Nevezz őrültnek, csak bátran. Hidd azt, hogy neked van igazad mindig. Igen, vannak olyan pillanataim, hogy a halálra gondolok. Hogy most? Most is. Hogy megteszem e? Majd meg. Próbáltam már meghalni? Persze. A tíz ujjamon nem tudom megszámolni az alkalmat, amikor eldöntöttem, hogy most meghalok. Hogy véget vetek mindennek. De túl sok érzelmet éreztem. A szeretetet, a fájdalmat. De nem féltem. Nem félek a haláltól. Ne hidd azt, hogy ha egyszer nem tettem meg, később sem fogom. Hidd el azt inkább, hogy egy nap, abban a tudatban fogsz bemenni abba a kurva iskolába, a szadista tanárokhoz, akik tönkretettek, oda fogsz bemenni, és én már többet nem leszek ott. Sokan nem fogják tudni miért is nem vagyok iskolában. “Biztos beteg.” De nem. Bár, eddig is beteg voltam. A lelkem már olyan régen meghalt. Felemésztett belülről a sötétség és nem maradt semmi. SEMMI. Érted?! Nem tudom, hogy mi tett ennyire tönkre, a család, akiket sajnálok itt hagyni, mert szeretem őket vagy a “barátaim”. És én gyáva vagyok mert nem hagyom itt őket? Nem . Nem ezért nem öltem még meg magam a gecibe. Nem. Dehogy. A világ tele van olyan dolgokkal, amiket sosem érthetnek meg az emberek. Én magamat nem értem. És már elegem van magamból. Utálom magam. És elég volt. Vége. Kikészültem. De tényleg.
“Néha a saját szüleid okozzák számodra a legnagyobb fájdalmat.”
— És néha ők adják meg a kezdő lökést is a szakadék felé.
Veletek is volt mar, hogy otthon voltatok, de megis “haza akartatok menni”?
Néha abban reménykedek, hogy miután este becsuktam a szemem, többé sose nyitom ki.
Annyira nagyon szeretném megfogalmazni azt a fájdalmat, amit érzek, de egyszerűen nem megy. Lehetetlen.
Egyik nap hittanon kirobbant a vita az öngyilkosságról. Én az öngyilkosok mellé álltam, egyedül a 25 fős csoportból. Érveket hoztam fel, próbáltam megértetni a többiekkel az okokat, amik elvezethetnek addig, hogy valaki saját maga vessen véget az életének. Végül rájöttem, hogy hiába küzdök. Ők csakis annyit látnak az öngyilkosságból, hogy nincs értelme, nincs indokoltsága, hogy a gyávák és a gyengék menekülési módja. Egyszerűen nem akarták megérteni azt, amit mondtam. Egyre azt hajtogatták, hogy a szuicid hajlamúak, a depressziósok miért nem kérnek segítséget? Hiszen egy csettintéssel megváltozatathatnák a kedvüket, csupán akarat kérdése.
Ezért nem kérnek, nem kérünk segítséget. Ezért hagyunk csak jeleket, amiket vagy észrevesznek, vagy nem. Mert ahányszor csak felmerül az öngyilkosság, mindenki ellenáll. Elítéli. Nem hajlandók gondolkodni róla. Mert nem ismerik, ezért félnek tőle. Rettegnek tőle.
Gyengeség. Az lenne?
Bevenni egy csomó gyógyszert. Egy pengével felvágni az ereidet. Bírni a fájdalmat. Kirúgni magad alól a széket. Fuldokolni. Mindezt azzal a tudattal, hogy senki sem fog hirtelen belépni, hogy megmentsen. Senki sem fog megakadályozni. Tudva, hogy nincs visszaút, nincs holnap.
Nincs oka? Komolyan?!
Szerintük mi kell ahhoz, hogy az ember egyik legősibb ösztönét, az életben maradás, a túlélés vágyát legyőzze? Mi lehet ilyen erős, hogy ezt a kódolt funkciót meggátolja, megállítsa?
Nincs oka, mi?
Nevetséges…
"Csakhogy amíg te boldog vagy én minden nap meghalok egy picikét"
Mindegy
Mondogatom magamnak,
hogy nem számít,
de minden szavam hazugság,
hiszen az sohasem szokott fájni,
ami mindegy.
“Van hogy nem tudod megmagyarázni mi fogott meg valakiben, egyszerűen csak olyan helyre visz el, ahova senki más nem képes.”
Ismételd magadnak,amíg meg nem érted:
nincsen szükségem olyan emberekre,akiknek nincsen szükségük rám.
fiatalság
bort adogatunk körbe. olcsó cigarettát szívunk. nevetünk. nem törődünk a következményekkel. leszarunk mindent, nem érdekel minket a holnap.
asszem ezt hívják fiatalságnak.