Sárguló kép vagyok a falon. Bennem szerelmek, De én felszakadok Minden vonalon.
Rozoga szék vagyok a padlón. Esténként nyikorgok, Hogy valaki hallja Elfojtott hangom.
Poros könyv vagyok a polcon. Elfelejtett sorok Között ülök s várom Valaki fellapozzon.
Eldobott cigaretta vagyok a földön. Hamuvá leszek s Hagyom hogy füstöm Egekbe szökjön.
/HL/
Megzavar Egy kis hang A fejemben, Elsuttogja Neved csengését Őrülten, S míg ezt a Kis hangot Hallgatom szerényen, Eldúdolom Kettőnk meséjét Egészen.
/HL/
Szívek lábnyoma
Mellett kéknyelű,
Lédús áfonya,
Olykor keserű,
De rohadt húsban
Ott van a magunk
Közös abban
Minden savunk.
/HL/
Mért a távolt érzem közelnek,
S a közelt oly távolnak?
Hova már szem sem lát
Ott vonalaink találkoznak.
Messzi tájban szertefoszlik
Kettőnk képének ábrándja,
De én összevarrom azt,
Hogy délibábban ne vesszen
Közös kis vonalunk határa.
/HL/
Képekbe pakoljuk a múltat,
Mi nincs már
Abból áll össze a tudat;
Ebből kiszakadni nem lehet,
Beteszed
Végtelen emlékbe a lényedet,
Ez már csak silány képzelet
Ilyen ez,
Ebből kimászni nem lehet.
/HL/
Két szív között kötelünk feszül,
Átmászok néha
Meglesem kettőnket,
Rajta mit nem sejtve táncolunk
S néha napján
Levetjük terhünket.
Egyensúlyozva megfejtük
A felhők
Összes miértjét,
S már nem félünk meglesni
A lenti
Köd mélységét.
Sosem növöm túl az árnyékom,
Követ engem minduntalan
Tükörben komor alakként
visszaverődik,
Ahogy testem zuhan ebben
a nagyvilágban.
Tükörképem arctalan
Nem néz sehova sem,
Törd hát össze képemet
S kirakja más az új énem.
Dél van.
Játszadozom a húslevesben levő répával, mint kint az utcán a kisgyerek, aki kapott egy új biciklit.
Ezek csak mi vagyunk. Minden egyes elhalasztott óra.
És én csak továbbra is játszom.
Mint ahogy az emlékeimmel. Visszatekerem majd benyomom a lejátszást.
Így tudom, hogy velem vagy. Mégha nem is.
Újra és újra visszatekerlek.
Talán sosem lesz ennek vége. Mármint az ebédnek. Meg talán nekünk sem.
/HL/
Boldog üvöltés gurult végig padlómon
Elcsúszott s hozzá is ragadt
Minden derűs gondolatom;
Hogy ez csak felszántotta a szobát,
Még látni is a nyomát,
Ahogy a foltokban benne lakozol
S megjelölted szobám fényes aszfaltját,
Kettőnk örök maradását
Ott, ahol mi voltunk, avagy maradtunk
Mindvégig, a végletekig.
/HL/
Van ez az érzés szüntelen
Idebenn.
Megszorítja bordám ívét
Hidegen.
Belém nyomja könnyed súlyát
Ridegen.
Luykat vés már-már foszlott
Ingemen.
Foltott hagy az elhagyatott
Sziveken.
Ez az érzés egy közkedvelt
Idegen,
Átvág hegyeken, völgyeken,
Vizeken,
Látom mindenki inge lyukas lett
Hirtelen.
/HL/
Adva kapok s kapva adok;
Iszonyt, mit iszom.
Felnyitom, de eltolom.
Kiköpöm, eltöröm,
Ott hagynám, de nincs öröm.
-Felhajtsam-e? Nem tudom.
Adjad ide, megiszom!
/HL/
Mi pár légyottból megmaradt;
Abból élek, belém égett,
Hogy az leszek, ami maradt
S az vagyok, aki leszek.
Mi pár légyottból itt maradt
Belőlük eszek, létezek.
/HL/
Visszajátszom a részleteid, Belém égett végletekig; Hogy mi vagyunk. - Ez lett a jelszavunk.
Kikopott képek hada Cikázva futnak oda; Ahol mi vagyunk. - Ez volt a pillanatunk.
Mi is ebben élünk, Tudjuk nincs végünk; Addig, amíg mi vagyunk. - Ez lesz a holnapunk.
/HL/
Létezik az a ladik, mi ring a tátongó, feneketlen tengeren?
Benne élünk mi is hevesen.
Ringunk s megéljük a viharokat, cikázó villámokat, végtelen álmokat.
Keressük a partot, Talán ki is kötünk. Letesszük a lantot S végül porrá leszünk.
/HL/
Rég volt már, hogy úgy fogtad a kezeim, mint aki féltve őrzi azt. Vétkeim súlya még mindig nyomják éveim, már ködösek az emlékek s én nem találok vigaszt.
Rég volt már, hogy úgy szerettél, mint egy szerethetetlen. Vigaszt nem találtam s te elfeledtél. Ez annyira lehetetlen.
/HL/
- szemed őrizem, míg létezem,
kéz a kézben, sosem feledem,
mert az egyetlen hely ahová mehetek;
Ha veled kettesben lehetek.
/HL/
Szürke képet festek,
Mert szemtelen s esztelen
E világról a nézetem.
Képem képtelen;
Szürke és védtelen.
/HL/
