aminte

Viața e mai mult decât cruntă atunci când decide să ne smulgă oamenii dragi de alături , îi ia pur și simplu de lângă noi fără să ne întrebe dacă am apucat să le arătăm cât de mult îi iubim , dacă am avut timp să-i îmbrățișăm atât cât am fi vrut , sau dacă suntem în stare să mergem mai departe fără aceștia …
Mi se pare nedrept să pierd atât de curând omul căruia nu știu dacă am reușit să-i mulțumesc cum se cuvine pentru faptul că mi-a luminat viața … Știu că nu pot face nimic pentru a schimba ceva , însă vreau te rog un lucru deși știu că nu mă auzi : vreau să te rog să lupți și să te agăți de viață doar pentru ca apoi să-i putem râde amândouă în nas , nu te lăsa învinsă și nu pleca atât de ușor din lumea asta … Știu că nu am cum să te ajut , nu pot decât să mă rog ca tu să-ți amintești promisiunea pe care mi-ai făcut-o : că nu vei pleca de pe acest pământ decât atunci când sufletul tău va recunoaște împăcat că a trăit toate lucrurile pe care și le-a dorit …
Să nu pleci , omule frumos … să nu pleci … altfel tot restul vieții mele îmi va fi cumplit de dor de tine …

Prietenei mele …

ezen a gifen asszem pont az a pillanat látható, amint a szomszéd cica a maga egyszerű, de hatásos eszközeivel megpróbál éjszakába nyúló pspzés helyett emelt magyar tanulásra ösztönözni

már tudom, kinek kell először köszönetet mondanom majd, ha felvesznek szabadbölcsészetre

30. rész

Harry szemszöge:

- Nem hátrálunk – mondtam Louisnak, elnézve a két ülés között. -, ez egy parancs.

- Harry, hajnali három óra van – jegyezte meg finoman Niall.

- Fogd be – motyogtam elmélyültem, majd hátradőltem a székemen, hogy kinézzek az ablakon. Nehezebb volt ellátni az utca végére a lámpák ellenére is, mert nagyon sötét volt.

De nem adhattam csak úgy fel, és mehettem vissza. Nem, úgy nem, hogy Claire valahol itt van vele. Erősebben markoltam a pisztolyt, ami az ölemben feküdt, az állkapcsom megfeszült, és ellenálltam, hogy hangosan káromkodjak. Pedig nagyon akartam.

Csak másodpercekkel maradtam le; ha pillanatokkal korábban hagyom el a házat, időben elkaphattam volna őket.

- Értesített Zayn bármi fejleményről? – kérdeztem Liamtől. Képesek voltunk két férfit a házban tartani, akiket ki akartam kérdezni, de a lányok keresése most fontosabb volt. Mindannyian autóba szálltunk, amint a kisbusz befordult a sarkon. El is tűntek. Zayn a házban volt, és a két férfit az alagsorban tartotta, kihallgatáson.

Tudni akartam, ki volt ez a vezér, és ki a fenének képzeli magát, hogy csak úgy elrabolja a csajomat.

- Még mindig nem beszélnek – szólalt meg Niall halkan, miután elolvasta a telefonján az üzenetet. – Nézd, Harry, tudjuk, hogy…

- …Már megmondta, hogy nem hátrálunk – szólt közbe ezúttal Louis, de tekintete sosem hagyta el az ablakot. Jó ideje kibámult rajtuk, végig kutakodott. És mikor megszólalt, határozottnak, kissé durvának tűnt.

- Aludnunk kell azért, hogy tisztán gondolkodhassunk – jelentette ki Liam. Bassza meg. Mindig utáltam, mikor valamennyire igaza volt. De nem számított. Ami számított, hogy Claire valami szemétládával van, aki elrabolta, és tudtam, hogy mik a tervei vele, amikor előttem érintette meg. Felhasználta a lányt, hogy elérjen hozzám; tudta, hogy végignéztem, ahogy megérinti, és azt is tudja, hogy láttam, ahogy elhajt vele. Ez egy kibaszott megrendezés volt, hogy szórakozzon velem; nem voltam hülye, tudtam, hogyan működik a pszichológia. De ez egy kibaszott vicc, mert ez csak kettőnkre tartozik. Semmi köze a lányokhoz. Addig süllyedt, hogy elrabolja őket, és kiváltson belőlem valami reakciót. Kibaszott gyáva féreg. – Ha így folytatjuk, sosem találjuk meg őket.

- Mi van, ha nincsenek is itt? – kérdeztem rekedten. – Mi van, ha az a köcsög elvitte őket a városból? Huh? – Ez eléggé valószínű, leszámítva, hogy a férfi Cheshirét akarta. Habár, okos dolog lenne tőle, ha Cheshirén kívül lenne a központja.

- Nem tenné – felelte Liam. – Maradni fog, hacsak nem…

Elhallgatott, hagyta a levegőben lógni a lehetőséget.

Hacsak nem azért vitte el a lányokat a városból, hogy ne találjuk meg őket.

- Állítsd meg az autót – szűrtem a fogaim között.

- Miért…

- Állítsd meg azt a kibaszott autót! – A hangom, mint egy állati morgás, úgy hagyta el a számat, és a kerekek csikorogtak, a jármű pedig megdőlt jobb oldalt, mikor megálltunk. Kivágtam az ajtót, mielőtt még a kerekek leálltak volna, és átszeltem az utcát hosszú, gyors lépésekben.

- Harry, haver, nyugodj meg – kiáltotta Niall az autóból, kivágva az ajtót, amint a többiek is kiszálltak. Utánam eredtek. Fogalmunk se volt, hogy a város melyik részén voltunk, de egy kis szomszédságnak tűnt.

Csak Claire homályos alakját láttam az ablakból, ahogy rám bámult, mikor a kisbusz kihajtott az utcából. Engem látott utoljára, én voltam az utolsó reménye, és cserbenhagytam.

Eltűnt.

Mostanra már halott is lehet… A férfi, akármi is a neve, megerőszakolhatta. Ó, csak elképzelni tudom azokat a borzalmas dolgokat, amit ez a bomlott elméjű kitalálhat, hogy bántsa őt. És minden lehetőség élénken megjelent a lelki szemeim előtt.

- A kurva életbe – mondtam, leülve a járdaszegélyre. A könyökömmel a térdemre támaszkodtam és beletúrtam a hajamba. Hagytam, hogy a pisztoly az ölemben legyen; nem akartam megválni tőle.

Hogy fogjuk őt megtalálni? Mintha egy tűt keresnénk a szénakazalban. Alig vagyunk képesek megtalálni őt Cheshirében, akkor hogy a fenébe bukkanhatunk rájuk, ha máshol vannak?

A szervezet is nyomok után kutatott. Röviddel az után, hogy a férfiak elmentek, megnézték a házat, begyűjtöttek minden bizonyítékot, ami vezethet valamerre. De nem volt semmi konkrét; mintha csak jöttek és kámforrá váltak volna

Szarháziak.

- Hé – ült le mellém Niall, és kezét a vállamra tette. -, meg fogjuk találni, Harry.

Hogy lehetett benne biztos?

Louis különösen csendben volt, előre bámult rám, Liam mögül. Általában ő beszélt hozzám, ha ilyen helyzet adódott, de tudtam, hogy ő is elvesztette Eleanort. Egyértelmű, hogy ugyanolyan állapotban vagyunk.

- Meg fogjuk őket találni – javította ki Liam, majd Louisra pillantott, akinek az arca egyáltalán nem változott meg. – De mint mondtam, pihennünk kell. Amint felébredünk, megpróbálunk valamiféle információt kiszedni a túszainkból, és megnézzük, hogy a szervezet jutott-e valamire. Gondolkoznunk kell, mielőtt teszünk bármit is.

Fáradt voltam, tudom. A belsőmig éreztem.

De nem mehettem csak úgy haza, hogy aludjak, mikor tudom, hogy Claire idekint van. Hogy lehetnék egyáltalán képes rá? Soha. Úgyhogy annak sincs értelme, ha visszamegyünk.

Meg kell őt találnom.

- Gyerünk – motyogtam. -, menjünk át a városon, jó? Talán…

- Harry, nem. Hazamegyünk – jelentette ki határozottan Liam, és mellkasán keresztbe fonta karjait. Elé álltam és a tekintetemmel végigmértem őt.

- Most nemet mondtál nekem? – kérdeztem hangosan. – A vezetődnek?

- Igen – felelte Liam. – Egy kész roncs vagy, Harry. És Niallel megértjük, hogy betegre aggódod magad, rendben? De az agyadnak szüksége van a pihenésre, különben holnap képtelen leszel gondolkodni. Clairnek a legjobb formádra van szüksége, mikor megtaláljuk őt.

