“Mikor utoljára érintett, ölelt, és csókolt, azt nem felejted el… Egyetlen percet sem felejtesz el abból amit együtt töltöttetek. És ha csak rövid időre is, és még ha titokban is de melletted volt. A tiéd volt, még ha nem is egészen… De bele sem gondoltál, hogy ez az utolsó csók, az utolsó ölelés. Talán akkor jobban magadhoz szorítod, vagy hevesebben csókolod meg… Ha tudod, hogy az lesz az utolsó!”
—oooo, baszd meg!
7. fejezet
Nem tudom hány percen vagy akár órán át ültem mozdulatlanul a kanapén, miközben az agyamban olyan szinten gyorsan cikázott minden, hogy még én magam sem tudtam felfogni. Egyszerűen annyi minden történt, hogy már szinte üresnek éreztem magam. Mintha túl sok behatás ért volna, amitől aztán minden érzelem kicsordult belőlem. Lehettem volna boldog, hiszen úgy tűnt Eleanor eltűnt a képből és talán nem is lesz olyan elérhetetlen álom, hogy én és Louis… Viszont abban már egyáltalán nem lehettem biztos, hogy Louis is akar engem. Amik kiszaladtak a száján arra utaltak, hogy talán érez valamit irántam, de nem tudhattam, hogy az irántam táplált érzései erősebbek-e, mint az Eleanor iránt tápláltak. Ilyen helyzetben a pro és kontra érvek összevetése lett volna a legjobb megoldás, de ki tud józanul gondolkozni egy ilyen helyzetben? Úgy döntöttem elzárom a történteket az agyam egy távoli zugába és majd, ha eljön az idő kiengedem őket. Talán. De mi van, ha Louis is ezt teszi? Vagy mi van ha ő is őrlődik? Hiszen ő sem tudhatja, hogy tetszik nekem, ahogy én sem. Ő is ugyan olyan kétségek közt lehet mint én. De mi van ha nem is rám gondol? Mi van ha Eleanor fontosabb neki? Mi van ha újra összejönnek? A kérdések nem hagytak nyugodni egyszerűen csak jöttek és jöttek megállíthatatlanul.
Újra lezuhanyoztam, abban reménykedve, hogy kicsit kitisztul a fejem. Nem segített semmit, inkább csak még jobban túlgondoltam a dolgokat. Ez az én bajom, mindig mindenen túl sokat gondolkozok, annyira hogy a végén már azt sem tudom mi a valóság és mi az ami csak a fejemben ment végbe. Arra is gondoltam, hogy nem megyek be dolgozni. De mégis hogy venné ki magát, ha már a második munkanapomon beteget jelentenék? Rögtön ki is rúgnának, megélni pedig mégiscsak meg kell valamiből. Így tehát felöltöztem és elindultam.
Bár még nem utaztam busszal munkába, tudtam, hogy a megállóhoz vezető utam egy sikátor mellett is elhalad. Ahogy közeledtem felé egyre furcsább érzések fogtak el. Valahogy késztetést éreztem, hogy átmenjek a túloldalra. A megérzéseim általában mindig beváltak, viszont van az a rossz tulajdonságom, hogy vonzanak a veszélyes és kockázatos dolgok, így tovább mentem. Ahogy a sikátor mellé értem éreztem, hogy megcsapja a hideg levegő a bőrömet, felállt a szőr a hátamon, karomon. Aztán valaki megragadta a kezem és berántott a félhomályba.
- Reméltem, hogy azon az útvonalon jössz, amit mutattam. - mondta Louis mosolyogva csillogó szemekkel
Értetlenségem láttán folytatta:
- Nem mentem már haza, itt vártam rád. Közben felhívtam Eleanort és szakítottam vele. Nem az én stílusom telefonon szakítani, nem vagyok ilyen bunkó, de ebben az esetben muszáj voltam cselekedni.
