Technika

Egyik este beszélgetten a nagypapámmal , egyszer csak hirtelen megkérdeztem :
- Nagyapa,milyen volt a világ amiben felnöttél.
A nagypapám így válaszolt:
- Hadd gondolkozzam egy kicsit!

A televízió, a gyermekbénulás elleni védőoltás, a fénymásoló gép, a kontaktlencse és fogamzásgátló tabletta előtt születtem. Nem volt még radar, hitelkártya, lézersugár és pengekorcsolya.

Még nem találták fel a légkondicionálót, a mosogatógépet, a szárítógépet (a ruhát egyszerűen kitették száradni a friss levegőre).
Az ember még nem lépett a Holdra, és nem léteztek sugárhajtású utasszállító repülőgépek.

Nagyanyád és én összeházasodtunk és azután együtt éltünk, és minden családban volt apuka és anyuka.
Én a számítógép, a kétszakos egyetemi képzés és a csoportterápia előtt születtem.

Az emberek nem analizáltatták magukat, legfeljebb amikor az orvos vér-vagy vizeletvizsgálatra küldte őket.
25 éves koromig minden rendőrt és férfit ‘uram’-nak szólítottam, minden nőt pedig 'asszonyom’-nak vagy 'kisasszony’-nak.

Párjuk a galamboknak és a nyulaknak volt, de nem az embereknek.
Az én időmben ha egy hölgy felszállt az autóbuszra vagy a villamosra, a gyerekek és a fiatalok mindenki másnál hamarabb álltak fel, hogy átadják neki a helyüket, de ha állapotos volt, a helyére kísérték és - ha kellett - megváltották a jegyét és odavitték neki.

A nő elsőként lépett liftből ki; alátolták a széket, hogy leülhessen egy férfi sosem üdvözölt úgy egy nőt, hogy ne állt volna fel, ha éppen ült. Kinyitotta előtte az autó vagy bármi más ajtaját, és a férfi segített neki levenni a kabátját.

Az én időmben a szüzesség nem okozott rákot, és a családi erény bizonyítéka volt a lány tisztasága a férj számára. A mi életünket a tízparancsolat, a józan ész, az idősebbek és az érvényes törvények tisztelete szabályozta.
Bennünket megtanítottak arra, hogy különbséget tegyünk jó és rossz között, és hogy felelősek vagyunk tetteinkért és következményeikért.

A komoly kapcsolat azt jelentette, hogy jóban voltunk unokatestvérekkel és barátokkal.
Ismeretlen volt a vezeték nélküli telefon, a mobiltelefonról nem is beszélve.

Sosem hallottunk sztereó zenéről, URH rádióról, kazettákról, CD-ről, DVD-ről, elektromos írógépekről, számológépekről (még mechanikusakról sem, hát még hordozhatókról).

A 'notebook’ jegyzetfüzet volt.
Az órákat naponta felhúzták.
Semmi digitális nem létezett, sem órák, sem világító számos kijelzők a háztartási gépeken.
Gépeknél tartva: nem voltak pénzkiadó automaták, se mikrohullámú sütők, se ébresztőórás rádiók. Hogy videomagnókról és videokamerákról ne is beszéljünk.

Nem léteztek azonnal előhívott színes fényképek. Csak fekete-fehér képek voltak, előhívásuk és másolásuk több mint 3 napig tartott. Színes képek nem léteztek.

Nem hallottunk Pizza Hutról vagy McDonald'sról, se az instant kávéról, se a mesterséges édesítőkről.
Az én időmben a fű olyasmit jelentett, amit nyírtak, nem szívtak.
Mi voltunk az utolsó nemzedék, amely azt hitte, hogy egy asszonynak férjre van szüksége ahhoz, hogy gyereke legyen.

- A válasz hallatán nem jutottam szóhoz csak ültem és bámultam magam elé…

Since I’m very crappy at thin lineart and coloring, I’ve decided to get out from my comfort zone and start to draw properly.

Lin from DJMAX Technika in Now A New Day
cococoffee is my name by the way. I changed it so it’ll sound cuter //slap

Lehalt a klímánk

Két órát voltam távol, mire visszaértem a kollegína kitárta a szerverszoba ajtaját (stabil 21 fok, külön klímarendszer), és kikapcsolta a hőfok-riasztót mert melege van. Most 34 fok van mindenhol, a technika úgy okádja a forró levegőt mintha kályha lenne. Vészleállunk amíg ki nem hűl, mai meló off…

jaj, de ügyes vagy

mondták tegnap a gyerekeim és azt hittem rám gondolnak, hogy én milyen ügyesen lövöm be az utolsó kapcsokat a fotelba, de kiderült, hogy az apjuknak mondták, aki valami kavbojos videójátékban lelőtt/nem lőtt le egy embert. tényvalóság, hogy nem vagyok 100%-ig elégedett én sem, de ez történik, ha nem az van, hogy az ember felszed valami szar romot egy lomtalanításon és bekeni ezzel azzal és akkor allé hepp! mennyire szép lett ez (ahhoz képest amilyen volt). mert hogy ez a fotel így nézett ki eredetileg, jó hát a kárpit az egy fos, de a többi, kérem szépen, a többi! itt volt mit elrontani.

