Kifújta a füstöt a semmibe. Hideg nap volt, az emberek reszketve siettek haza. De ő nem ment. Ült és a rózsákat piszkálta miközben másik kezével fogta a cigaretta dobozát. Várt valamire. Zavartan pislogott és néha lehajtotta a fejét. A szél a hajába bele-bele kapott de látszólag nem érdekelte. Egy dallamot dúdolgatott és folyton ismételte. Biztos nagyon szeretheti azt a lányt. A cigije már a vége felé járt, de hidegen hagyta, majd egy újabbat meggyújtott. Csak úgy fogytak a szálak a dobozból. Hogy mire gondol? Fogalmam sincs. Csak vár. Vár valamire ami nem jön..

🐲💙✨ our dragons! #nilenna #alv #nilennalv @alvgeiren #personal #norway #norse #norsemythology #norrøn #dragon #dragons #viking #vikings #vikinglife #vikingtelt #vikingtent #vikingfestival #crafts #decor #tent #telt #osebergtent #reenactment #happy #livinghistory #levendehistorie #history #arv #woodcarving #treskjæring #alldone

De afwezigheid van alles

In vier weken hadden we elkaar zes keer ontmoet, acht keer als je naast iemand wakker worden telt als een nieuwe ontmoeting. Ik deed dat voor het gemak niet. We hadden een museum bezocht, minstens een dozijn koppen koffie gedronken, een film gezien, aapjes gefotografeerd in Artis en een seflie met de hashtag ‘datenight’ op instagram gezet. Je zou kunnen zeggen dat het bijzonder goed ging, allemaal.

Nu zat ik op de rand van haar bed en voelde ik niets. Mijn hele lichaam was een gapende leegte. Gisteravond had ik gevoeld hoe de afwezigheid van alles binnenkwam. Als een donkere schim was ze samen met de zonsondergang mijn hoofd binnen geslopen. Ik had gevochten, geprobeerd het te stoppen, het uit te stellen tot het moment dat ik weer naar huis ging maar ver voor dat punt was ik al overmand. Nu bonkte mijn hoofd, ik had geprobeerd om de illusie van energie en levenslust in stand te houden met veel drank. Het was me redelijk gelukt. Toen we bij haar thuis waren was ik vrijwel direct in slaap gevallen. Uitgeput. Ik kon me niet herinneren of we iets hadden gezegd.

"Weer wakker?" vroeg ze. Ze droeg een slaapshirt en afzichtelijke pantoffels, ze had een blos op haar wangen, haar ogen twinkelden. Er was geen sneller kloppend hart, geen knoop in mijn maag. Er was geen aandrang om op te staan en haar te zoenen. Er was alleen twijfel over wat ik nu moest doen. Ik wilde naar huis, de gordijnen dicht doen en slapen tot ik weer iets voelde. Ik wilde een vliegtuig pakken naar een stad waar niemand me kende en onbekenden vertellen over de ellende in mijn hoofd. Ik wilde vluchten naar een plek waar ik kon functioneren. Waar het duister niet was.

Van alles wat ik aan mijzelf verafschuwde, haatte ik dit het meest. De vluchtneigingen. Het niet langer willen bestaan, het mijzelf willen uitvlakken zonder kans op terugkeer. Ik haatte het hoe onzeker ik ineens was, hoe klein ik me voelde, hoe minderwaardig. Ik haatte het dat ik de rest van de dag in mijn eigen bed wilde gaan liggen, dat ik geen antwoord had op haar vraag. Was ik wakker? Was dit allemaal een afschuwelijke nachtmerrie waar ik niet uit kon ontsnappen?

"Wat is er?" vroeg ze. Ik probeerde te ontspannen, te letten op mijn ademhaling. Ik keek naar een spijker in de muur, haar boekenkast, het bureau met de dorre cactus. Ik keek naar haar, de slanke benen, de blauwe plek op haar dij, het veel te grote grijze shirt waar haar tepels opbeurend doorheen priemden. "Ik zou weg moeten gaan," zei ik. "Kom je weer terug?" vroeg ze. Ik wist dat als ik de deur achter me dicht zou doen, ik waarschijnlijk niet meer terug zou komen. Voordat ik mijzelf weer overeind zou krijgen was alles wat ik voor haar voelde verdwenen. Ik aarzelde. "Als ik ga kom ik niet terug," zei ik. Ze fronste. "Voel je je ellendig?" vroeg ze. Wat ze vroeg was of ik haar ellendig maakte. Ik zag het aan hoe haar houding iets was verschoven. Onzekerheid is moeilijk te verbergen, en ik ging niet om met mensen die er goed in waren. "Ik voel helemaal niets," mompelde ik. "En thuis wel weer?" vroeg ze. Ik haalde mijn schouders op. "Nee," zei ik toen. De frons verdween wat van haar gezicht. "Dan kan je beter nog even hier blijven, in elk geval tot na het ontbijt. Kunnen we gelijk praten over wat ik moet doen om jouw leegte te overleven." Ze glimlachte, haalde haar hand even door mijn haar en ik vroeg me af of mijn beeld van haar wel klopte.