- Milyen esetben? - találtam meg végre ismét a hangom
- Muszáj szinglinek lennem, hogy megtehessem ezt. - azzal nekem esett. Vadul csókolt, nem hagyott ellenkezni, de nem is akartam. Csak átadtam magam az érzésnek, neki. Végre. Végre Végre. Talán ez a csók csak egy hirtelen felindulás, hiszen éreztem a rengeteg feszültséget, ami elpárolog belőle közben. De végre megtörténik, és nekem csak ez számít. Teljes mértékben a pillanatban éltem és kiélveztem minden egyes másodpercet. Amilyen hirtelen kezdődött, olyan gyengéden lett vége. Lassan elváltak ajkaink és Louis még csukott szemmel adott egy lágy puszit a számra. Aztán a homlokát az enyémhez támasztotta, a szemembe nézett és sóhajtott:
- Mit teszel velem te lány?
Elmosolyodtam. Ez nyilván valóan jó jelnek számít. Vár rám és szakít a barátnőjével, hogy megcsókolhasson. Ez nyilván valóan csak is jó jel lehet nekem.
- És Elanor? Azt hittem köztetek igaz szerelem van.. vagyis volt.. vagyis… - ismét éreztem, hogy kezdek elpirulni.
Elvette a homlokát, de ugyan úgy a szemembe nézve mondta:
- Igaz szerelem lett volna, ha ilyen könnyen elengedjük egymást? Igaz szerelem lett volna, ha az utóbbi időben már csak azt éreztem szándékosan idegel mindennel, csak, hogy én legyek az aki szakít és ő lehessen a sértett? Esküszöm Kate a végén már csak megszokásból voltam vele.
Ó. Hát ez.. - kerestem a megfelelő szót - őszinte. Köszönöm, hogy megosztod velem ezeket.
- Ki mással osztanám meg?
Mondjuk a 4 legjobb haveroddal és nem egy vad idegen lánnyal, aki elválasztott a barátnődtől? - gondoltam, de nem mertem kimondani, féltem, hogy ráébresztem, hogy tönkre tettem az életét és önzőbb vagyok én annál, hogy csak így elengedjem mikor kezdem érezni, hogy az enyém.
- Na gyere ide. - húzott magához és megölelt. Nagyon jó illata volt, becsuktam a szemem, hogy élvezzem, hogy minél mélyebben magamba szívhassam és, hogy elraktározzam ezt a pillanatot. Talán az ölelés jobb is, mint a csók. Több érzelem van benne. Egy csók megeshet egy buliban részegen, vagy akár egy prostival, de ezekben az esetekben nem törvényszerű az ölelkezés. Ezzel szemben, ha egy ember magához húz, az szinte már olyan, mintha eggyé akarna válni veled. Nem szexuális úton. Olyan mintha azt akarná, hogy a lelketek érjen össze, minél közelebb akar tudni magához, a karjaiba von, hogy megvédjen ha baj ér, mert te mindennél fontosabb vagy neki.
-Gyere. - mosolygott rám - Tennünk kell egy bejelentést a fiúknak.
“Mikor a szemébe nézel, s tudod, hogy ez nem olyan mint régen, mert a köztetek lévő kapcsolat lehetetlen. Mikor ránézel és arra gondolsz mikor megcsókolt és megölelt, és szép szavakat súgott neked, de tudod, hogy már nem lesz többé ilyen. Nem öleli át a tested, nem csókolja a szád, nem simítja a bőröd és tudod, hogy ő is akarja, de nem lehet. Mikor rád mosolyog, de már nem úgy mint régen egy forró csók után. Most nem úgy, most csak talán örül, hogy lát, de a mosolya mögött már nem ez van, mint azelőtt. Csak nézitek egymást és megfagy a levegő, csak ölelnéd és csókolnád, és elmondanád, hogy hiányzik ha nincs veled, de nem lehet. Kirohannál, hogy üvölts, mert nem lehet a tiéd. Csak összekuporodva ülsz, és hallgatod őt miről beszél, figyeled őt, a mozdulatait, a szemét, a bőrét, a karját, amivel nemrég még téged ölelt, és a szívedbe mar a fájdalom, mert az a szem már nem fog úgy rád nézni, mint azelőtt. Már nem túrhatsz bele a selymes hajába. Már nem érintheted a bőrét. Már nem csókolhatod a száját. Már nem. Soha többé. De mikor utoljára érintett, ölelt és