330is

Szóval a kedvenc magyar kollégám megvette máma ezt a tízéves E90 330i-t 49.000 mérfölddel, manuális váltóval és lehajtható hátsóüléssorral.

Ő amúgy tipikusan “a fiú a mélyből érkezett”, hiszen mi a faszt kezdesz az életben egy tesitanári diplomával a nyíregyi főiskoláról. Azt meséli nekem sokszor, hogy hát ő egy vidéki gyerek, és arra emlékszik, hogy nekik soha semmijük nem volt, éshogy gecire nagy volt a córesz, amikor kölök volt. Aztán diploma után kijött ide az akkormég csajával, és legalul kezdte, mint a kelet-európaiak 80%-a: takarítással. Angolul csak pár szó ment, napi nyolc-tízóra takarítás, akár heti hatszor, zsé, ami pont elég a rentre meg még valami minimális megtakarításra. Aztán jött az éttermezés, a mosogatás, felszolgálás, hamburgersütögetés, meg még a fasz tudja mi. Aztán ahogy lett valami minimális életszínvonal-növekedés, és végre beköltöztek Londonba kelet-angliából, elvégzett estin vagy levelezőn egy hároméves egyetemet diákhitellel és részletre kurvasok meló mellett, és elkezdett junior programozóként munkát keresni, és talált is. Ehhez hat év kellett. Hat év után először irodában kezdett el dolgozni. Nem idióta műszakokban, hanem heti negyven óra egy kényelmes meleg irodában.

Szóval mostmár másfél éve juniorprogramozó, egész jól beszél angolul, saját lakást bérel Wimbledonban, csak a csaja ugyanaz, akivel kijött hét éve, és most, hogy egyenesbe jött, mert kifizette a diákhitelt, meg megtolták a fizetését, úgy érezte, bele tud vágni egy álmai autójába, és megfinanszírozta ezt a bimmert. Eladja hát a Toyotát, valaki ezerpárszáz körül csak elviszi, az belemegy a törlesztőbe, és ha minden jól megy, két év alatt kifuttatja a hitelt, és reméli, hogy az elkövetkezendő ötvenezer mérföld a hamarosan születő kisklambóval már egészen nyugodtan fog menni, sorhatos susmorgással.

A végtelenbe és tovább, fátter.