*baj

Hé, te! Igen, te, aki ezt olvasod. Szeretlek! Nem számít, mit tettél, mit teszel, vagy mit fogsz tenni, én szeretni foglak. Mert megérdemled, hogy valaki szeressen. Nem számít, mit gondolsz erről. Nem számít, hogy nem tudod, ki vagyok. Nem baj, ha nem szeretsz viszont. Nem számít. Csak tudd, hogy valaki szeret. Kérlek! Csak tudd, hogy valakinek számítasz. Még, ha az a valaki csak én is vagyok. Szeretlek!

Igenis mindenki megérdemli, hogy valaki szeresse… És ezt most meg kellett írnom azok után, hogy pár perccel ezelőtt változtattam meg a nevem alatti leírást. :)) (De ez nem rólam szól! Szóval, kérlek, amennyiben esetleg reblogolni szeretnéd, inkább enélkül tedd, mert ez az alsó szöveg nem számít. Ez inkább csak egy megjegyzés saját magamnak. Ez rólatok szól, egyáltalán nem rólam!)

Mindig van egy pont, ahol az út kettéválik. Abban a hitben válunk szét, hogy az útjaink egyszer majd újra összefutnak. Ahogy távolodunk az úton, a másik egyre kisebbnek tűnik. De nem baj. Egymásnak vagyunk teremtve.

anonymous asked:

tudnál segíteni? nagyon megszeretném ismerni. gyönyörűnek tartom. nem tudom hogyan szólítsam meg, mit mondjak, még azt sem hogyan menjek oda hozzá, mert legtöbbször egyedül van, azt mondják "érdekes" fiú. érdekel a lelke, talán ő maga a boldogság, a napsugár, igen.. lehet, hogy tudnám szeretni örökké is. különleges. ha nem tudsz segíteni az se baj, köszönöm kedves.

ez nagyon szép, segíteni nem tudok sajnos, én sem tudom, mit tennék a helyedben, de nagyon remélem, hogy sikerül megismerned, és tényleg a lelke is gyönyörű lesz és nem ér csalódás :)

az a baj a mai világban, hogy aki divat-depressziós, ahhoz egyből oda rohannak, hogy mi a baj, akiknek pedig tényleg igazi problémái vannak, őket pedig figyelembe se veszik.
azt hiszem, a negyedik óra következett. A lány mosdóban voltam a barátnőmmel.  Ő kiment, én bent maradtam egyedül. Gondolkodtam. Eszembe jutottak az emlékek. Az a sok-sok dolog... sírni kezdtem. Vertem a falat. Lebőgtem a kibaszott sminkemet. Fekete lett az arcom. Bejöttek a lányok. Aztán a fiúk is. Én csak ültem a földön, ők csak néztek és kérdezgették folytonosan: “mi a baj?” “hallod mi van már megint?” “már megint ő cica?” “naa, nyugiii nincs baj, itt vagyunk melletted”. Hiába mondták ezeket..én csak sírtam megállás nélkül, s közben rá gondoltam.  Rossz érzés. Nagyon rossz.  Hogy neki más kell..pedig annyi szép dolgot mondott. És én mindent elhittem.

(((((((((((((((((((((((((((((((: