Egy éve ilyenkor hihetetlenül boldog voltam. Megtaláltalak téged, akivel minden olyan könnyű és egyszerű volt, mint még soha senkivel. Az egész olyan volt, mintha mindig is ismertük volna egymást. Te voltál a lelkitársam, te lehettél volna az Igazi.
Vajon a szeretetet meg lehet játszani?
Én végig küzdöttem érted, de te feladtál minket…
Te vagy az, akiről a legtöbbet tudnám írni, de nem teszem, mert még mindig nem vagyok rá képes.
Lehetek őszinte?
Szerintem te félsz, félsz attól, hogy valakinek te legyél a legfontosabb és attól, hogy valaki szeressen. Sajnálom, hogy önző vagy magaddal és velem szemben is, mert te nem ilyen vagy. Volt szerencsém látni, hogy milyen az, amikor kinyitod a szíved és önmagadat adod. Úgy érzem, mintha küzdenél az érzéseid ellen. Azt gondolom, de lehet tévedek, hogy téged az előző kapcsolatod érzelmileg tönkretett és nekem ebbe belefájdul a szívem, mert nem tudom elképzelni, hogy nem lehet téged annyira szeretni, hogy valaki boldoggá tegyen. Soha ne gondold azt, hogy nem érdemled meg, hogy valaki foglalkozzon veled, vagy valakinek te legyél a mindene, mert te megérdemled, megérdemled, hogy valaki legalább annyira szeressen téged, mint amennyire én tudtalak volna, ha megengeded. Annyira sajnálom, hogy esélyt sem kaptam arra, hogy ezt megmutathassam. Nem tudom elfogadni a döntésed, mert igenis ott volt köztünk a romantika és most is ott van abban, ahogy rám nézel. Bárcsak látnád, milyen szemekkel nézel engem.
Történetünk
Csingiling mindig ott volt Pán Péternek, de ő mégis Wendyt választotta.
Tündérmese
Egészen addig hittem a mesebeli, igaz szerelemben, amíg be nem léptél az életembe és össze nem törted a szívemet.
Azt hittem túl vagyok rajtad.
Aztán megláttalak és összeomlottam.
Baleset
Balesetet szenvedtél és kórházba kerültél. Küzdeni kellett az életedért és nekem még csak egy rossz előérzetem sem volt. Semmi. Még a legjobb barátod nővére is megérezte, hogy valami nem oké, én meg aludtam nyugodtan, minden rossz érzés nélkül. Én, aki évek óta szeretlek. Én, aki bármit megtennék érted. Én, aki elvesznék nélküled, mert pótolhatatlan vagy. Aludtam, miközben élet-halál között voltál. Majd másnap megláttam a képet, amit küldtél és elsőre azt hittem ez valami vicc. Nem az volt. Láttalak bekötött, véres fejjel, feldagadt szemmel, karcolásokkal az arcodon. Akkor ébredtem rá, hogy ez nem vicc, de nem tudtam sírni. Minden képes vagyok bőgni, mint egy kisgyerek, legyen ez reklám, film, zene. Még a John Wick-en is sírtam. De amikor igazán komoly a helyzet, az agyam kikapcsol, mert nem akar megbirkózni a valósággal és a fájdalommal. Amikor tata meghalt, nem sírtam. Egyszer sem. El kellett telnie pár évnek mire feldolgoztam és meg tudtam siratni. Miattad sem tudtam sírni, mert a teljes tagadást választotta az agyam még akkor is, amikor s kórházi ágyad mellett ültem. Mert ennyire fontos vagy nekem. Ennyire elzárkóztam a valóságtól. Nem akartam szembenézni a keserű igazsággal, hogy az a személy, akinek az elvesztésébe belepusztulnék, akinek saját helye van a szívemben, majdnem meghalt. Amint tudtam mentem hozzád a kórházba. Ott akartam lenni melletted, hogy lássam élsz és meggyógyulsz. Ott akartam lenni, mert úgy éreztem (lehet rosszul), hogy szükséged van rám, de lehet nekem volt szükségem rád. Ott ültem és csak néztelek, te is csak néztél és azt éreztem, szavak nélkül is tökéletesen értjük egymást pusztán abból, ahogy egymásra nézünk. Ültem és simogattam a lábad, fogtam a kezed és legszívesebben odafeküdtem volna melléd egész éjszakára, napokra, hogy ne legyél egyedül és melletted lehessek. De ez nem egy amerikai romantikus film. Ez a valóság. És a valóság az, hogy valami megváltozott köztünk. Újabb kötelék alakult ki, amint senki nem vehet el tőlünk és amit valószínűleg sokan nem értenének meg. Talán kaptunk egy új esélyt?
Nem tudlak elengedni, de nem is igazán akarlak.
Hiányzol.
Nagyon.
Mindig.
Belenéztem a szemedbe és a lelkedig láttam. Szavak nélkül is tudtam mindent.
Bunkó.
Nem, csak őszinte.
Öntelt.
Nem, tudja, mit akar.
A Miattából Érted lett
Azért találkoztam veled, hogy kiverjem Őt a fejemből. Semmi más célom nem volt csak ez az egy. Ez vezérelt, de nem sikerült. Pontosabban azt gondoltam, hogy nem sikerült. És ezzel változott meg minden.
Most már Te jársz a fejemben, Te férkőzöl bele minden gondolatomba. Egyszer-egyszer még Ő is felbukkan, de melletted teljesen elhalványul, majd eltűnik.
Elég vicces helyzet, mert egyáltalán nem vagy az esetem, egy kicsit sem, de valami mégis megfogott benned. És nem, nem a szikrázóan kék szemed volt, vagy a “bugyi lehúzó” mosolyod. Te fogtál meg. Az, amilyen vagy, ahogy gondolkodsz, ahogy viselkedsz. Az egész lényed tetszik és ez baj.
Nagy baj, mert másodjára úgy mentem hozzád, hogy végig figyelmeztettem magam: “ne szeresd meg!”
Ez járt a fejemben, amikor kakaót csináltál nekem, amikor összebújva néztük a Bridgerton család 2. évadát, amikor szeretkeztünk, amikor reggel amerikai palacsintát csináltam neked, amikor együtt nevettünk egymáson, amikor véletlen megfogtuk egymás kezét és utána egyikőnk sem vette el. Egy percre sem feledkeztem meg a saját figyelmeztetésemről és mégis úgy érzem, elbuktam.
Elbuktam, mert egy szívnek nem lehet parancsolni. Ezt már akkor tudtam, amikor azt mondtad, szeretnél egy tacsit. Nem tacskót, TACSIT. Olyan boldogan mondtad, olyan szeretettel és olyan gyermeki vágyódással, hogy a szívem kinyílt és azóta sem tudtam bezárni.
De vajon, ha be tudnám, be akarnám zárni?
Történet
Ahogy mindenkinek, nekem is van egy történetem. Egy sztori, amit az életem ihletet és ezért lesz jobb a híres bestsellereknél. Nem kell kitalálni, megálmodni, sem kiszínezni. Már önmagában megvan benne minden és még csak erőlködnöm sem kell, csak megírni. Már pedig meg fogom írni. Megírom, kiadatom és boldog leszek. Boldog leszek, mert tudom, hogy sokan ugyanazokon mennek keresztül, amin én. Ez nektek fog szólni, értetek írom.
Játék