annyira igaz

Előbb-utóbb belefáradunk. Mindenbe . Minden apró kis konfliktusba. Belefáradunk a folyamatos várakozásba , a megfeleléskényszerbe . Abba , hogy akárhogyan is küzdünk , sosem érjük el amit akarunk . Mert mindig jön valaki , vagy valami ami feltart minket. Belefáradunk , hogy állandóan csalódásnak van kitéve a lelkünk , és belefáradunk , hogy akiért mi bármit megtennénk , annak mi soha nem leszünk elég jók . Feladjuk.
Éltemben először gondolkodtam el ma a felmondáson

És nem annyira komolyan, igaz, mert tudom, hogy alapvetően iszonyat jó dolgunk van, DE. Amikor kollegina elkezdi nekem bzonygatni, hogy a rám bízott feladatot biztos nem bízta rám a főni, mert olyan nincs, akkor felbaszom magam. Mikor a külső munkatárs, akinek az a dolga, hogy információkat töltsön fel a honlapra megkérdőjelezi az én döntésemet, vagy mikor lebaszást kapok, mert hoztam egy önálló, és szerintem logikus és megalapozott döntést, akkor azért a faszom ki van attól, hogy mindenki mindent tud, mindenbe beleszól, és senkinek nicns igazán körülhatárolható feladatköre, amiért felelőssége is van. És amikor ez mind összeadódik, akkor olyan cizelláltan és levegővétel nélkül tudok káromkodni, hogy a barátaim kicsit leblokkoltak, mikor hallgatták.