a tanítványom beleszeretett, nem is tartott neki sokáig és kb 6 hónap alatt rábeszélt, hogy adjam el neki és ha már így, akkor csináljam is meg. legyen sárga, sötétbarna karfával, mert nekik az úgy megy a lakáshoz, ne legyen inkább világosszürke natúr karfával, ne legyen, oké, akkor marad a sárga. egy ilyen kurva fotelt szétszedni egy rémálom, mert egy szép augusztusi délelőttön 1964-ben egy Laky Zoltán úgy meghúzta a csavarjait, hogy átmenjen a meón, hogy borjút ellettem, mire lejött az anya. (de lejött. végül mindig lejön.)

indulhatott a kárpit. kurva gyorsan ment és zökkenőmentesen, 2 óra alatt megvolt az egész. itt elhittem, hogy ez könnyű lesz, érdekes, hogy mindig van egy olyan pillanat, amikor elhiszem, hogy ez valójában gyerekjáték. miért.

első óriási koppanásom ezután jött, mert a kromofágozás után nem olyan felületet kaptam, amire előtte számítottam (past perfect). jó kérdés, hogy mire számítottam, mindenféle anyagismeret nélkül, maradjunk annyiban, hogy nem ilyenre. mondjuk nagyon szép színe volt, csak nekem nem volt jó semmire jelen körülmények között. kikevertettem A Barnát, ami szerintem kellett, lefestettem: második hasraesés, kibaszott ronda lett. egyrészt a hengeres festés után a kipukkadt kis buborékok mind-mind megmaradtak, mint egy tökéletes reszelő, csodálatosan szétbaszva az eredetei sima felületet. (szar volt a festék? szar volt a henger? szar voltam én? ismét csak teljes sötétben tapogatózás…). az semmi, de annyira ronda barna lett, mint magyarország bármelyik lakótelepének bármelyik alagsorában bármelyik kapcsolószekrény ajtaja, sőt, rosszabb, olyan volt, mint a rákoskeresztúri kőrösi csoma általános iskola földszinti technika termének az ajtaja 1986-ban. télen. ilyen volt:

ami ezután következett, azt leginkább úgy jellemezném, hogy hitetlenkedő kurvaanyázás és a fejvakargatós egyiklábrólamásikraállás ötvözete. tudtam, hogy ez így Soha nem kerülhet ki a kezeim közül, meg azt is, hogy most már 59 munkaórát öltem bele, lassan elég lesz.

lecsiszoltam újra az egészet a picsába. kikevertem egy másik színt (persze nem úgy ám, hogy megvettem még egyszer 1 liter festéket tök feleslegesen, hanem vettem egy fekete vizes alapú fekete színezőpasztát és azt kevergettem össze az én kis szarbarnámmal addig, amíg meg nem kaptam ezt a kenyai import étcsokoládészínt. egyszer és soha többé, szóval kurvára remélem, hogy a tanítványom nem veri le egy vaslábassal valahol a jövő hónapban, mert az árnyalat reprodukálhatatlan).

hát így. végül minden jóra fordult, jó lett az árnyalat, vissza tudtam tenni a karfákat is, bár közben erősen arra gondoltam, hogy milyen fasza lesz majd az az élmény, amikor majd nem először csinálok valamit életemben, mert klafa ez a gyermeki rácsodálkozás minden egyes új bútordarabnál, de néha elég jól tudna jönni az az érzés is, hogy jajaja, ezt már csináltam, ezt úgy kell, hogy…

nem igazán vagyok elégedett, van, ahol lehetne szebb a kárpitozás, van, ahol nem elég szép a festés, de most már arra is rájöttem, hogy mindig lehetne még szebb, ezt most itt hagyom abba.

persze időközben a tanítványom férjhez ment, meg szülinapja is volt, meg nem is készült el addigra, amikorra ígértem, úgyhogy azt hiszem csak az anyagárat fogom elkérni érte. oh, well.

Zdradzę wam tajemnicę: nie czytamy poezji dlatego, że jest ładna. Czytamy ją, bo należymy do gatunku ludzkiego, a człowiek ma uczucia. Medycyna, prawo, finanse czy technika to wspaniałe dziedziny, ale żyjemy dla poezji, piękna, miłości.
—  John Keating