Mármint nem a borból, hanem belőlem.
Annyira sajnálom, hogy nem vagyok Magdi, mert akkor lehetnék a Rúzsád. Olyan vicces, mert te meg lehetnél a rúzsom elkenője.
De nem vagy, mert szóltál, hogy elég. Pont mikor már majdnem kicsordultam a pohárból, rá az asztalra, az asztalról a kedvenc fehér ingedre, amit sajnáltam volna, hiszen akkor megutálsz. Még jobban.
Nem tudom, miért nem szeretsz. Sosem adtam magamból annyit, hogy lerészegülj, és titkokkal dobálózz felém hajnal 3-kor. Sosem melegítettelek fel belülről, hogy azt gondold, nélkülem fázol. Nem voltam neked reggeli rosszullét, napközbeni megbánás és esti sóvárgás. Én csak voltam, mikor akartad, hogy legyek, te viszont sosem lettél volna.
Miért írtad egy fába a neved és a nevem, miért nem a szívembe és a szívedbe – a szívünkbe? A fa közös volt, a test soha.
Tudhattad volna, hogy az törvényellenes.
Mármint a fába vésés. Megölted a fát te állat.
Én meg itt vagyok élve, hullajtom a leveleim utánad, várom a tavaszt.