Már épp válaszolni akartam, mikor Louis szólalt meg: - Igaza van, haver. Menjünk haza és pihenjünk. – Kék szemeivel rám nézett az utcai fényben. Láttam rajta, hogy mennyire fáradt, és ez a kimerültség csak keveredett az aggódással és pánikkal. Pontosan tudta, hogy érzek, mégis Liamnek adott igazat. És ezzel én is tisztában voltam.

- Rendben – adtam meg magam végül, zsebembe csúsztatva kezeimet. – Visszamegyünk. De folytatni akarom a keresést, amint felkelünk holnap. – Remegve fújtam ki a levegőt, ahogy kelletlenül visszamentem az autóhoz, és Louisszal azonnal kibámultunk az ablakon, ahogy elindultunk.

Reméltem, hogy meglátom őt a járdaszegélyen ülve; hogy rásüt a lámpa fénye vöröses barna hajára, és amint elmosolyodna, beragyogná vele a világomat. Ahogy ez előtt is.

Mert most, hogy nincs itt, ismét a sötétben vagyok.

Hol vagy?

~ * ~

Kinyílt a szoba ajtaja, egy kis fényt beengedve; az ágyban feküdtem, és a mennyezetet bámultam. Nem hunytam le a szemem, és nem is szándékoztam azt tenni.

A homlokomat ráncoltam kissé, oda se nézve az ajtóhoz. Ha Lottie az, fogalmam sincs, meddig vagyok képes magam visszafogni. És a kislány okos volt… Le volt döbbenve azon, ami történt a férfiakkal, még ha fogalma se volt róla, hogy mi történik. Néha érzékeny tud lenni, főleg ha az emberek rákiáltanak. Tudtam, hogy ennyi idős korban egy ilyen helyzet teljesen ijesztő a számára.

- Harry.

Nem, ez nem Lottie volt, hanem Gemma. Felemeltem a fejem kissé, hogy lássam őt; barna haját hátrafogta, de az arcát a szobában lévő sötétségben nem nagyon láttam.

Aztán a lámpák felkapcsolódtak; ő kapcsolta fel.

- A kurva életbe – motyogtam magamban, eltakarva a szemem. – Megtennéd, hogy lekapcsolod?

- Azért jöttem, hogy beszéljek veled. – A hangja lágy volt. Nem törődött a kérésemmel, hanem leült az ágyon. Észrevettem, hogy becsukta az ajtót, ezért egy sóhaj kíséretében felültem az ágyon és rá figyeltem.

- Miről?

- Nem voltam itt, mikor ez… történt – mondta Gemma. – De van egy sejtésem arról, hogy mi folyik itt. Zayn elmondta.

Pislogtam. – Zayn elmondta neked? – Rájöttem, hogy Zayn sosem volt része az új bandának, és komolyan bűntudatom támadt. Nos, főleg mert alaposan megvertük, de mégis mire számított? Minden volt, csak nem ártatlan az elmúlt hetekben, és azt hiszem, a szívemet követtem, még ha ez nem is mindig a helyes út. Mellesleg, ez nem változtat a tényen, hogy majdnem megölte Clairt, és megerőszakolta Perrit, mikor eszméletlen volt… Az elbaszott, úgyhogy gyakorlatilag hajlunk afelé, hogy kvittek legyünk.

De miért beszélt Zayn Gemmával, a húgommal? Kezdtem mérges lenni; ó, ha az a köcsög arra gondol, hogy hozzá érjen…

- Rendesen elverték – suttogta Gemma. -, de segítettem neki a… sebeit ellátni, úgyhogy azt hiszem, már jobban van.

- Ne is gondolj rá – csattantam fel, észrevéve tekintetét. Rám figyelt, meglepődött és összezavarodott. – Ne merj rá gondolni, soha többé ne beszélj vele, hallasz engem? Ha megteszed, esküszöm, hogy…

- Harry, miről beszélsz? – szakított félbe, nagyra nyílt szemekkel. – Úgy viselkedsz, mintha az ellenséged lenne, vagy mi. A legjobb barátod, emlékszel? Mellesleg, Lottie kedveli őt.

A kurva életbe.

- Hol van? – Ledobtam magamról a takarót, és a lábaimmal a földet értem. A kezem ökölbe szorult. Vöröset láttam. – Hol az a köcsög? – A hangom kissé megemeltem, visszhangzott a szobában, és egy pillanatig tartott, hogy rádöbbenjek, Gemma a vállamat markolja, hogy az ágyon tartson.

- Harry, mi ütött beléd?