Szeretném megélni, hogy a felcsúti stadionban egyszer majd telt ház ordítsa, hogy

"Orbán, takarodj!"

als kind wilde ik geen kleurplaten
om binnen de lijntjes te kleuren en wilde ik niet weten
hoe de noten op de piano gespeeld moesten
of hoe je maten telt

want ik maakte mijn eigen melodie, mijn eigen tekeningen wel
van misvormde skylines en exotische beesten, met houtskool en Oost-Indische inkt
van Primavera, van pianist Einaudi
maakte ik popmuziek met melancholie, want het was al doodgespeeld

maar, nu ik geen kind meer ben,
durf ik geen piano meer aan te raken; een leeg Word-document
is nog nooit zo wit geweest

nu mijn werkjes ineens kunst genoemd worden
word ik bang:
zijn mijn sprookjes, mijn schilderijen nu al op? 

II. / 5.

- Üdvözöljük önöket New Yorkban, reméljük kellemesen telik az idejük! – jelentette be a túlságosan is lelkes légi utaskísérő, amint Louisszal lementünk a gépről. Visszamotyogtam egy köszönömöt, és a kezembe véve a kézitáskámat, végigmentem a már ismerős útvonalon. Miért szállunk le minden alkalommal ugyanazon a reptéren? Csak eszembe jutnak a szörnyű emlékek, amikor siettem vissza hozzá.

Megráztam a fejem, hogy elűzzem az emlékeket. Mindezzel csak azt értem el, hogy a göndör hajtincseim a szemembe lógtak. Felsóhajtottam és kisimítottam a szememből a hajamat a szabad kezemmel. Magamon éreztem Louis tekintetét. Miért van az, hogy mindig úgy néz rám, mint aki robbanni készül? Ember vagyok, nem egy időzített bomba.

Nem törődtem vele, hanem tovább mentem, míg nem értünk be a reptérre valójában. Kitöltöttük a szükséges papírokat, mielőtt elmentünk a csomagkiadóhoz. – Meg mernék rá esküdni, hogy ez a repülősdi minden alkalommal egyre bonyolultabbá válik – mondta Louis, mikor odaadta a papírját egy férfinek, aki óvatosan pecsételte le az útlevelét. – Úgy értem, most komolyan, miért kell nekik a vércsoportom? – kiáltott fel, és visszavette az útlevelét az idegentől. Megvontam a vállam, és lementem a mozgólépcsőn a csomagjainkhoz.

Ahogy leléptem a lépcsőről, két hatalmas vaku zavarta meg a látásom. Sűrűn pislogtam, és a fényforrást kerestem. Két férfi állt ott fekete mellényben, és hatalmas kamerákat tartottak a kezeikben. Remek, paparazzók. Kedvtelenül integettem, majd odamentem a futószalaghoz, Louisszal a nyomomban.

- Őszintén – hallottam, hogy motyogja idegesen, ahogy leemelte a bőröndjét. -, mintha nem lenne jobb dolguk! – panaszkodott, felhúzva a fogantyúját a táskának. Én is lekaptam a saját bőröndömet a szalagról, és együtt mentünk át a kijáraton.

- A Marriott-ban szállunk meg – jelentette be Louis, amint beszálltunk a sárga taxiba, ami már várt ránk.

Megvontam a vállam. – Nekem mindegy – mondtam hanyagul, mielőtt bekapcsoltam az övem. A rádióban egy régi Katy Perry számot játszottak, és míg Louis a dalszöveget motyogta, én kinéztem az ablakon. Évek teltek el, mióta itt voltam, és az emlékek fokozatosan tértek vissza. A gyomrom összezsugorodott.

Tényleg megteszem? Tényleg megpróbálom megállítani egy lány esküvőjét, akit már szinte alig ismerek?

Igen. Persze, hogy meg fogom. Nem hagyhatom, hogy végigcsinálja mindezt. Mellesleg, sosem vallanám be ezt senkinek, de szükségem van Peytonra. Nincs hozzá hasonló lány. Sok mindent tudok a nőkről, de egyikőjüket sem tudom hozzá hasonlítani.

Louis hangja zavarta meg a gondolataimat.

- Ó, Istenem! – mosolygott. – Hallod, mit játszanak? – Visszatértem, bármilyen álomvilágban is jártam, és figyelmesen hallgattam a rádióból kiszűrődő tompa hangokat. Ismerős volt a ritmusa, mielőtt Liam hangját hallottam.

You’re insecure, don’t know what for.
You’re turning heads when you walk through the door-or-or

- Basszus – motyogtam. Nem is emlékszem, mikor hallottam utoljára az első dalunkat. Már két éve szünetelünk, és azt hittem, hogy a legtöbben elfeledkeztek rólunk. Hirtelen magamat hallottam.

Everyone else in the room can see it, everyone else but you-ou!

- Nem hiányzik? – kérdezte hirtelen Louis. Ránéztem, és felvontam a szemöldököm.

- Micsoda? – tettettem a hülyét, mire felsóhajtott.

- Ez – mutatott a rádióra. -, a banda… Minden… Mielőtt, nos, tudod… - Kellemetlenül nyeltem. Louis és én soha nem beszéltünk arról, mi történt két éve. Arról, ami ahhoz vezetett, hogy a banda szünetel.

