Az életnek nincs értelme, érveltem magamban. Születik és meghal az ember, a közbülső történések pedig semmilyen logikus szálra nem fűzhetők fel. La Chère-nek, egy francia katonának a története járt az éppen az eszemben, 1562-ben Jean Ribaut, aki az egyik legelső gyarmatosító expedíciót vezette az Újvilágba, néhány emberét hátrahagyta Port Royalban (Hilton Head közelében, a mai Dél-Karolina államban). Albert de Pierrát nevezte ki parancsnokuknak, akiről hamarosan kiderült, hogy őrült: állandó rettegésben tartotta az embereket erőszakos módszereivel. „Saját kezével akasztott fel egy dobost, aki magára vonta haragját - írja Francis Parkman múlt századi amerikai történetíró -, egy katonát, La Chère-t pedig egy kopár szigetre száműzetett, az erődítménytől mintegy tízmérföldnyire, ahol az menthetetlenül éhhalálra volt ítélve.” Végül fellázadtak ellene, és megölték, a félholt La Chère-t pedig megmentették, és visszahozták a szárazföldre. Azt gondolná az ember, hogy La Chère most már biztonságban volt - hogy miután túlélte az embertelen büntetést, egy időre mentesül a további megpróbáltatások alól. Ám ennél bonyolultabb az élet. Nincs törvény, mely gátat szabna a balszerencsének, nincs kivételezés - minden percben tiszta lappal indulunk, ugyanúgy kitéve a sors övön aluli ütéseinek, mint a megelőző percben. A településen egyre rosszabbul mentek a dolgok, látni való volt, hogy a kísérlet meghiúsult. Az emberek sehogy se tudtak megbirkózni a vadonnal, az éhséggel; úrrá lett rajtuk a honvágy. Kezdetleges szerszámaikkal, utolsó erejüket megfeszítve hajót fabrikáltak, „Robinson Crusoe-hoz méltót”, hogy hazatérhessenek vele Franciaországba. Az Atlanti-óceánon érte őket a következő csapás: megállt a szél, élelmük és vizük pedig kifogyott. Megették a cipőjüket, a bőrmellényeiket, volt, aki kétségbeesésében tengervizet ivott, többen meghaltak. Szinte elkerülhetetlenül következett a lealacsonyodás: az alászállás a kannibalizmusba. „Sorsot vetettek - írja Parkman -, és a sors La Chère-t jelölte ki, ezt a szerencsétlen flótást, akit Albert annak idején éhhalálra ítélt a kopár szigeten. Megölték, vadállati mohósággal feldarabolták, és szétosztották egymás között a húsát. A szörnyű lakoma jóvoltából kitartottak valahogy, míg a szárazföld feltűnt a láthatáron, majd így mondják, a boldogságtól megzavarodott elméjük, és elvesztették az uralmat a hajó felett, amit egy áramlat ismét mélyen besodrott az óceánba. Egy kisebb angol hadihajó lecsapott rájuk, és fogságba estek; az angolok a gyengébbeket kitették egy szigetre, a többieket pedig elhurcolták, mint hadizsákmányt, Erzsébet királynő színe elé.” La Chère csak példa. Amilyen gunyorosak a sorsok bírnak lenni, az övé még nem is olyan különleges, talán enyhébb is az átlagnál. Ő legalább egyenesen haladt előre az útján, ami önmagában elég szokatlan, valóságos áldás. Általában hajlamosak az életek, mint hajók a háborgó tengeren, ide-oda dobálódni, ütődni, sodródni állandó célszerűtlen irányváltoztatások közepette.Elindul valamerre az ember félúton megtorpan hirtelen, fordul erre-arra majd tovasodródik. Nem tudjuk, merre megyünk - elkerülhetetlen hát, hogy egészen máshol kössünk ki a végén, mint amerre elindultunk. Elsőéves egyetemista koromban - a Columbiára jártam - ahogy mentem az órákra, minden áldott nap elhaladtam Lorenzo Da Ponte mellszobra előtt. Ismertem azelőtt is mint Mozart-librettistát, de ekkor kiderült, hogy ugyanő volt a Columbia legelső olasz professzora is. E két tény annyira összeegyezhetetlennek tűnt, hogy elhatároztam utánajárok - furdalt a kíváncsiság, hogy élhet valaki két ennyire más irányú életet. Megdöbbenten láttam: Da Ponte ötöt-hatot is élt. 1749-ben született mint Emmanuele Conegliano, egy zsidó bőrkereskedő fia. Anyja halála után apja másodszor is megnősült - katolikus lányt vett feleségül, és gyermekeivel együtt megkeresztelkedett. Emmanuele korán fogékony tanítványnak bizonyult; tizennégy éves volt, amikor Ceneda püspöke, monsignore Da Ponte szárnyai alá vette: fedezte papi tanulmányainak minden költségét. A kor szokásainak megfelelően a tanítvány felvette jótevője nevét. 1773-ban szentelték fel; ezután a trevisói papi szemináriumban tanított, és főleg a latin, olasz és francia irodalom iránt mutatott érdeklődést. Nem elég, hogy lelkesen üdvözölte a felvilágosodás eszméit, számtalan kusza szerelmi ügybe is belebonyolódott, többek között összeállt egy velencei patríciusnővel, akitől törvénytelen gyermeke született. 1776-ban nyilvános vitát kezdeményezett a szemináriumban, amelynek fő témája az volt, boldogabbá tette-e az emberiséget a civilizáció. Az egyházi dogmák e megsértése miatt kénytelen volt elmenekülni - előbb Velencébe, majd Goriziába, végül Drezdába vezetett útja, ahol végül is megkezdte librettóírói működését. 1782-ben Bécsbe ment egy Salierinek szóló ajánlólevéllel - az udvarban mint  „poeta dei teatri imperiali”-t alkalmazták, mely tisztét csaknem tíz évig megtartotta. Ez időszakban találkozott Mozarttal és szerkesztette meg a három opera szövegkönyvét, melyek megmentették nevét a felfedéstől. 1790-ben azonban, amikor II. Lipót került hatalomra (aki úgy döntött, visszafogja egy kicsit a bécsi zenei életet a török háború miatt), elvesztette állását. Triesztbe ment, ahol beleszeretett egy Nancy Grahl (vagy Krahl? - máig vitatott) nevű angol hölgybe. Együtt utaztak Párizsba, majd onnan Londonba, ahol le is telepedtek tizenhárom évre. Már csak középszerű komponistákkal dolgozott együtt. 1805-ben Nancyval kivándoroltak Amerikába - itt élte le hátralevő harminchárom évét. Egy korszakában még boltos is volt New Jerseyben, majd Pennsylvaniában. Nyolcvankilenc éves korában halt meg - ő volt az egyik első olasz, akit az Újvilágban temettek el. Új környezetében apránként megváltozott egész élete. A kifogástalan, kenetteljes egyházi és udvari intrikákba vesző karrierista ifjú gavallérból tökéletesen hétköznapi New York-i polgár lett -  a város 1805-ben körülbelül a világ végének tűnhetett a szemében -: szorgalmas egyetemi professzor és kötelességtudó férj, négy gyermek apja. Állítólag olyannyira felzaklatta egyik gyermeke halála, hogy csaknem egy évig kimozdulni sem volt hajlandó a házából. Mindebből egy a tanulság: végső soron az élet nem egyszerűsíthető le semmilyen képletre, egyedül önmagával azonos. Ami ugyanaz, mintha azt mondanánk: nincs értelme.

instagram

Crazy French kiddies #ribaute