A pokolba, a gondolata, hogy Zayn valaki olyan ártatlanra és tisztára nézzen, mint Lottie, az őrületbe kergetett. Főleg, hogy az unokahúgom volt.

- Nem akarom Lottit a közelében tudni – sziszegtem. -, hallasz engem? Téged sem. Istenemre esküszöm, Gemma, hogyha meglátom, hogy rád vagy Lottira néz, kurvára megölöm.

- Miért?

- Ne kérdőjelezz meg, csak hallgass rám – horkantam fel, majd felültem az ágyon és mélyen felsóhajtottam. Még most is magam előtt láttam, hogy Zayn ránéz Lottira; éreztem, hogy forognak a kerekek az agyában, és emlékszem arra, mikor besétáltam, miután majdnem végzett Clairrel. Emlékszem, mennyire rémült volt; láttam aznap a halált a szemeiben, és ez traumát jelentett számára. Zayn egyike volt a társaimnak, tisztában voltam vele, de egy bonyolult srác volt. Én vettem be őt, igen, mert tudtam, hogy egy erős szarházi… Tudtam, hogy nehéz lesz majd kordában tartani, főleg, hogy Liammel a konditeremben voltak órákig és a zsákot ütötték. Nem ismertem az életét, és nem is érdekelt. Csak az érdekelt, hogyan nézett Clairre. Feldühített, és a szomorú az egészben, hogy ezt csak nemrég vettem észre.

Zaynnek szörnyű dolgok keverednek a múltjában, ahogy nekem is, de annak már vége.

- Csak bízz bennem. – A hangom már halkabb volt, sokkal összeszedettebb. A húgommal találkozott a tekintetünk. -, rendben? Jobban ismerem őt, mint te.

Egy pillanatig hezitált, mielőtt a tekintete megkeményedett. – Beszélhetek vele, ha akarok.

Ezt most komolyan mondja?

- Gemma – figyelmeztettem, résnyire húzva szemeimet.

- Mi a fenét vársz, mit gondoljak rólad? – kérdezte élesen. – Te tetted ezt vele, Harry. Láttad az arcát?

- Azt hittem, hogy kapcsolatban áll az új bandával – feleltem. – Jogom volt ahhoz, hogy megpróbáljak információkat kiszedni belőle.

- Nos, ez aztán a módszer – jegyezte meg szarkazmussal. – Addig versz valakit, míg az el nem mondja, amire szükséged van? Nekem bántalmazásnak hangzik.

- Nem értesz semmit – feleltem. – Nem érted, Gemma, és nem is akarom, hogy megértsd. Csak felejtsd el.

- Rendben, elfelejtem. De ne várd el, hogy azt tegyem, amit te akarsz. Ha beszélni akarok valakivel, fogok is. – Elbizonytalanodott. – Tudod, mi a különbség közted és Claire között? Claire megpróbálja a legjobbat látni az emberekben, míg te csak a hibáikat keresek. – Most már az ajtó felé indult, és arcát felém fordította.

Mikor megláttam a tekintetét, láttam rajta, hogy fél. Mikor megpróbáltam beszélni, az ajtóhoz sietett és gyorsan bezárta maga mögött.

Nos, bassza meg. Ez nem sikerült túl jól.

De hogy máshogy kellett volna reagálnom? Gyakorlatilag bejött ide, hogy elmondja, nővéresdit játszott azzal a barommal, aki majdnem megfojtotta a csajom; örülnöm kellett volna ennek?

Te is majdnem megfojtottad Clairt.

Hátradőltem a fejtámlának, és beletúrtam a hajamba. Éreztem, hogy fokozatosan ellazulok. Zayn a legjobb barátom volt, nem? Sosem bántaná a családom, ugye?

És nem is hibáztathatom Gemmát, amiért zaklatott lett. Elismerem, hogy Zayn kissé borzalmasan festhetett, mikor majdnem végeztünk vele, mielőtt megzavart minket Lottie bömbölése. De nem értette meg, hogy ez, minden fájdalom része volt a világnak, amiben egykor éltem.

Ebben nőttem fel, ez voltam én. És senki, még Claire sem tudott ezen változtatni. Ezért csatlakoztam a szervezethez inkább, hogy más hivatást nézzek. Csak ez ismertem, a világot, ami tele volt veszéllyel és kockázattal. Máris hozzászoktam. Egy átlagos környéken éltem, és tudtam, hogy még inkább azonosulni fogok ezzel, de ugyanakkor hivatást váltani olyan lenne, mintha kicserélnék a belső szerveim. Sosem történne meg.