Az én hibám volt, tényleg. A managementnek elege lett belőlem. Már készek voltak kirúgni engem a bandából, mikor Louis javasolta, hogy szüneteljünk. Adjunk a rajongóknak pár évet, hogy felnőjenek, és magunknak időt, hogy kipihenjük magunkat. És nekem is, hogy észhez térjek. Először nem tetszett nekik az ötlet, és szerintem csak ki akartak vágni engem, de Louis meggyőzte őket. Volt egy nagygyűlés Londonban, ahol elmondtuk a búcsúnkat, és megígértük, hogy pár év múlva visszatérünk. Tartottunk egy végső koncertet, és ennyi volt. A fiúkkal visszamentünk a lakásainkba, ahol még a mai napig lakunk, és a dolgok visszatértek a, nos, rendes kerékvágásba. Mondhatni.

Sosem tértem észhez. És ezt a management is tudta. Mindenki tisztában volt vele. Hogy kellene észhez térnem? Nem volt motivációm. Nem tudtam megtenni a bandáért. Még magamért sem. Alkoholra volt szükségem. És az élvezetre, hogy minden éjjel más nő van a karjaim között.

De őszintén, csak rá volt szükségem.

És ezért is vagyok itt. Valami taxi hátsó ülésén Manhattan kellő közepén. Visszajöttem azért, amire szükségem volt. Talán, miután visszakaptam őt, megmenthetem a zenekart is. Beszélhetnék a managementtel, és megtervezhetnénk a visszatérésünket! És az új albumot! Minden visszatérhetne ahhoz, amilyen évekkel ezelőtt volt. Kivéve azt, hogy már velem lenne Peyton.

- Harry? – szólt Louis, visszatérítve a Földre. Ó, persze, feltett egy kérdést. Megköszörültem a torkom.

- Ó, erm, igen… Azt hiszem – motyogtam. Louis figyelt egy pillanatra, majd elismerően bólintott.

- Bár szerintem jó ötlet volt, hogy egy kicsit szüneteljünk – tette hozzá. Persze, hogy ezt gondolta, mert végtére is az ő ötlete volt. De el kell ismernem, hálás voltam érte. Nem is tudom, mit csinálnék, ha a banda tovább folytatná nélkülem. – Élvezem a békét – mondta, lazán a feje mögött összekulcsolva ujjait, és hátradőlve a bőrülésben. – Te nem? – Akaratlanul is bólintottam és motyogtam valamiféle egyetértést.

Pillanatokkal később megérkeztünk a hotelhez. A taxi vezetője a bejárat előtt parkolt le, és segített kiszedni a csomagtartóból a bőröndjeinket. Louis bőkezűen kifizette az utat, míg a londiner feltette a csomagokat egy kocsira.

A hotel szép volt, minden előkelő és arannyal bevont. Louisszal követtük a londinert az előcsarnokba, ahol becsekkoltunk. Az épület egy saroknyira volt a Times Square-től.  Utoljára akkor jártam ott, mikor Peytonnal voltam… Az első randinkon, amihez ragaszkodott, hogy nem randi… Az volt.

Louis után mentem csendben a recepció felé. – Louis Tomlinson – mondta a csinos szőke nőnek, aki a pult mögött ült. Felpillantott, mikor felismerte a nevét.

- Louis Tomlinson? – ismételte el izgatottan. – Ó, hűha! – lelkesedett, és bepötyögött valamit a számítógépbe. – Régebben nagy One Direction rajongó voltam – nézett ránk, megmutatva fehér fogait.

Kínosan elmosolyodtam és a pólóm szegélyét kezdtem el piszkálni, míg Louis odaadta neki a kártyáját. Utáltam, hogy felismernek. Ez azt jelentette, hogy az emberek ismertek. Mármint, ismerték a múltam. Azt jelentette, hogy tudtak a problémáimról. Nos, nem az összesről, de azokról, amik nyilvánosságra kerültek.

- A 809-es szoba – mondta boldogan a szőke hajú lány, és Louisnak visszaadta a kártyáját két kulccsal együtt. – Érezzétek jól magatokat! – Louisra néztem a szemöldökömet ráncolva.

- Csak egy szoba? – suttogtam, míg követtük a londinert és a bőröndjeinket a liftbe. Még mikor fiatalabbak voltunk és turnéztunk, akkor sem osztoztunk a szobákon. Mindenki kapta a sajátját. És nem mintha egyikünk se engedhette meg volna magának. De Louis intézte itt a foglalást.

- Hogy rajtad tarthassam a szemem – lépett be Louis a liftbe. A szememet forgattam és utánamentem. Nem volt szükségem senkire, hogy vigyázzon rám. Már így is ígéretet tettem magamnak, hogy a kezembe veszem a dolgok irányítását, míg itt vagyok. Volt egy tervem. És az első lépés, hogy megkeresem Peytont.

A csengő hangja jelezte, hogy megérkeztünk az emeletre. Az ajtók szétnyíltak és a londiner kitolta a csomagjainkat, míg mi Louisszal szorosan mentünk a nyomában. Elmentünk a szobánkig, ahol Louis kinyitotta az ajtót és beengedett minket. Mikor a bőröndjeink lekerültek a kocsiról, Louis adott borravalót a londinernek, majd az kiment, maga után vonva a csomagszállítót. Louis becsapta az ajtót maga mögött, és az ágy mellett tornyosuló bőröndök felé fordult.