csókolt azt nem felejted el, egyetlen percet sem felejtesz el abból, amit együtt töltöttetek, és ha csak rövid időre is, és még ha titokban is melletted volt, a tied volt még ha nem is egészen,de bele sem gondoltál, hogy ez az utolsó csók, az utolsó ölelés. Talán akkor jobban magadhoz szorítod,vagy hevesebben csókolod meg, ha tudod, hogy ez az utolsó alkalom. De nem gondoltad végig, féltél és iszonyúan fájt. Mit kellett volna tenned? Miért engedted el? Már csak a kérdéseid vannak, amelyekre annyiféle választ adhatnál, de nem találsz megfelelőt. Nem tudod mi lett volna, ha…. Talán semmi, mert a sors dönti el, hogy kihez ad hozzá, és hogy kit vesz el tőled… Már csak a ropogásokat hallod, a szíved ezer apró darabra tört. Talán így kellett lennie ha az eszedre hallgatsz, az volt a helyes, mert teljesen mások vagytok. Más életkor, más város, máscélok, más légkör, más múlt, más jövő, de vágytok egymásra. A szívetek egymásért kalapál, boldogok vagytok együtt, de ez hosszú távon elég? Tudnátok élni egymásért és egymásnak? Hoznátok áldozatokat egymásért? És a legfontosabb: megérné?Nem tudod, csak abban vagy biztos, hogy beleszerettél, és hogy akarod úgy ahogy van mindenestől,bármilyen nehéz lesz, akarod, de neki több vesztenivalója van. A szíve szerint veled lenne, de az esze ellenkezik.De ő, bármilyen nehéz is, az eszére hallgat. Nem tehetsz ellene semmit. Nem öregedhetsz tíz évet, nem végezhetsz el három iskolát, nem vehetsz házat, autót, nem szerezhetsz tapasztalatot. Nem teheted. Pedig megtennéd érte. Érte mindent. Neki mindez megvan. De neked meglesz? Nem tudod mit hoz a sors. Talán egyszer valahol, valamikor, és lesz még egy csók és még egy ölelés. Ennyi, vagy talán több? Nem is sejtheted. Csak az időre vársz, hogy az majd segít, és eldönt mindent. De még mindig fáj. Látnod kell. Senki sem tudhatja körülötted, hogy megveszel érte, csak kopognak széthullt szíved darabjai,és csak a remény marad. A remény, hogy egyszer csörög a telefon: “Hiányzol!”
—találtam
Ölelés..
Egyes pszichológusok szerint az ölelés nagyban hozzájárul ahhoz, hogy egészségesek legyünk vagy lehessünk. Ehhez legalább napi 5-15 ölelés kell egy embernek. Az egészséghez, mert az ember nem csak testből áll, lélekből is.
Azt gondolom, hogy ez teljesen igaz is. És nem feltétlenül csak az ölelés, akár már egy érintés is lehet gyógyító hatású. És ezt most minden fajta szexuális indíttatás vagy perverzió nélkül írom. Jó persze benne lehet ez is a pakliban, és benne is kell, hogy legyen. De most első körben nem erre gondoltam. Például ezt az érintés mentességet volt szerencsém most megtapasztani kanadai tartózkodásom során. Egyszerűen nem volt olyan ember akit megölelhettem vagy megérinthettem volna. A vége felé már kicsit nehezen is viseltem. Na de hazaértem :). Persze volt egy érdekes élményem még BP-en való landolásom előtt, ez pedig Németországban az átszálláskor volt, mikor megint át kellett mennem ott is a szekun és besípoltam, aztán jött a motozás. Tudom kicsit perverzül hangzik vagy hülyén vagy nem is tudom. De valahol jól esett. Jól esett, hogy hozzám ér egy emberi lény viszonylag sok idő eltelte után. Nem tudom más is tapasztalt-e már ilyet. És nagyon abszurd. De mégis ez történt :D Igazából eddig még a blogon kívül ezt senkinek se meséltem el. Úgy érzem félreértenének. Így Karinthy Frigyes szavaival élve “Nem mondhatom el senkinek, így elmondom hát mindenkinek..”
Hogy ez jó vagy rossz, döntse el mindenki maga. Néha az emberrel történnek abszurd dolgok. Talán ennyi az egész :)