Kimásztam az ágyból, és kisiettem a szobából is a földszintre. Nem bírtam aludni, Claire nélkül nem. Képtelen lennék rá.

Gemmát a kanapén találtam, ott ült és az anyánkról készült képet tartotta. Mikor odasétáltam hozzá, nem erőltetett magára egy mosolyt, és nem is vett tudomást arról, hogy ott vagyok mellette.

- Sajnálom – motyogtam, a könyökömmel a térdemre támaszkodva. – Csak… kemény napom volt.

Az nem kifejezés, hogy mennyire.

- Tudom. Sajnálom, hogy így neked estem – mondta halkan, majd felsóhajtott és letette az asztalra a képkeretet. Ránéztem; annyira furcsa volt, látni a nőt, akiről halvány emlékeim vannak, egy képen. Élénk volt és idősebb. Semmire nem emlékszem róla, csak arra a mosolyra. Ez a valami, amit sosem fogok elfelejteni.

- Gyere ide – suttogtam, köré fonva a karomat, és közelebb húztam magamhoz. Gemma a testemnek dőlt. – Csak meg akarlak védeni téged és Lottit, oké?

- Tudom – suttogta. – Csak hozzászoktam, hogy… senki nincs, aki megvédjen, tudod? Mióta anya meghalt… senkink se volt.

Még az a szégyenteljes ex-barátod se. Köcsög.

- Nos, most már itt vagyok – mondtam. – És nem hagyom, hogy bármi történjen veletek. – A torkom összeszorult erre; ugyanezt mondtam Clairnek is, és lám, mi történt vele.

Elvesztettem.

- Meg fogod őt találni, Harry – mormolta Gemma határozottan. – Tudom, hogy meg fogod. Pokolian önfejű vagy, és tudom, hogy sosem fogod feladni. Claire sem fogja.

A szavai megmozgattak bennem valamit, és éreztem, hogy könnyek homályosítják el a látásomat. Tudtam, hogy Clairnek bántódása esik, és hogy fájdalmas dolgokon megy most keresztül. Tehetetlen voltam, sebezhető – valami, amihez nem szoktam hozzá. Felfoghatatlan, hogy pár hónapja még én is fájdalmat okoztam az embereknek; ugyanilyen fájdalmat, habár nem ennyire mélységeset.

De néha nem védhetünk meg mindenkit mindentől, nem számít, mit teszünk. Csak az a biztos, hogy megpróbálhatjuk.

~ * ~

- Semmink nincs – mondta Ed, amint elindultunk a járdán. Még mindig nálam volt a pisztolyom. Már mindenki a kocsiban volt, mikor mi beszálltunk. Hátrapillantottam, hogy lássam a férfit a szervezettől, Lottival és Gemmával, abban az esetben, ha történne valami. – Nincs nyom, nincs ötlet. Ma csak vakon kutatunk. – Úgy tűnt, kissé kételkedik, ami szokatlan volt tőle, mivel mindig úgy tűnt, hogy tudja, mit csinál. Ez feldühített, talán mert aggasztott is egyben.

Louis is a kezeiben lévő pisztolyra bámult. Mellette ültem, és felnézett rám, de nem mosolyodott el.

- Más, mi? – kérdeztem.

- Igen, más – mondta.

Most sokkal másabb érzés volt pisztolyt fogni. Ismertük az utóhatását, az erejét, és hogy mit tehet egy emberélettel. Régebben úgy néztünk a fegyverekre, mint a megfélemlítés egy eszközére; de most inkább védelemre használtuk. Mint mindennek, a pisztolynak is két oldala volt, és az emberek hitével ellentétben, nem a pisztoly hibája, ha valaki életét veszti. Sokkal inkább azé, aki a pisztolyt fogja.

- Hozzuk őket haza – jelentette be Niall, megveregetve a vállamat, és bátorítóan rám vigyorgott. - Biztos vagyok benne, hogy pokolian éhes.

- Haver, ne most – motyogta Liam.

Végigmentünk az utcán; könnyebb volt kinézni, mivel világos volt. Megfeszültem ültömben, akárhányszor megláttam egy vörös hajú lányt. Egyikük sem az volt, akit én kerestem. Valószínűleg, már akkor is meg tudom mondani, hogy ő az, ha csak a hátát látom.

Az út teljesen csendben telt; mindenki feszült volt, és a levegőben is lehetett ezt érezni.

A csend is súlyos volt.