Elmentem az ablakhoz és széthúztam a függönyöket. Gyönyörű nap volt ma New Yorkban. Elég meleg ahhoz, hogy rövidnadrágot és pólót viseljünk, de nem annyira, hogy meg is izzadnánk.

- Elmegyek – jelentettem be, mikor Louis az ágyra helyezte a bőröndjét. Zavartan nézett fel rám.

- Csak most értünk ide – mondta. Köszönöm, kapitány. – Nem akarsz legalább vacsorázni? – Megráztam a fejem és az ajtó felé indultam.

- Nem vagyok éhes – hazudtam. Rendben, éheztem. De küldetésen voltam. Nincs időm enni. – Megkaphatom a szobakulcsot? – kérdeztem, kinyújtva felé a kezemet. Óvatosan méregetett engem, és nem úgy tűnt, mint aki arra készül, hogy odaadja nekem a kulcsot.

- Legalább hadd menjek veled – mondta. Ugh, tudnom kellett volna, hogy ez lesz. Eleanor csak akkor engedte el, ha bébiszitterkedik felettem. Huszonhárom éves vagyok, nincs szükségem bébiszitterre.

- Nem fogok csinálni semmit, megígérem! Csak elmegyek sétálni – Mutattam, hogy adja oda a kulcsot, de most sem törődött ezzel.

- Harry, ez egy hatalmas város… Kizárt, hogy megtalálod őt… Bárhol lehet… - Felsóhajtottam. Most esett le, hogy lehet, Peyton már nem él együtt Bellával. Eredetileg azt terveztem, hogy csak úgy megjelenek az ajtóban, és belevágok a dolgokba.

- A feladó címe rajta van a levélen! – kiáltottam fel hirtelen, felmutatva az ujjam. Zseni vagyok! DE mi is volt a cím? Gyorsan beletúrtam a zsebembe, és előhúztam a telefonomat.

- Kit hívsz? – kérdezte Louis, engem figyelve, de feltartottam az ujjam, hogy elhallgattassam őt, míg Eleanor számát tárcsáztam. A fülemhez emeltem a készüléket, mikor kicsöngött. Végre, öt csörgés után felvette.

- Halló? – Úgy tűnt, elfoglalt, nem mintha érdekelne. Majd időt szakít rám.

- Eleanor! – üdvözölte, mire Louis szemei tágra nyíltak és kinyújtotta a kezét, abban reménykedve, hogy majd odaadom neki a telefont. Ellöktem a karját és tovább beszéltem a telefonba. – Hogy vagy? Nagyszerű… Nézd, szeretném, ha megtennél nekem valamit… - hadartam, mire felsóhajtott a vonal végén.

- Harry, épp valaminek a közepén…

- Király, örülök, hogy van időd – szakítottam őt félbe, mire ismét felsóhajtott. Ezt egy jelnek vettem, hogy mondjam tovább. – Na, szóval, a segítségedre lenne szükségem, hogy felolvasd nekem a feladó címét, ami Peyton esküvői meghívóján állt – mondtam. Louisra pillantottam, aki a homlokának csapta a kezét, és ezzel nem törődve vártam meg Eleanor válaszát.

- Mi… Harry! Nem! És nem is vagyok otthon…

- Hol a francban vagy? – csattantam fel, mire Louis rosszallóan csóválta a fejét. Mindig azt mondogatta, hogy legyek kedvesebb Eleanorhoz. Kedves is voltam! A magam módján…

- Vacsorázom Danivel! – kiáltotta, és hallottam a hangfoszlányokat a háttérben. – Mellesleg, még ha otthon is lennék, nem olvasnám fel! Nem követheted őt…

- Nem fogom követni! Milyen srácnak hiszel engem? – szakítottam félbe ismét, miközben Louis megadóan vetődött az ágyra.

- Hol van Louis? – kérdezte Eleanor. A legjobb barátomra néztem, aki arcát a kezeibe temette.

- Nem tudom - hazudtam. -, szerintem elment a Hootersbe… - Louis azonnal felkapta a fejét, én pedig nevettem.

- Mi van? – fakadt ki Eleanor a vonal másik végén, amitől csak még inkább nevetnem kellett. Louis felpattant az ágyról és kikapta a telefont a kezemből. – Hé! – kiáltottam rá, de nem törődött velem, hanem a füléhez emelte a készüléket.

- Sajnálom, bébi, itt vagyok… - mondta. Hallottam, hogy Eleanor üvöltözik vele. – Tudom! – válaszolta Louis. – Én… El… Tudom, oké… Nem, nem terveztem a Hootersbe menni! Ő sem megy… Nem, El… Oké… Igen… Tudom, minden rendben volt… Rendben… Mondd Daninek, hogy üdvözlöm. Oké… Én is szeretlek… Szia! – bontotta a vonalat és visszaadta a telefonomat.

- Megszerezted a címet? – kérdeztem, míg beletúrt a hajába és csalódottan nézett rám. – Ezek szerint nem – motyogtam, nekidőlve a szekrénynek. – Azt hiszem, akkor majd magam kell, hogy megkeressem… Szerinted van itt telefonkönyv? – Louis hitetlenül nézett rám.

- Biztos vagy benne, hogy ezt akarod csinálni? – kérdezte a mellkasa előtt összefont karokkal. Zavartan néztem rá.

