Gyerekkoromban aszfaltkrétával írtam az útra. Azt hittem, látni lehet majd az űrből is azt a mondatot. Aztán néztük a tizedikről az esőt. Nem baj - mondta a Móni, legközelebb majd odafestjük. Elfelejtettem, mit akartam üzenni akkor. Már csak a zápor szeretnék lenni. Az a zápor abban a régi pillanatban, ahogy a betonra ér és színesen visszafröccsen.
Holnap premier! 🤞🏻🤞🏻🎭 @gronholmmodszer (helyszín: Thália Színház)
Én vagyok a te tükröd. A térképed. Az autód, sőt a sofőröd. Bajnok, így szólítalak. Művész úr, Sőt: barátom! Félre ne értsd. Hallom az el nem fojtott Káromkodásaidat. Én vagyok a te alkalmi, ikeás ceruzád, Cikkanok a papíron, szaporázva. Tudom, nincs unalmasabb, Sem bosszantóbb annál, Aki nagy neveket pendít meg pusztán azért, Hogy az övé jól csendüljön idegen fülekben. Mint a bolha, egyikről másikra pattanok. Percenként posztolom, Kicsodák a barátaim már megint. Hány arany és bronz, hány fogás, hány puszi, Hánytagú hölgykoszorú… Hánysz tőlem? Akkor idefigyelj, mester. Nem látszol, ha én nem világítok. Nem jutsz át a vízen. Nem laksz jól, ha nincs logisztika. Nem fogysz el, ha nem teszlek kívánatossá. Na, viszel magaddal?
Mitől old el a mai est mihez köt majd a reggel s a közti vízből rád mi les éjszaka mondd mi veszt el lesz-e átvinni még hajó láncot csörgetni révész partot ér-e a korhadó vagy majd keresse régész s ha csónakodnak bérlete lejár újítni hol kell mondd tudod-e mi köt ide tudod-e majd mi old el?
A gazban román cigarettás doboz és bánat a szívben, leszegett fej, erős napsütés, még mindig fiatalnak látszom.
Az ilyen alakokat hogy megvetettem, az ilyen figurákat hogy sajnáltam, mert azt mondták, nincs már itt semmi, nincs bizony, bezzeg valaha.
Harminc éve helyes kis állomás volt, telente fűtött váróterem, kint fehér murva és piros-fehér padok, sok hosszú szerelvény, egész mondat.
Most földig rombolt épület, betonperon, a gazban cigarettás doboz és pontatlan érzés a szívben.
Régen azt hittem, el kell engedni avulni, kopni, ami el akar, el is engedtem, hiba volt, most jönnek vissza tönkremenve, sorban, de hát én ugyanaz maradtam.
Az ilyen alakokat hogy megvetettem, az ilyen figurákat hogy sajnáltam, mert azt mondták, meglátod, te is ilyen leszel, ilyen leszel, bizony, mert a jellem a büdös életben meg nem változik.
Közben ráérősen, mintha győztes csatából érnének ide, örök vesztes külsejű emberek szállingózzák végig a peront, kis ácsorgások, föl-le séták, cigaretták, sok kis kevés idő.
Az ilyen alakokat hogy megvetettem, az ilyen figurákat hogy sajnáltam, azt mondtam, csúfak és prolik, azt mondtam, várakozók.
Most földig rombolt önérzet, széttaposott cipő, borosta, bánat, egy szinte véletlen arany karóra, leszegett fej és félrenevelt múlt.
A múlt, ha nem múltnak nevelték, kamaszkorától csak bosszút áll, mert mindennap így szól egy szép napon: „nézz rám: az érdligeti állomás voltam egykor. És most is csak az vagyok. Mondjad, mi érdekel. A bogaras bácsi meghalt. Szétnyílt tenyeréből a szarvasbogár elrepült. A jövő már keményebb dió.” És ezzel vállat von a múlt.
A hangosbeszélő viszont beszélni kezd, mint a kisebb testvér, ha szóhoz jut ő is, és jövőt ígér: egy vonatot.
Az ilyen alakokat hogy megvetettem, az ilyen figurákat hogy sajnáltam, mert azt mondták, ők csak egy kis pont ugyan, de az is jobb, mint a semmi, és hogy változnak az idők.
Szomorkás csönd lesz, mert ugyanazt szégyelli megkérdezni a gaz és a szív és a román cigarettás doboz: ugyan mivé?
És vonat jön, mint a menetrendben, egyszer csak itt áll, és elvisz innen, rövid szerelvény, hiányos mondat, leülök, nézek, mint az ablak. Ugyan mivé.
Nem sajnálok és nem vetek meg, célt akarok és könnyű lelket, ha együtt nem megy, jó úgy, ahogy van: zengő érc fölött, személyvagonban. De nem tudom.
Ne húzd az időt - figyelmeztettek mindig induláskor. Unatkoztam. Egy vadászalbumot nézegettem a földön, nyulak és őzek tágra nyílt szemét. Húzni az időt nem olyan egyszerű. Évek telnek, míg megtanulod, hogy kell becserkészni és mögéje kerülni. Húzom az időt, át az életem árnyas rengetegén: a lába összekötve, húzom magam után, elejtve vonszolom, mint egy szánkót, a holt időt. Kérdezik: mi az a zsinór ott a képen? Mi van a kötél végén, ami túllóg a láthatón? Semmi, válaszolom, és néha megkérdik, ki az, aki húzza. Az én vagyok, felelem ilyenkor, én vagyok öregen.