- Mit mond a szellem a falnak? – kérdezte csendesen, hirtelen Louis, és tekintetét rám szegezte. Egy féloldalas mosolyra húzta ajkait, és beletelt egy pillanatba, hogy megértsem, mit is mond.

- Hé – feleltem, visszafojtva a vigyoromat. -, csak kelj át.

- Mit mondott az egyik tányér a másiknak? – kérdezte Niall, becsatlakozva.

- Az ebéd rajtam áll – válaszoltuk egyszerre Louisszal, majd a tekintetemmel ismét az utcát pásztáztam, ahogy az autó lelassult. A bevásárló negyedben voltunk, ahol Clairrel is voltam. Erősen kétlem, hogy bármiféle bandatevékenység itt zajlana.

…de nem ez lenne a tökéletes álca?

- Állj meg az előtt a bolt előtt – mondtam hirtelen, ahogy a mosolyom száműzték és résnyire húztam a szemem. Megmarkoltam a pisztolyom és előredőltem. Hálás vagyok, hogy senki nem kérdezett rá, habár Louis kérdőn figyelt. Azt motyogtam: - Bízzatok bennem, van egy tippem. – Találkozott a tekintetem Zaynével, nos, csak egyik szemével, mivel a másikon még mindig kötszer volt. Különös, hogy nem panaszkodott, és nem utasította el, hogy velünk jöjjön megkeresni Clairt; követett minket, mint egy hűséges társ. De akkor sem fogok elfelejteni semmit, főleg tudván, hogy tegnap köze volt a húgomhoz és az unokahúgomhoz.

Besétáltunk egy átlagos boltba, abba, ahová Clairrel is mentünk először, és egy szőke tinédzser dolgozott aznap. Nem úgy tűnt, mintha élvezné a munkáját, inkább a telefonja kötötte le. Bassza meg, bárki besétálhatna ide egy fegyverrel és komoly károkat tehetne, a szemei akkor is a képernyőre tapadnának.

- Haver – suttogta Ed, mikor elmentünk a bolt hátsó részébe. –, szerintem menjünk tovább. Nem lesz itt.

Megálltam, mikor a tekintetem megakadt a karkötőn, amit Claire annyira nézett.

- Még el akarok menni valahová – mondtam, nagyot nyelve, mielőtt kimentem az üzletből. A fiúk követtek, ahogy átszeltem az utcát és az ékszerészhez mentem.

Pillanatok alatt nyakláncok százai vettek körbe, és ettől még inkább Clairre gondoltam. A tekintetem a gyűrűre vándorolt, aminek az ára nevetséges volt. Louis is azt nézte.

Megköszörülte a torkát. – Ezek szép… gyűrűk.

- Azok – értettem egyet bólintva.

- Mit gondolsz a házasságról? – kérdezte hanyagul Louis.

Megvontam a vállam. – Nem sokat, tényleg. Nem látom az értelmét megházasodni; nem kell egy kibaszott pap, hogy azt mondja neked, hivatalosan is együtt vagytok.

- Akkor azt hiszem, ez mindent megmagyaráz – felelte Louis. – Már majdnem, mint mikor teljes bandának éreztük magunkat, a kabátunkban, emlékszel?

- Igen, azt hiszem. – A tekintetem az idős emberre vándorolt, aki a pult mögött ült. Ugyanaz az idős férfi volt. Leszámítva, hogy most furcsán bámult rám.

- Hol van a barátnőd? – kérdezte, mikor a tekintetünk összeakadt. Nem volt barátságos; szemének fehérje összeszűkült.

- Ami azt illeti, őt keresem – motyogtam halkan, ha netán mások is lennének itt. Valami okból láttam, hogy a tekintete hazudik. Tudott valamiről, amiről én nem, ezért lassan odamentem a pulthoz és rátámaszkodtam. Egyenesen belenéztem a szemébe. – Látott valami gyanúsat?

- Láttam őt tegnap – felelte, kissé remegő hangon.

Szent szar.

- Hol látta?

- Láttam őt néhány férfival és egy másik lánnyal – felelte halkan. – Azt hiszem, azért volt különös, mert ijedt volt, és a kezeit hátrakötözték. – Az állkapcsom megfeszült a részleteket hallva, de ráharaptam a nyelvemre és csendben maradtam. – Egy kisbuszban volt, és azok a férfiak bevitték őt abba a boltba.

- Boltba? – Követtem az ujját, amerre az mutatott, és láttam azt a boltot, amiből nemrég sétáltunk ki. Miért vinnék őt oda?