- Mit csinálni? Megtalálni Peyton? Persze, hogy meg akarom őt találni! Miért jöttem volna New Yorkba…

- A közelségéért, talán… - mondta komolyan, és most én néztem rá hitetlenül.

- Közelségéért? – ismételtem el. – Nézd, majd kibaszottul közel leszek hozzá, ha megtalálom! És ha nem akarsz segíteni, hát jó… Megteszem egyedül is. – Visszatettem a zsebembe a telefonomat és az ajtó felé mentem.

- Harry… - szólt Louis, megpróbálva egyezségre jutni. – Nem pihennél egy percet… - mondta, de a kezem máris a kilincsen volt, mikor visszafordultam, hogy a szemébe nézzek.

- Nem pihenek, Louis! – förmedtem rá, és már szorítottam a kilincset. – Minden perc, amit kibaszott pihenéssel töltök, közelebb viszi ahhoz, hogy megházasodjon! Kurvára nem érted, Louis? Nem hagyhatom, hogy megtegye… nem hagyhatom. Meg kell állítanom, vagy legalább látnom kell őt. Nem adnál nekem csak két órát? Visszajövök két óra múlva! Megígérem… - Kétségbeesetten néztem a legjobb barátomra. Aggódott, de végül megadta magát.

- Legyél itt két óra múlva, vagy kerestetni kezdelek – mondta, odaadva a szobakulcsot. – Eleanor megöl, ha elveszítelek… - mosolyodott el kedvtelenül. – Ne szúrd el… - Kinyitottam az ajtót és elmentem.

- Megpróbálom! – kiáltottam vissza neki, majd az ajtó becsapódott mögöttem. Végigmentem a folyosón a lift felé. A What Makes You Beautiful dallamát dúdoltam magamban türelmetlenül. Reméltem, hogy Bella még a régi lakásukban lakott. Talán ő kisegíthet engem. Ő is azt akarná, hogy megtaláljam Peytont, nem? Mármint, mindig is kedvelt engem. És jobban kell kedvelnie, mint Willt! Ki ne kedvelne engem jobban? Peytont kivéve, persze… De ez is hamarosan megváltozik.

Kiléptem a kihalt előcsarnokba és integettem a szőke nőnek, aki a pult mögött ült, mielőtt kimentem a forgóajtón. Valahogy sikerült emlékeznem az útra Peytonék lakásához, anélkül, hogy térképet használtam volna. Siettem New York utcáin, egy nő majdnem rám öntötte a jeges kávéját, és épphogy sikerült kikerülnöm. Szétszakítottam egy párt, akik túl lassan sétáltak – idegesítettek a kézfogásukkal… -, és végre megérkeztem az épülethez.

Felsóhajtottam és felnéztem a magas építményre. Ismét eszembe jutott az a sok emlék öt évvel ez előttről. Beletúrtam ujjaimmal a hajamba, mielőtt benyitottam az ajtón és bementem a más ismerő előtérbe. Intettem a portásnak, aki történetesen ugyanaz a férfi volt, mint évekkel ezelőtt. Szórakozottan nézett rám, míg a lifthez mentem.

- Várjon egy kicsit! – kiáltott utánam, felemelkedve a helyéről, és felém indult. – Ki maga? – kérdezte méregetve. Meglepődve léptem hátra.

- Ó, erm, Harry vagyok… Harry Styles. Bellához jöttem. Bella Reynoldshoz… - A portás felismert, és hátrált egyet.

- Már megvagy! – mutatott rám kikerekedett szemekkel, és mosolyra húzta száját. – Te vagy az a híres gyerek! – Büszkén bólintottam, és a mosolyát hirtelen mintha letörölték volna. – Peyton már nem lakik itt… - mondta kissé összezavarodva. – És tudod, hogy…

- El van jegyezve, igen, tudom… - jegyeztem meg keserűen. – De Bellához jöttem! – Megpróbáltam lelkesnek tűnni egy pillanatra. – Még itt lakik, ugye? – A portás bólintott.

- A tizenkettedik emelten, mint mindig! – mondta, és visszament a helyére. – Örülök, hogy ismét találkoztunk, Mr. Styles – emelte meg a sapkáját, és kacsintott. Megannyi év után még most is emlékezett rám, lenyűgöző…

Megköszöntem neki, és beléptem a liftbe. Pár perccel később a tizenkettedik emeleten voltam. Nosztalgikus állapotba kerültem. Megpróbáltam felidézni az utolsó alkalmat, hogy itt voltam. Szerintem azon az éjszaka volt, mikor találkoztam Peyton nagymamájával is… Istenem, de utálom azt a nőt. Nem mintha ezt valaha is elmondanám Peytonnal, mert valószínűleg megütne érte. És nem mintha lenne rá esélyem elmondani neki, figyelembe véve a körülményeket…

Vettem egy mély levegőt, mielőtt finoman kopogtattam az ismerős ajtón. Még mindig ki volt akasztva egy kis tábla „Bella lakása” felirattal. Mindig is aranyosnak találtam. Vártam pár pillanatot, mielőtt lábdobogást hallottam és az ajtó kivágódott.

Ott állt Bella. A haja még mindig szőke volt, és rózsaszín Victoria’s Secret pizsamát viselt. Barna szemei kikerekedtek, mikor meglátott.