Ki ne fuss az időből - mondogatták, nem lesz nyelvvizsgád, házad, gyereked, lekésed az utolsó buszt, a legnagyobb szerelmet, nem lehetsz balett-táncos, nem lehetsz fiatal anya, öreg anya se lehetsz, nem szaladhatsz mezítláb ennyi ember közt át az életeden, nézz a lábadra, már megint az a gyerekkori szandál van rajtad, lóg a csatja, szaladj gyorsan a többiek után! Futottam, mint a nyulak, mint az őzek, tágra nyílt szemmel, lüktető bordákkal, émelyegve, álmodott és váltott cipőkben, folyton lemaradva, botladozva a kép sarka felé, aztán felnéztem, már sötét volt és az időből egyszer csak kiértem.
Haragszom az időre, hogy sosem jókor elég,
Egy-kettőre elnyeli a beléd-feledkezés,
És nélküled így hirtelen minden olyan bután hat,
Most egy dologra vagy csak jó: hogy vágyakozzam utánad.
Az eltévedt golyó, ami egy nyári estén, ahogy sétálsz vissza a nyaraló felé a partról, az erdő szélén, az az eltévedt golyó nem kérdezi meg, hogy vagy. Hibátlan alkony, szőlőhegy, földút, csalános, még zene is valahonnan, de az eltévedt golyó nem lát és nem hall. Az eltévedt golyó nem azért jön, hogy olcsó és egészségtelen dolgokat egyen veled bódékban, és nem olvas a hasadra fekve magazinokat a strandon, amiknek a címlapján az áll, NEM VAGYUNK EGYEDÜL. Nem kanalazza ki a szíved, nem visz iskolába, nem sír, nem köp az egészre, nem hódíthatod meg. Csak jön, a néma csalánoson, a beláthatatlan földúton, az alkonyaton át. Az eltévedt golyó nem dől el hajnalban nyitott ablaknál, kék bugyiban, keresztbe az ágyon, a szájából nem lóg egy alig égő cigaretta. Nem mondja, hogy ne aggódj, a zenészek is csak 2-3-szor szerelmesek életükben, csak kénytelenek mindig szerelmes dalokat írni, mert az fogy jól, és nem sóhajt, hogy ne törődj semmivel, mert a többségnek úgyis mindegy, nekik elég lenne bizonyos szavakat véletlenszerűen összedobálni, azt is megennék, az eltévedt golyó nem. Nem nyomja el utána a csikket egy üres kávéscsészében, és nem alszik el. Nem beszél álmában verebekről. Nem áll meg a levegőben, nem csillan meg rajta a nap, csak egy simítás balról, és annyi, dörrenés, röppálya sehol, semmi mese, hogy milyen útja volt a halántékodig, az eltévedt golyó az nem, az csak jön és.
időnk csak ennyi én már ezt is tudom egykor tébolyultan szerettük egymást most megpróbálunk nem szeretni többé. hajdani matracunkat szétrágták a hamuszín pofájú patkányok szerelmi nedveinket csontkeménnyé szárította az elhagyott szobában sikoltozó huzat nem a hajadat lobbanásait fogadja el majd az idő és te is emlékezni fogsz éjszakáidban váratlan fellángoló pálinkás poharaimra. mert benn élsz te egész elhibázott életemben hiába futnék meg előled újabb árvaságba: mennék utánad másfajta kivérzések közé. életünk csak ennyi kijátsszuk egymás idejét s ahogy szakállamat az ősz szálak : halkan színezi át távolodásunkat a halál és nem mondod már vigyázzak magamra mert nem akarsz többé vigyázni rám s a kezemből kiszédült toll napokig a padlón hever. azért elmondom - tudd - jól vagyok és nem ijeszt hogy régóta ködben élek hozzám hajók jönnek el hajnalonta s várnak rám türelemmel reggelig. mióta tudom hogy elmennék innen azóta egészen itt vagyok. keserű cigarettákat szívok estelente s álomba ringatnak asszonykarolású erős borok egykor napot nyújtottam feléd lángoló tenyeremben most jeget őriz számodra kezem. vedd magadhoz és nézd ajándékom és nézd sápadtan milyen tiszta fájdalmas és nézd mert ragyog és ragyog
Zalán Tibor
…ez az élet jócskán egy sor beváltatlan ígérettel csöndesülvén a zajlás már tisztul az elme s nem hullámzik a lélek de lágyul az akarat és halkul a bírvágy is a tovatűnő számonkérés csúcsai már nem fontosak maradt a sztoikus nyugalom szemlélve a múló éveket de tisztulván a látás azért fájó hogy már nem bízik úgy a szív
Nem téved el, mint én magamban, aki csak egyfélét akar, rajtam bosszút állt a zavar, mert mindent ismerni akartam.
Minden ellenség csábított, -Tán a másik! – mondtam hitetlen, s addig szídtam, míg megszerettem az idegen gondolatot.
De nőttem és tágultam egyre, és lettem mindíg igazabb, kitoltam határaimat, kitoltam a személytelenbe:
hozzám már annak sincs köze, amit néha magam cselekszem. Szánok mindenkit, mint az isten, kinek mindenki gyermeke.
Érdemes lesz? érdemes volt? Görbe, ami egyenes volt. Hol van erő és szerencse? Mi taszít ki? Ki vezet be? Tőle, hozzá, benne, érte, nála, néki, mégse, mért ne, ide, onnan, ott is, itt se majd ha, már most, úgy is, így se, mindig, egyszer, érthetetlen, jaj, tovább, nem, az se, nem, nem, néha mégis, soha többé, véle, oda, mindörökké: mennyi megnyílt s elveszett út, mennyi csapda, mennyi zegzug, halni lassan, ölni gyorsan, bent a szívben, kint a sorsban, s úgy hinni, hogy győztes – vesztes, eljutunk az egyeneshez: érdemes volt? érdemes lesz?
Julie Andrews, Actual Queen of Aging.