Ott volt ő is?

- Biztos benne, hogy ő volt az? – Nem bírtam elrejteni a reménytelenséget a hangomban, és az egész testemet elöntötte az adrenalin ismét, amikor eszembe jutott, hogy tudom, hol van.

- Ő volt az – erősítette meg a férfi. – Nehéz lenne eltéveszteni. Fiam, valami baj van?

- Nem, nincs semmi – feleltem. – Minden rendben lesz. – Hátrafordultam, hogy Edre nézzek. Mind mögöttem álltak; hallották a beszélgetést, és Louis arca eltorzult, tekintetét a boltra szegezte.

Ott van.

Már ha él.

- Gyerünk – mondtam a fiúknak, bár a kezemmel szorosan markoltam az ezüstpisztolyt. -, menjünk vissza a boltba. – Kiindultunk az ékszerüzletből, majd hátrapillantottam a férfira, kedvtelenül intettem és hálásan elmosolyodtam. Fogalma sincs arról, mennyit segített nekem. Mennyit segített Clairnek.

Jövünk, Claire.

E februarie . Afară plouă . Ploaia îmi atinge umerii goi , ador asta ..
Stropii de ploaie mă fac să cred că nu doar oamenii plâng , și cerul o face câteodată . Din păcate , ploaia îmi reamintește de tine .. Zilele astea nu prea mi-ai trecut prin gând , exceptând nopțile. Cât am mai plâns nopțile trecute , dragul meu ! Și visam , și îmi doream să mă suni . Fie că era 10 , fie că era 2 sau 5 dimineața , voiam doar să mă suni . Să-mi auzi lacrimile .. să-mi simți durerea , și să știi că tu ești singurul capabil de a mi-o ameliora ..
Plouă , știu că știi , dar poate ești mult prea ocupat ca să-ți aduci aminte cât de mult ne unește pe noi ploaia , nu ?
Poate fetele care te iubeau , acum te și au , poate în acest moment , tu joci poker cu băieții ori fumezi , poate îți lipsesc , sau poate nu ..
Poate te-ai gândit atunci când ai văzut că plouă că “te uzi” . Ieși afară , iubire ! Dă geaca jos dacă ești la bar cu băieții, simte ploaia pe spate , pe mâini , amintește-ți de mine . Râzi ! Probabil toți te vor crede nebun , dar mi-ar plăcea să cred că le vei spune că tu ești îndrăgostit .. de mine , evident . Lasă-mă să visez ! Am nevoie de asta ! Uite , plâng . Oricum îmi apari în cap , lacrimile îmi inundă obrajii, poate nu-ți vine să crezi , dar îmi lipsești .. îmi lipsești atât de mult! Telefonul meu abia e folosit , niciun mesaj , niciun apel . Mi-e dor să mă trezesc la 4 dimineața zâmbind , nu plângând .. mi-e dor să-ți las mesaj , și să-l vezi la 6 , când te duci la școală , mi-e dor să vorbim , să mă asculți , să te fac fraier , să te fac bleg , mi-e dor să mă simt cea mai importantă ființă din viața ta .. mi-e dor să mă trezească mesajul tău , mi-e dor să mă adoarmă sunetul vocii tale . Mi-e dor de tine , de fericirea noastră , de orele pe care le petreceam vorbind , de orele în care îmi erai prezent în gânduri și în inimă.
Mi-e dor de tine , de cât de fericită eram când tu erai singurul om din viața mea ! Și acum ești , doar că tu m-ai înlocuit de mult , iar eu , nici dacă vreau , n-o pot face ..
Mi-ai intrat în sânge , mi-e tare frică ca nu cumva să te iubesc toată viața .
Mă omoară gândul ăsta..
Mai avem cateva clipe impreuna,cateva obstacole si cateva distractii,iar apoi totul va fi gata…pentru totdeauna.Tu vei pleca departe,la o facultate,si eu…in acelasi oras plictisit de viata,intrebandu-ma daca peste cativa ani,poate prea multi,iti vei mai aduce aminte de mine.
youtube

Sa ne aducem aminte :

Hugom 2 gyerek utan ismet eljutott sielni

"A hutteben nagyjabol a komplett szemelyzet magyar lett. A tulaj is mas lehet szerintem. Mindenesetre eleg magyarosan mennek a dolgok, mert a kiszolgalo csaj amint meghallotta, hogy magyarok vagyunk kozolte, h ingyen adja a tiroler grostl-t, csak ha a tulaj kerdi (o osztrak nepviseletbem maszkalt), mondjuk azt, hogy 17 euro volt. Mondjuk a minoseg ugy leromlott, hogy meg jo hogy nem kellett fizetni."