- Ha-ha-harry? – dadogta. Mosolygott, de döbbenet ült ki az arcára. – Szent… - Még csak be sem fejezte a mondatát, körém fonta karjait és szorosan megölelt. Elhúzódott nem sokkal később. – Gyere be! Gyere! – állt félre az útból. Beléptem a lakásba, és lemosolyodtam rá.

- Szia,. Bella – mondtam megkönnyebbülve. Legalább ő nem olt mérges, amiért látott. Talán fogalma sincs róla, hogy milyen volt az elmúlt pár év. Talán nem figyelt az újságok címlapjaira, amiken mindig a képem virított.

- Ülj csak le! – ment végig a folyosón, az ismerős nappali felé. Leült egy új kanapéra. Felújították a helyet, amióta iss jártam. A kanapékat kicserélték, minden fehér volt, és egy tévét szereltek a falra. A konyhát is átrendezték, és a régi étkezőasztalt egy modern üveg tetejű váltotta fel.

Leültem vele szembe, a kétszemélyes kanapéra és kínosan játszadoztam az ujjaimmal. A tévében Szívek Szállodája ismétlés ment. – Ó, sajnálom! – nevetett halkan, és lekapcsolta a tévét, miközben felállt. – Szomjas vagy? Kérsz valamit inni? – kérdezte sietve.

- Erm, egy sör jól esne – mondtam higgadtan, mire Bella bólintott és elment a konyhába. Körbenéztem a szobában. Utoljára akkor ültem itt, mikor Peyton mesélt nekem az apjáról, és elaludt a vállamon. Napokkal azután volt, hogy minden elkezdődött, és napokkal azelőtt, hogy véget is ért.

Bella másodpercekkel később tért vissza a kezében két sörrel. Egyiket odaadta nekem, majd leült velem szembe ismét. – Szóval, hogy vagy? – kérdezte, és belekortyolt az italba. Én is ezt tettem, mielőtt válaszoltam.

- Én… megvoltam – hazudtam. Újabbat kortyoltam. – Már egy ideje szünetelünk – mondtam tárgyilagosan, mire bólintott.

- Hallottam – válaszolta nyugodtan. – Már lassan két éve, hogy bejelentettétek, ugye? Mostanában a csapból is ti folytok… - kortyolta a sörét.

- Tényleg? – kérdeztem. Fogalmam se volt róla, hogy benne voltunk a hírekben. Azt is elfelejtettem, hogy lassan már két éve. Azt hiszem, elvesztettem az időérzékem. Bella bólintott.

- Igen… na, és mi járatban erre? – kérdezte, átlátva rajtam, mintha egy nyitott könyv lennék. Tudtam, hogy pontosan tudja, mit keresek itt, mégis higgadtnak, könnyelműnek tűnt. Talán csak ő is abban reménykedett, hogy megállítom ezt az esküvőt.

- Én… Csak a környéken jártam – válaszoltam megvonva a vállam, és újabbat kortyoltam a sörömből.

- Ugye tudod, hogy évekkel ezelőtt elköltözött? – vonta fel szemöldökét Bella. – És gondolom, azt is hallottad, hogy… - mondta elővigyázatosan, míg letette az üveget a dohányzóasztalra.

- Igen, hallottam… - vágtam rá. – Hibát követ el – jelentettem ki, mielőtt még megállíthattam volna magam. Bella rám nézett és keresztbe fonta karjait.

- Egyetértek…

- Úgy értem, hogy… - elhallgattam. – Mit mondtál? – bámultam rá, mire büszkén bólintott és előrehajolt, hogy visszavegye a sörét.

- Peyton alig huszonkettő – mondta. -, túl fiatal még, hogy férjhez menjen! – Egyetértően bólintottam.

- Ámen! – mondtam, felemelve a sörösüveget. – Na, ezért jöttem – tettem hozzá, és Bella zavartan nézett rám. – Meg fogom állítani… - Bella letette az üveget az asztalra és nagyra nyílt szemekkel nézett rám.

- Harry… Peytonnak sosem jött vissza teljesen az emlékezete…

- Ez nem fontos! – zavartam meg. – Nem is kell emlékeznie, egyszer már elértem, hogy belém szeressen, nem? – Bella megvonta a vállát és belekortyolt a sörébe.

- Igen, de Harry…

- Nézd, Bella… Te sem akarod, hogy végigcsinálja ezt az esküvőt, és én se… És meg tudom őt állítani. Tudom… Ezért jöttünk vissza Louisszal…

- Louis is itt van? – kérdezte zavartan. – Eleanorral? – Megráztam a fejem. Eleanor csak mindent elbaszna. Ő volt az értelem, meg minden szarság.

- Nem, Eleanor otthon van – mondtam, és hátradőltem a bőrkanapén. – Megállítjuk az esküvőt… Csak mi ketten… - Bella méregetett, mire folytattam. – Rendben, elismerem, hogy egy roncs vagyok, mióta elmentem… - Bella együtt érzően nézett rám és letette ismét a sörét.

- Mi van a többiekkel? – kérdezte. – Ők is? – Zavartan néztem rá. Nem is gondoltam volna, hogy a többiek tudnak az esküvőről. Mármint, kellene?

