bajtai andrás

Bajtai András: Billegő égövek peremén

                                               Barbinak

Együtt töltött napjaink, akár az érett
gyümölcsök szüret után, áttetsző fényükkel
bevilágítják a kis lakást, ahová esténként
egymáshoz hazatérünk, és az univerzumot,
aminek legtávolabbi pontjain alaktalan
élőlények kutatnak világosság után.

Mintha csillagközi világítótorony kalauzolna
az égi zátonyok között, megtanultam az utat,
ami a sötét oltárból köveivel hozzád elvezet,
de ha mégis eltéveszteném az irányt, a kopár űr
lélegzete visszatart, hogy a billegő égövek
pereméről, akár egy lépcsőről, lelépjek.

Amikor alszunk, idegen Hold ragyog fel
a ködös tisztás felett, ahol óvatos mozdulatokkal
összetereli nyáját a pásztor, hogy állatai
az égitest szívébe metszett forrás vízéből
igyanak, amíg kalcedon álmunkból
a jégmezőkről vissza nem térünk.

Közelséged felmelegíti a szobát, aminek
bútorai sosem szenvedtek hiányt
kezed őszapó-röptéből, és ilyenkor úgy
bújok hozzád, ahogyan a kráter pereméről
lelógó takarónkba csavarva fogja be
énekesmadarait a boldog összetartozás.

Éjszakánként ágyunkban együtt
forgunk a galaxissal, aztán kitakarózunk,
hogy láthatatlan köszörűivel a szél
csiszolja le pórusainkat, miközben
az égő korong bűvöletétől megbokrosodott
lovak vágtatnak a vulkán csúcsa felé.

A világűr ringat, amikor veled vagyok.
Hazaértem, hazatértél. A csillagködbe dobált
kristálypoharak zenéje emlékeztet rá,
hogy érzékeimet hiába bénítja földi szorongás,
melletted otthon vagyok, és fejünk felett hiába
leskelődnek a műholdak, egyetlen békém – te vagy.

Robert Bly: Őszi nyugtalanság

Ősz lett, áttetsző, mint a csirkék szeme.
Különös hangok érkeznek a tenger felől,
ingoványok és evezővillák
tompa neszei az elhagyatott öblökben,
névtelen partoknak csapódó hullám,
és apró csigaházak hordaléka a vándorló kavicsok között.

A testem is elveszett vagy kóborol, tudom,
ahogyan a tollat forgatom vagy lesétálok a lépcsőn
csészével a kezemben,
és nem rontok ki a napfényben úszó legelőkre.
Ez a lustaság mélyen a testbe ivódott,
a test lustasága, amely odalett a jóság vándorló kövei között.

Valami otthontalan nézi a hosszú utakat,
egy éjfélkor eltűnt kutya,
egy juharpoloska, ami nem tudja,
hogy nincsenek már falak leégett
házában. Még az ifjú nap is eltévedt,
kóborol a föld felett, amint az októberi éj leszáll.

Fordította Bajtai András

Egyszerűen nincs mit mondanom, és talán ez zavar
a leginkább, hogy csendben akarok lenni, ha már
ilyen könnyen megy, most az egyszer, csendben.
Ilyenkor persze mindig ugyanaz a fogadalom,
az egyetlen hazugság, amiben élek, hogy erről
se írni, se beszélni nem fogok, aztán mégis,
ígérgetni könnyű.
Vagy ha már erre sincs erőm, csak várni bénultan
a görcsös zsibbadást este, ahogyan megszűnik
a beszédkényszer, és helyét a jóleső döbbenet veszi
át, hiszen miért kéne bármit is mondanom, amikor
tudom jól, hogy holnap se merek majd lelépni
a járdáról anélkül, hogy ne gondolnék a ketrecekre.
Mert minden emberben élnek ketrecek, és az én
ketrecemben halott állatok vannak, és halott arcok,
végtagok. És tudom, hogy én kinek a ketrecében
élek, és hogy éltek mások is az én ketrecemben
valamikor, nem olyan régen, és ez picit megvigasztal.
Jólesik a hallgatás, nem akarok megszólalni, ennyi
maradt a lendületből, a forróságból, és az érzés,
hogy hasznavehetetlen vagyok, körömágy köröm
nélkül, egyetlen kívánság vagyok, bár csináltam volna
valamit ma is, mondjuk faraghattam volna szappanokat
a fogsorommal, más nem jut eszembe.
Csend van, végre, ez öröm, ez béke, csak aludni nem
merek, a takaróm túl vékony, a takaróm túl puha,
mintha műbélbe csomagoltak volna, ilyen érzés, így
ébredek majd, tudom, reggel.

