Emlékszel?
Emlékszel mikor még csak alig sejtetted, hogy bejössz neki?
Mikor először simította meg az arcodat?
Mikor először felhívott?
Mikor először mondta mélyen a szemedbe nézve, hogy szeretlek?
Mikor először megcsókolt?
Azt érzem minden ellenem van..
És csak egyre közelednek a falak én pedig fuldoklom..
Az a rengeteg súly nyomja a mellkasom..
ELFÁRADTAM..
Gondoltál már erre?
Száz év múlva például 2123-ban mindannyian el leszünk temetve, beleértve a rokonainkat és barátainkat is. Idegenek fognak élni az otthonainkban, az otthonainkban, amelyekért olyan keményen küzdöttünk.
Idegeneké lesz minden, amink ma van. Minden tulajdonságunk, ami volt és ami még nem született meg teljesen, ismeretlen lesz. Többek között egy olyan autó, amire egy vagyont költöttünk, ami valószínűleg fémhulladékba vagy egy ismeretlen gyűjtő kezébe kerül. Az utódaink alig fogják tudni, kik voltunk, és többé nem fognak emlékezni ránk. Ki ismeri közülünk a nagyapám apját?
A halál után néhány évig emlékezni fognak ránk, aztán már csak portré leszünk valakinek a könyvespolcán (ha egyáltalán). Néhány évvel később képeink és tetteink a történelem feledésébe kerülnek. Többé már nem is leszünk senkinek az emlékei. Ha egy nap megállnánk és elemeznénk ezeket a kérdéseket, talán megértenénk, mennyire tudatlan és gyenge volt az álom, hogy mindent megkapunk. Ha gondolkodni tudnánk, biztosan a megközelítéseink, a gondolataink megváltoznának, más emberek lennénk.
Mindig egyre többre és többre törekszünk anélkül, hogy lenne időnk olyan dolgokra és emberekre, pillanatokra és kapcsolatokra, amik igazán számítanak ebben az életben. Mindezt megváltoztatnánk, és nagyon élveznénk az életet. Élveztük volna a sétákat, amikre sosem mentünk volna.
Élveznék az öleléseket, amiket sosem kaptak meg. Azokban a csókokban a gyermekeinknek és a szerelmünknek. Azokban a csínyekben, amire nem volt időnk. Bizonyára azok lennének a legszebb és legjobb pillanatok, amikre emlékezni fogunk és mélyen magunkba vésődünk. Így töltenénk meg az életünket örömmel. Most nap mint nap megtöltjük kapzsisággal, türelmetlenséggel.
Még van idő ránk, ránk, rám, rád.
Gondolkodj el ezen.
A nők elképesztőek. Nem mondasz semmit és ők mindent értenek. Ők pedig mindent elmondanak és mégsem értesz semmit.
“Egyszerre érezni mindent és semmit.” Talán így tudnám leginkább leírni, mi is zajlik most bennem.
Úgy érzem, hogy az előző életemben tettem valami megbocsáthatatlant, és most ezzel az élettel fizetem meg.
Lexa
A szemed volt az első dolog amit megszerettem benned. Bármikor néztél rám csillogtak . Gyönyörű volt és ez a gyönyörűség örökre belém égett.
Ma valahogy nehezebb nélküled
Bárcsak megértethetném veled hogy belül én mégis miként érzek.
Szerintem...
Ne várj tőle semmit,
Akkor nem fogsz csalódni.
Amikor meghaltál, azt kívántam bárcsak én mentem volna el helyetted. Könyörögtem, hogy cserélhessek helyet veled.
Aztán rájöttem, hogy milyen önző vagyok. Ha én haltam volna meg, akkor most neked fájna.
Ha csak egy létező dolgot visszakérhetnék magamnak ebben az életben,én Téged kérnélek vissza.
Már minden helyen kerestelek, ahol nem vagy, csak azt a helyet nem találom, ahol vagy. Csak azt tudom, hogy ott vagy, ahol én nem vagyok. De hol vagyok én? Azt kívánom, bár itt lennél, hogy megmondd. Esetleg, ha nagyon-nagyon erősen kívánnám, akkor itt lennél…?
„És majd ha idősek leszünk úgysem arra fogunk emlékezni, hogy milyen telefonnal csináltuk a képet, hanem arra, hogy milyen boldogok voltunk abban a pillanatban.“
(From: one_girl_from_the_world /instagram)