- Miért jöttek volna? – kérdeztem vissza, belekortyolva a sörbe. – Nem hiszem, hogy tudnak az esküvőről… - Bella idegesen beharapta az ajkát. – Mi az? – kérdeztem.

- Uh, csak az, hogy… Már mind visszajeleztek, hogy jönnek. Azt hittem, hogy együtt jöttetek…

- A többiek meg lettek hívva! – fakadtam ki, és lecsaptam az üveget az asztalra idegesen. – Mi a fenéért hívta meg őket? – Bella most idegesen pillantott körbe. – Ne mondd, hogy ők is tartották a kapcsolatot… - mondtam. Tudtam, hogy Louis igen, de ez csak Eleanor miatt volt… A gondolat bosszantott, hogy a többiek is beszéljenek vele.

- Én…

- Azok a rohadékok! – kiáltottam, felpattanva a helyemről. – Hogy tehették ezt velem? – fakadtam ki, és körözni kezdtem mérgesen az asztal körül. – A legjobb barátaim! Mármint, Louis az egy dolog. Eleanor elmebeteg… Csak megy utána, mint mindig… De Niall! És Liam! És Zayn! Mindegyikőjüket meghívták, és kurvára nem szóltak róla! – Bellára néztem, akinek szemei nagyra nyíltak. – Mindenki kibaszottul titkolózik! Van még valami, amiről tudnom kellene? – dobtam a magasba a kezeimet mérgemben. Új barátokra volt szükségem.

Bella megvonta a vállát. – Harry… Csak nyugodj meg. Biztos vagyok benne, hogy volt rá okuk…

- Kibaszott jó okuk, Bella! Mi van az igazsággal? – sétáltam fel-alá továbbra is. – Jelent ez még valamit? – túrtam bele a hajamba, hogy lenyugodjak. – Nézd – néztem a szemeibe. -, örültem, hogy találkoztunk Bella… És valószínű, hogy nem sokára ismét látjuk egymást… Én… Én csak… - Megyek – És ezzel kiviharzottam a szobából, majd a lakásból is.

Mikor leértem az előtérbe, mérgesen elköszöntem a portástól és kisiettem New York forgalmas utcáira.  Már épp hívni akartam Niallt, Liamet és Zaynt, hogy kioktassam őket, de ellene döntöttem. Majdnem hét óra volt, nincs elég korán ahhoz, hogy lerészegedjünk? Felhívtam Louist és elmondtam neki, hogy találkozzunk a hoteltől nem messze lévő bárban. Nem tűnt boldognak tőle, de végül belement.

Beléptem a bárba, ami bűzlött az alkoholtól és a cigarettától. Áh. Egyenesen a bár felé vettem az irányt és leültem az egyik székre. A csapos egy csinos fiatal lány volt, hosszú barna hajjal. – Szia – köszönt édesen. -, hozhatok valamit? – kérdezte, fehér törülközővel tisztogatva a poharat. Ránéztem, le a mellkasára, majd ismét az arcára.

- Csak egy sört – mondtam lazán. Megvárom Louist, mielőtt bármi mást is rendelnék. Le kell őt itatnom, mielőtt magammal tenném meg, hogy elkerüljek bármiféle kioktatást. A csapos odaadta a sörömet és pár pillanattal később megszólalt a csengő, jelezve, hogy Louis is itt van.

- Szia – ült le mellém. – Merre jártál? – kérdezte. – Egy sört, légyszi… - mondta a csaposnak, mielőtt rám nézett ismét. A lány letett elé egy üveget és Louis inni kezdett.

- Csak a Times Square-en… - hazudtam. – Körülnéztem. – Louis bólintott, úgy tűnik, hisz nekem.

- Megpróbáltam elkérni a címet Eleanortól – szólalt meg. – Nem engedett. Azt hiszi, megőrültél, amiért megpróbálok ezt megállítani…

- Tényleg? – kérdeztem, mire vállat vont.

- Talán… - válaszolta, és belekortyolt a sörébe. – De azt hiszem, mind őrültek vagyunk. – Egy pillanattal később hangos zaj támadt, a férfi ledobta a mikrofont a kis színpadra a bár végében. A pódium felett egy „Nyílt Est” felirat állt. Louisra néztem, aki egyszerűen vállat vont és tovább ivott.

Szerencse, hogy Louis gyorsan részegedik, és öt sörrel és négy röviddel később már jókedve colt. – Te vagy a legjobb barátom! – mondogatta, ahogy megveregette a hátam. – Egy kibaszott őrült vagy, de attól még a legjobb barátom! – kiáltotta, mire felnevettem és felhörpintettem még egy rövid vodkát. Mindenen és a semmin nevettünk. Nagyszerű volt. Louisszal már évek óta nem részegedtünk le, mióta Eleanor csicskája volt, és sosem kapott zöld utat, hogy jól érezze magát.

- Hé! – kiáltott ránk a srác. – Te vagy az a gyerek abból a bandából! – kiáltotta, ránk mutatva, majd a tévére. Rájöttem, hogy valami külön kiadás ment rólunk éppen. Megvontam a vállam és Louisra néztem, aki kissé magára vette, amiért nem ismerték fel.

- Én is benne vagyok a bandában! – nyafogta, de a férfi nem foglalkozott vele, hanem ismét rám nézett.