Jólesik a hallgatás, nem akarok megszólalni, ennyi
maradt a lendületből, a forróságból, és az érzés,
hogy hasznavehetetlen vagyok, körömágy köröm
nélkül, egyetlen kívánság vagyok, bár csináltam volna
valamit ma is, mondjuk faraghattam volna szappanokat
a fogsorommal, más nem jut eszembe.

Csend van, végre, ez öröm, ez béke, csak aludni nem
merek, a takaróm túl vékony, a takaróm túl puha,
mintha műbélbe csomagoltak volna, ilyen érzés, így
ébredek majd, tudom, reggel.

Elvesz

Nem tudom, mi történt, hol kezdődött,
talán a gyorsétteremben vártam a soromra,
vagy a hentes pult előtt bámultam a szerveket,
sietni akartam, de nem találtam a kijáratot.
De az is lehet, hogy akkor még el se kezdődött,
vagy már régen véget ért, én meg semmit sem
vettem észre az egészből, mert velem bármit el lehet 
hitetni, és most is hazajöttél, és mellém feküdtél.

És ez elég is volt. Akkor még nem gyanakodtam,
és azt sem tudtam, hogy miért ácsorogtál percekig
a sötét lépcsőházban, mielőtt benyitottál volna.
Nem számított. Mellettem ébredtél fel, de később,
kint az utcán valami zűrzavar támadt, dudálás,
kiabálás, először arra gondoltam, valaki a villamos
elé esett, vagy kiugrott a harmadik emeletről,
aztán láttam, hogy a bevásárlók eldobálják a szatyraikat,
ömlik a kefir, patakzik a tej, és hosszú sorban, megállás
nélkül gurulnak szét a paradicsomok és a karalábék.

Aztán senki nem mozdult, váratlanul
beborult az ég, és elkezdett belőle valami hideg
folyadék ömleni, én pedig akkor megértettem,
hogy ma már nem jössz haza, mert elfelejtettél.
Rohantam vissza, hátha mégis otthon talállak, ülsz majd
a matracon, de a lakás sötét volt és üres. Hívtalak,
de beszéljünk máskor, mondtad, mert itt jó a hangulat,
én pedig leoltottam a lámpákat, és még fél órát vártam rád,
de nem jöttél. És akkor menni tovább, mindegy,
hogy villamos, busz, trolli, csak meg ne álljak,
mert különben azonnal legyűr a kétségbeesés,
hogy elvesztettél. És akkor mindent megértettem.

Hogy valaki másnak vásároltad azt a tucatnyi bugyit,
hogy valaki másnak borotváltad le az öleden a szőrt,
nekem pedig látnom kellett volna téged, amikor elvesztél,
tudnom kellett volna, hogy éppen most vesznek el tőlem.
De késő volt. Akkor már egy hónapja nem szeretkeztél velem,
én pedig ott álltam egyedül a hideg szobában, tapogattam, 
szagolgattam a ruháidat, hátha a nyomodra bukkanok,
de semmi sem történt, nem jöttél, és azóta sem.

Az éjszakák a legrosszabbak. Elalvás előtt hányingerem van,
szédülök, szeretném elveszíteni az eszméletem, de
továbbra sem történik semmi, aztán valahogy mégis
sikerül elaludnom, soha még ilyen nehezen. Azt álmodom,
hogy elveszlek, és engem kényeztetsz, de a merevedésem
fáj, és mielőtt elélveznék, elveszítelek, ott állok az osztály
előtt farkasszemet nézve a periódusos rendszerrel, és Terike
néni ordibál velem, amiért nem tudom a bizmut vegyjelét,
vagy rémülten kiabálni kezdek, mert bennragadtam
Ivan Karpenko pincéjében, ahová könyvet lopni indultam.