“Ascultă tot ce am de zis, tot ce ea nu a putut să-ți spună, tot ce a ascuns atâtea luni de teamă de a nu te supăra. Dac-ai ști numai cât te-a putut ea iubi…

Tu știi deja că ea a fost cel mai bun lucru din viața ta. Îți aduci aminte de nopțile în care nu dormeai de fericire fiindcă știai că a doua zi urma să o vezi? Doamne, cât te iubea femeia asta! Era un înger, toți ți-o spuneau. Și te-a făcut fericit. Ce ironie a sorții! Ea te-a făcut fericit și tu ai distrus-o!

Nu te amăgi și nu spune că nu te-a iubit. Fiindcă știi clar că nu e așa. Știi că ai fost pe loc fruntaș în viața ei. Toți cei care o cunosc știu. Ea se preface că a uitat, obosită de atâtea nopți nedormite și sătulă de întrebări. Ce nu știi nici tu, nici alții este că pe ea o doare nespus că a trebuit să plece. Este curajoasă și o admir sincer! A plecat fiindcă știa că deși era cel mai bun lucru din viața ta, tu nu o puteai iubi așa cum era, fără să o schimbi.

I-ai spus la început că este lumina ochilor tăi și că te-a salvat dintr-o viață plină de suferință. A fost prima ta femeie, iubită, prietenă. Dar tu nu ai înțeles-o niciodată. Te-ai prefăcut că o faci, te-ai prefăcut că ești fericit pentru ea, dar erai totdeauna ros de neliniște și neîncredere. Știai că era un înger și i-o spuneai de atâtea ori, dar te încăpățânai să-i tai aripile și s-o faci dependentă de tine.

N-ai știut, demonule, că ea n-ar fi putut supraviețui în lumea ta? Ai fi vrut s-o faci să te vadă doar pe tine, nemulțumit că ea dorea să țintească atât de sus. Tu ai fost pentru ea cel mai bun prieten și spera să o ții de mână în cele mai importante momente ale vieții. Îți dorea inima și îți dorea trupul. Te iubea cum poate că nu ai știut. Și ai pierdut-o. Fiindcă o voiai închisă într-o colivie, neștiind că nu poți sili un înger să-și părăsească Cerul.

Știi cât a plâns când ai plecat? Am fost acolo și am văzut-o. Mi-a plâns pe umăr, netrebnicule!

Mă întreba cu ce a greșit, de ce ai vrut să pleci când ea îți oferea totul. Se săturase să-i ceri mereu mai mult și mai mult, dar te voia fericit.

Știi de câte ori mi-a spus că de mâine pleacă, dar de fiecare dată s-a întors la tine?

Nu ți-a spus multe. Ți-a ascuns nopțile albe și lacrimile de dezamăgire.

Spuneai că mândria ei o va ucide, dar, de fapt, mândria a salvat-o din ghearele tale! Tu ai fi ucis-o! Fiindcă nu fi știut să-i oferi libertate și ea ar fi tăcut. Te-ar fi urât dacă rămânea cu tine! De asta a ales să plece. Nu din orgoliu, prostule! Orgoliul a fost doar o mască, iar toate argumentele pe care ți le-a înșirat minciuni sfidătoare. Niciodată n-ai reușit să o cunoști, fiindcă n-ai vrut niciodată să o privești ca pe o ființă reală, ci doar ca pe o fantasmă a închipuirii tale. O voiai o păpușă fără personalitate, captivă în lumea ta, văzându-te doar pe tine. Nu ea a ucis iubirea. Tu ai ucis-o! Sau poate, poate că nici măcar nu ai iubit-o cu adevărat. Ea doar ți-a părut perfectă pentru tine și ți-a făcut viața mai ușoară. Ea doar te-a făcut să nu mai vezi viața atât de mizerabilă. Dar tu nu ai iubit-o. Fiindcă nu distrugi oamenii pe care-i iubești…”

Van egy magyar hölgyike itt Brünnben, kisgyerekkel stb. Amint elnéztem, egy csoportban éppen azt hirdeti, hogy napközit szeretne nyitni és munkatársakat keresnek. Kíváncsiságból végig görgettem a facebookját, ezeket találtam :

Ezek után ki adná be a gyerekét ilyen oviba?