- Nyílt est van – jelentette be. – Miért nem mutatod meg, mit tudsz? – Louisra néztem, aki részegen bólintott, majd leugrottam a bárszékről. Már évek teltek el, mióta utoljára színpadon álltam, vagy legalábbis amire emlékeztem…

Követtem az idegent a pódium felé, ahol egy béna együttes várakozott, és kezükben fogták a hangszereiket. Elvettem a mikrofont és magam mögé pillantottam.

- Ismeritek a Breakevent a Scripttől? – Mind bólintottak, de nem úgy tűnt, mintha érdekelné őket. – Remek – fordultam vissza a közönség felé. A bár most már tele volt. – A most következő dal a Breakeven… - mondtam a mikrofonba. – Rendben… - Egy pillanattal később a banda játszani kezdett, én pedig énekelni.

I’m still alive but I’m barely breathing.
Just praying to a God that I don’t believe in,

Körbenéztem, ahogy az emberek kezdtek felismerni, és még néhányan képet is készítettek. Tovább énekeltem, mintha semmiség lenne. Ide tartoztam, a színpadra.

Her best days were some of my worst

She finally met a man that’s gonna put her first

While I’m wide awake she’s no trouble sleeping

‘Cause when a heart breaks no it don’t break even… even… no
 

Beleadtam mindent, ahogy Peyton arca hirtelen megjelent előttem. Neki énekeltem, mint ahogy mindig is. Hirtelen, mintha a szobában lévők eltűntek volna, és csak ő létezne. Elképzeltem, hogy ott áll, ahogy legelső alkalommal is. A koncerten, évekkel ezelőtt…

What am I gonna to do when the best part of me was always you?

And what am I supposed to say when I’m all choked up and you’re ok?

I’m falling to pieces, yeah,

I’m falling to pieces, yeah,

I’m falling to pieces

One still in love while the other one’s leaving

I’m falling to pieces

Ránéztem a közönségre, és elképzeltem, hogy ott vagyok a színpadon, évekkel ezelőtt, és megpillantom Peytont először. Elképzeltem, hogy ott áll a karjait keresztbefonva, és unottan néz engem, míg a többiek teli torokból sikítanak.

Kifulladtam, mire a dal végére értünk. A bár éljenzett, ahogy ügyetlenül lemésztam a színpadról. Hallotam a korábbi idegent, hogy bemondja a nevem. Úgy tűnt, mintha mérföldekre lenne tőlem. Elbotorkáltam a tömegbe, hátba veregettek és gratuláltak. Elmotyogtam pár köszönömöt, ahogy elmentem a bejáratig. Nem is érdekelt, hogy otthagyom Louist.

Meg kellett találnom Peytont. Méghozzá most.

12 éves lehettem tán

mikor a közeli gangon bandáztam a többi kölökkel, ami kimerült abban, hogy hátracsapott bézbólsapkában fociztam és minden létező nőiességet megtagadtam, majd miután a 6. gólt is berúgtam az előttem tötymörgő ellenfélnek megköszöntem a részvételt és tettem egy kört a parkban. És közben ha ennyire célszerűen nem is, de igazából arra gondoltam, hogy 2-3-4-5-6 év múlva el tudom képzelni magam, de 20 éven felül már egyáltalán nem. Nem tudtam önmagamban létezőnek gondolni magam, mert hát egy ilyen korú kiscsajnak már csak van elképzelése egy hercegről, aki a valóságban egy büdöszoknis férjként materializálódik, meg sok gyerekről, akik mindig rosszkor büfiznek és ütik az üveget a trolin, romantikus házasságról, később unokákról, meg ráncos öregkorról, tehát valamifajta jövőbe nyúló nyúlványról, ami a társadalmi elvárásokat testesíti meg. A bézbólsapim alatt csak abban a tudatban lebegtem, hogy “akkor” én már nem létező leszek és minden bizonnyal el sem jutok oda, nem hogy nyakig benne legyek. Mondjuk ami ijesztő, hogy ezt most is pontosan így gondolom.

Igazából ez a 27 is teljesen szürreális ezen a mai napon, talán holnap már nem lesz az.

Na, ajándékokat privátban tegyétek le a küszöbre, anonok is jöhetnek! Cheers ;D

Ugyanitt gombasapkás, mosollyal hódítós gpoyka:

image

Tótavé elment a HVG-be. Dolgozgatott, telt-múlt az idő, és egyszer csak leírta leadben, hogy: GRÜNDOL.

Annak ellenére, hogy tegnap tök sokmindent megtettem, hogy legyek már jobban, nem sikerült, úgyhogy, ha valaki errefelé járna, legyen szíves és hozzon nekem egy doboz tejet (mert kellene a kávémba és elfogyott) meg néhány mély lélegzetvételt, mert az is fogytán van. Előre is köszi!

fasza ez a kávé, na! igaz reggel akartuk megkóstolni, de a felhergelt kávéfőző mellett a zacskóbontáskor kiderült hogy véletlenül szemeset vettem. a délelőtt további része különféle primitív eszközhasználati módozatok kipróbálásával telt (mert nincs kávédarálóm és elvi kérdés lett hogy ne menjek el venni egyet vasárnap reggel), így most jött a kóstolás ideje. és jó, nemcsak azért mert nagyon megdolgoztam érte, hanem alapból is!