjtemény, ujjlenyomat a Kills bakeliten, miegymás.
Cervus elaphus. Szétroncsolt test az éjjeli útszélen, frontális találkozás az igazsággal.
Nem bírod elviselni, ezzel nyugtatom magam. Hogy sietek mindig az életemmel.
Hogy a romantika nálam egy Tarantino filmnél kezdődik, és a Mechanikus narancsnál zárul.
Ez is milyen nehéz, így élni az életet, megmagyarázni mindig, hogy ez ugyanolyan
humanoid létforma, éppen csak a koponya mögött néha mások a kisülések, mint általában.
Lélekről már nem merek beszélni, de tudom, hogy még van, mert van, amire nem visz rá.*
Nem visz rá, hogy nehéz legyen velem, így könnyebb lesz senkivel sem maradnom.
Balaenoptera musculus. Idáig hallani a reszkető leheletet, a vízmosta köveken
pusztuló törődésed maradék életjeleit. Pedig olyan voltál, mint egy-egy
páratlan szerv: jobbára nélkülözhetetlen valamihez, aminek
immáron sem része, sem egésze nem vagy.

(*Simon Márton: A világ felmérése c. verséből szabadon idézve)

Képzeletbeli reggeli egy budai teraszon

Idefentről látni a Gellért-hegyet
a megannyi fakó, szép emlékeket,
amikor még izgágán naiv voltam,
bánatom, magányom fojtottam borba.

Manapság, inkább szemlélem a tájat,
és hagyom, hogy elbűvöljön a bája.
Ha te is figyelsz, láthatod: amott a Parlament.
A szívem, és rakás vágya, lehet pont arra ment.

Hozzám, közelebb, lám Budának ékes úr-vára,
alatta ring Dunának zöldes-kékes hulláma.
Pesten kitornyosul a robusztus Bazilika.
Körülötte jár-kel pár turista, s haramia.

Visszatekintve, díszeleg az íves Mátyás-templom,
az ott töltött estékre gondolok, s az ábránd elfog…
Ó, temérdek ereklyét őriznek eme várfalak!
Amikor Téged, és Téged, és Téged is vártalak.

Ülök itt a látványban,
teljesen megzabolázva,
lelkem mégsem oly árva!
Hiszen nyitva áll, kitárva,
mint bérházak erkélye,
ahol a húzat betéved,
úgy jár át most engem is,
akár teraszos reggeli
kávé, és sütemény egyvelege,
ahogy az illatuk enyelegve
reményt áraszt a környéken.
Egy vendég, a Szél kopog.
Beleremeg minden álmom.
Eltéved nagy görcsében…

Kép: saját

Fülledt szerelmi mámor

Kerülj beljebb, hunyd be szemed.
Érezd, hogy lassan érintem kezed.
Vedd le a kabátod, nem lesz rá szükség.
Nem kell ruha, ne félj, ez nem őrültség.

Hagyd, hogy kibontakozzak, ahogy ruhád kibontom,
harapd ajkam, nyakam, a szót majd magamba fojtom.
Döntsd hátra testem, kedvedért gyenge leszek, hidd el,
vár ránk még egy éjjel, ne törődj semmilyen tévhittel.

Feküdj rám, vagy mellém, csak közel hozzám,
hadd érezzem tested, a pillanatot fokozván,
hadd érintsem alakod művészi domborulatait,
hogy megismerjem tested titkos zugait.

Kapaszkodj belém, ölelj át lassan.
Én is így teszek, hogy hangod hadd hallhassam.
S ahogy a pára az ablakról finoman lepereg,
Fülledt szerelmünk lehelete járja át a teret.

Szárnyal, mikor ölellek,
Szökken, mikor harapsz.
Oson, mikor hozzád érek,
S mikor ölemben ülsz, nevet, mint egy kamasz.

Ahogy rám fekszel, Ő elpirul,
Majd ahogy én rád, Ő is egy csókért koldul.
S ahogy testünk lüktet, szívünk ver,
Egy pillanatra elájul, s újra szárnyra kel.

S ahogy bejárja a várost, beleremeg minden szoba,
S hiába szól le minket ezernyi ostoba,
Az igazi szerelem ez, s fülledt erotika,
Aphrodité egyetlen, végső, s szent tana.

Mi nem leszünk barátok utána sem, mert nem lesz utána, és nem voltunk barátok előtte sem. Mi csak idegenek voltunk, valakik, akik összetalálkoztak véletlenül, és nem tudtak egymás mellett szó nélkül elhaladni. Mi nem fogjuk egymást utána keresni,mert valahányszor a te számodat hívnám, ott lesz bennem az a dac, hogy ha nem hiányzom, miért is keresselek, és te sem fogsz hívni, mert már nem lesz jelentősége a nevemnek a telefonodban, ha megmarad egyáltalán a számom. Érted? Mi ott leszünk egymás múltjában, és csak nézzük majd azt az ajtót, amit olyan erővel vágunk be, hogy a szíved is beleremeg majd, de nem fogjuk újra kinyitni, mert nincs miért, mert ebből nem lesz happy endes történet, ebből nem lesz semmi, csak te, meg én vagyunk. Mert nem vagy benne a tegnapjaimban, a holnapjaimban, mert nem akarom, hogy benne legyél.
Mi nem leszünk barátok utána sem, mert nem lesz utána, és nem voltunk barátok előtte sem. Mi csak szeretők voltunk, valakik, akik összetalálkoztak véletlenül, és nem tudtak egymás mellett érintés nélkül elhaladni. Mi nem fogjuk egymást utána keresni, mert valahányszor a te számodat hívnám, ott lesz bennem az a dac, hogy ha nem hiányzom, miért is keresselek, és te sem fogsz hívni, mert már nem lesz jelentősége a nevemnek a telefonodban, ha megmarad egyáltalán a számom. Érted? Mi ott leszünk egymás múltjában, és csak nézzük majd azt az ajtót, amit olyan erővel vágunk be, hogy a szíved is beleremeg majd, de nem fogjuk újra kinyitni, mert nincs miért, mert ebből nem lesz heppi endes történet, még csak szerelem sem, ebből nem lesz semmi, csak te, meg én vagyunk, egy teljesen véletlen érintésben, mert nem vagy benne a tegnapjaimban, a holnapjaimban, mert nem akarom, hogy benne legyél.
Kovács Ákos: A szakadék

Ha volna merszem elmondanám 
Hogy régóta figyeltelek 
És ezer verset és dalt írtam neked 
Te nem tudtál rólam csak lebegtél 
Az Égbolt s a Föld között 
Szép szemedbe hidegség költözött 
Már nincs bennem félelem 
A fájdalom eltűnt rég 
Szörnyen súlyos a csönd 
Beleremeg az ég 
Nem tarthat vissza semmi 
Téged zuhanni hív a szakadék. 
Halkan dúdol a csönd 
Azt súgja: meggondolhatod még… 
Ha felébrednél elmondanám 
Hogy bűnösnek érzem magam 
Hogy veszni hagytalak, hogy nem volt rád szavam 
Ha felébrednél elmondanám 
Hogy bűnösnek érzem magam 
De hiába gyónnék a szemed már csukva van 
Rólad beszél 
Az este, a szél 
A beálló csönd 
A hajnal, az éj 
Az ima, az álom 
És minden szavam 
Várlak haza 
Ajtóm nyitva van 
Nem tartott vissza semmi 
Téged zuhanni hívott a szakadék 
Halkan dúdol a csönd 
Azt súgja: találkozunk mi még…